RETRO – Szexi tolvajlány, aki egyszerre egyesíti magában Sam Fisher, a Thief-es Garret és Lara Croft erényeit? Anya a marketingesek álma: nem túl eredeti, viszont tökéletesen eladható karakter. Már csak egy élvezhető játékot kell hozzá csinálni. Bagatell…

Nehéz a dolga a modern kor tolvajainak: manapság minden komolyabb értéket kamerák, láthatatlan elektronikus berendezések és állig felfegyverzett biztonsági őrök védenek. Elég egy rossz mozdulat, és azonnal megszólal a riasztó, ott van a nyakunkon mindenki, hogy szitává lője még a legmélyebb dekoltázzsal rendelkező csinos és domború keblű tolvajlányokat is. Persze semmi gond, legfeljebb előtte szép csendben és halkan kiiktatunk mindenkit a forgalomból, aki ártani tudna nekünk, nem igaz? Nem igaz.

Písz

A Stolenben ugyanis nem lehet ölni. Sehol, senkit, sehogyan. A fel-alá járkáló őröket legfeljebb el tudod kábítani, hogy aztán annál inkább felpaprikázva térjenek magukhoz. A készítők azt állították, hogy azért kényszerítik a játékosra ezt a píszful hozzáállást, mert úgy gondolták, hogy már eddig is túl sok lopakodós játék hagyja, hogy a könnyű, gyilkolós megoldást válaszd. Így hát ők arra a döntésre jutottak, hogy teljesen elveszik ennek a lehetőségét.

Dicséretes az igyekezet (illetve a fejlesztők a korhatárt is – gondolom – ezzel akarták lefaragni), a gond csak ott van, hogy a Stolen az egyéb lehetőségek, illetve a pályaszerkesztés szempontjából padlógáz. Ehhez még add hozzá a gyenge kameranézeteket, a meglehetősen béna irányítást, és már tálalhatod is az agyonfrusztráló játékot.

 

„Eszed, amit az agyad meghagyott…”

„Szerencsére” találunk két olyan játékelemet, ami azért mégiscsak sok segítséget nyújt. Egyrészt alaposan fel vagyunk szerelve mindenféle figyelemelterelő és egyéb technikai kütyüvel, amelyek használata mondjuk jóval körülményesebb, és főleg százszor unalmasabb, mint s Splinter Cellekben. Mire belövöm, beállítom az őrök mozgását felügyelő, illetve figyelmüket elterelő ketyeréket, addig már tízszer elosonhattam volna mellettük.

Annál is inkább, ugyanis szerencsétlen őrjáratozó melósaink észjárása egy őskori dinoszauruszéval vetekszik. Tökéletesen megoldható például, hogy miután meglátott egy őr, akkor elfutunk előle, és a következő sarkon felkapaszkodunk a falra – nem fog észrevenni. Mivel úgymond „sötétben vagy”, ezért hiába járkál milliméterekre tőled, szépen dörmög egy sort, aztán visszafordul, és hagyja az egészet a fenébe.

„… nem gondolkozol, tehát nem vagy ott” (URH)

Emellett az sem ritka, hogy amikor átlátszó vitrin mögé bújunk, akkor sem látnak meg, illetve amikor egy szellőzőnyílásba ugrunk a szemük láttára, akkor azonnal megnyugszanak, hiszen arra már nincsenek programozva, hogy ezen is idegesítsék magukat. A legviccesebb pedig az, amikor két őr beszélget egymással: ilyenkor nem hagyják magukat megzavarni a sonic emitter hangos zajforrása által, egészen addig, amíg a szkriptelt párbeszédnek vége nem szakad.

Csupa-csupa olyan amatőr hiba, amelyek miatt az ősrégi lopakodós játékok (Thief 1, Metal Gear Solid 1) fejlesztői is mélyen elszégyellték volna magukat. Egyébként, amikor végre felfigyelnek az emitterre, akkor sem próbálják megtalálni a zajkeltés emberi forrását, hanem odaállnak elé a fejüket vakargatva, és tanácstalanul dörmögnek magukban: „Nahát, nahát, honnan is jöhet ez a furcsa zaj?” – egészen addig, amíg meg nem kegyelmezünk nekik, és ki nem kapcsoljuk a ketyerét.

Ez nektek „tolvajtempó”?!

A síkhülye MI-t leszámítva a Stolen az egész játékmenet szempontjából is egy meglehetősen monoton lopakodós gém, ahol gyakorlatilag szobáról szobára kell csak mászkálnunk, csöveken, falakon lógva, zárakat feltörve (talán ez az utóbbi az egyedüli pont, ami kicsit jobb a Splinter Cellnél…) és műtárgyakat ellopva.

A pályák zömén érződik, hogy sietve pakolták és dobálták össze őket egymás után: a termek, szobák, háztetők mind-mind majdnem ugyanúgy néznek ki, és rémesen fantáziátlanok. Ennek ellenére találkozunk olyan helyszínekkel is, amelyek egész eredetiek és érdekesek – nagy kár, hogy ez csak az elenyésző kisebbség. Szóval a Stolent csak annak tudom ajánlani, aki mindenáron valamilyen lopakodós cuccra vágyik, és a Splinter Cell: Chaos Theoryt már végigtolta.

Nem elviselhetetlenül unalmas azért a játék, és a viszonylag érdekes sztori és karakterek miatt megvannak a maga pillanatai, de ordító hibái miatt sajnos a műfaj eddigi leggyengébb darabja.

-BadSector-(2005)

---

Kiadó: Hip Games

Fejlesztő: Blue 52

Stílus: Akció

Megjelenés: 2005