FILMKRITIKA – Dwayne Szikla Johnsonnál talán manapság nehéz nagyobb munkaalkoholista sztárt találni. Akciófilmekben és akcióvígjátékokban egyaránt megtalálta magának az Arnold Schwarzenegger által kitaposott ösvényt és „Sziklaszilárdan” tapossa tovább, méghozzá Arnold egykori filmes jelenlétéhez képest ötödik sebességbe kapcsolva. Hogy Johnson mikor (és mennyire gyorsan) fog teljesen kiégni, az már egy másik történet, viszont az eléggé egyértelmű, hogy a hagyományos akcióhős, vagy komikus szerepeket váltogatja egyfolytában: ezúttal az előbbiben láthattuk, egy a nyolcvanas, kilencvenes évek hangulatát idéző filmben.

Egy időben Hollywoodban felröppentek a pletykák arról, hogy már a forgatókönyveket is számítógépes programok írják. Akár igaz ez, akár nem, mindenesetre a Felhőkarcoló egyértelműen merít nagyon sok ismert katasztrófa és akciófilmből és ezekből alkot egy fogyasztható elegyet. Van itt egy jó nagy adag Pokoli torony, nem hiányzik a Drágán add az éledet sem, de más hasonló témájú akciófilmekből is bőven merít a Felhőkarcoló.

Féllábon él

Talán egyedül a film alapkoncepciója eredeti: Will Sawyer (Dwayne Johnson), egy ex-FBI kommandós, aki elveszítette a fél lábát egy tragikusan alakult bevetésen, de nem adta fel, családot és egy biztonsági céget alapított, amelyet azzal bíztak meg Hong Kongban, hogy egy óriási, szupermodern és extravagáns külsejű felhőkarcoló védelmét elállása Zhao Long Ji (Chin Han) megbízásából. Természetesen szövevényes árulások közepette azonban rosszra fordulnak a dolgok és terroristák aljas ténykedésének köszönhetően kigyullad a torony, Will felesége, Sarah (a jobb sorsra érdemes Neve Campbell alakítja) és két kiskorú bent ragadnak az égő épületben, ráadásul még az aljas terroristák és az életükre törnek. Will persze nem hagyja annyiban, némi verekedés után beszabadul a „pokoli toronyba” és innentől kezdve indulnak lábprotézises hősünk számára az embert… akarom mondani: akcióhőst próbáló kalandok és viszontagságok.

Sablontorony

A film készítői lelkiismeretfurdalás nélkül tolják az arcunkba a más akciófilmekből ismert kliséket és sablonokat, és ezt a látványos akciójelenetek is nehezen tudják palástolni. Eléggé szomorú például, hogy az említett, 1974-es A pokoli toronyban több dráma, érdekesebb karakterek, helyzetek találhatóak, kevesebb klisével tálalva, mint ebben a 44 évvel később elkészült filmben, de ugyanez elmondható az 1988-as Drágán add az életed!-re is. A Felhőkarcoló mintha menthetetlenül a kilencvenes években ragadt volna, de még ott is erősen a B kategóriában.

Dwayne Johnsonnak is hiába van féllába, élete talán egyik legunalmasabb alakítását láthatjuk tőle, igaz, maga a szerep sem nyújtott túl sok lehetőséget. Tipikus kilencvenes évekbeli skatulyaszerep, ahol a Sziklat alapvetően a Sziklát alakítja, hiába aggatták rá, hogy ő most egy a családjáért aggód, ex-FBI ügynök.

Popcorn-torony, kólával leöntve

Mindezek ellenére sem mondanám, hogy a Felhőkarcoló rossz film, lévén az eleve alacsonyra állított mércét biztonsággal és kényelmesen elérte. Senki sem számított itt érdekesebb karakterábrázolásra, egy Die Hard-ot meghaladó, meglepő fordulatokra, vagy valamilyen minimális szintű mondandóra. Bár a történet, a karakterek totálisan funkcionálisak és egyedüli szerepük pusztán annyi, hogy az akció és látványorgiát kitöltsék, mégsem mondanám, hogy kifejezetten gyenge lenne ebben a filmben bármelyik láncszem. Nem hiszem, hogy bárki különösebben csalódna ebben a filmben, a mozijegy áráért nagy eséllyel azt a B kategóriás akció és katasztrófamozit fogja kapni, amire számított. Se többet, se kevesebbet.

 -BadSector-