FILMKRITIKA – „…nem élhetek bezárva…” énekelte annak idején Zalatnay Sarolta a hetvenes években és Az apáca című horrorfilm főszereplői és nyugodtan beállhatnának triónak énekelni az egykor oly népszerű énekesnő mellé, lévén valójában egyikük sem igazi apáca. Irene, a Gonosz által megszállt, 1952-es romániai kolostorba kerülő fiatal lány még csak novícius, Valak pedig valójában egy túlvilági démon…

A Démonok között horror-franchise egyértelműen a jobbak közé tartozik. Ha nem is mindegyik filmjük mestermunka, de például a 2016-os Démonok között 2.  és a 2017-es Annabelle 2. kellemes horrorélményként maradtak meg emlékeimben. Éppen ezért már nagyon vártam a több filmben is fel-fel tűnő (illetve a Démonok között 2.-ben a főgonoszt, a borzasztóan eltorzult arcú, apáca külsejű Valak „eredettörténetét”. Sajnos nem igazán azt kaptam, amiben reménykedtem…

„The sanctity of this place has been fouled!” (Diablo)

Pedig a helyszín rendkívül ígéretesnek hangzik, hiszen keresve sem találhattak volna az alkotók jobbat az 1952-es, romániai kolostornál, amelyet a démoni gonosz megszállt. Abban is talán egyérthetünk, hogy apáca külsővel rendelkező Valak az egyik legjobban eltalált és legfélelmetesebb horrorkarakter, akit mostanában kitalált és megalkotott a filmipar.

Annabelle baba (a sorozat másik „jolly jokere”) után szinte ordított egy eredettörténetért, hiszen szerintem mindenki kíváncsi volt, hogy „született” Valak – különösen az Annabelle 2. után, amely ugyan szintén messze járt a tökéletestől, viszont a játékbaba születését profin kidolgozták a film készítői.  Valami hasonlóra számítottam Az apácánál is, hiszen minden adott volt egy egyszerre színvonalas és hátborzongató eredettörténethez.

Hárman pácban

A sztori szerint a Vatikán két embert küld a romániai kolostorhoz, melynél nemcsak öngyilkos lett egy fiatal apáca, hanem azt is rebesgetik, hogy a hely szentségét valamilyen gonosz erő megszentségtelenítette. Egyikőjük egy profi ördög- és démonűző, Burke atya (Demián Bichir), a másik pedig Irene (Taissa Farmiga), egy novícius, aki ugyan még nem apáca, de szolgálatát rövidesen istennek szándékozik majd ajánlani. Hozzájuk csatlakozik még „Frenchie” (Jonas Bloquet), egy kanadai-francia srác, aki az öngyilkos apáca rémisztő hulláját megtalálta. Ezen a három karakteren áll, vagy bukik, hogy a szentségtelenné vált hely átkát megtörik-e és legyőzik-e az apácaformát öltött démont, Valakot.

Az igazán színvonalas horrorfilmek talán egyik legfontosabb szempontja, hogy a karakterek kellően szimpatikusak legyenek, hogy izguljunk értük, féltsük őket, ehhez pedig jól kidolgozott jellemrajzokra és hibátlan színészi alakításra egyaránt szükség van. Sajnos a három főszereplő közül talán egyedül Irene-ről mondhattam el, hogy izgultam érte, de nála is hiányzott, hogy legalább kiderüljön: a Vatikán egyébként miért pont ő küldte el a romániai küldetésre, amikor egyébként (mint kiderült) nem is járt ott és nem sok köze van a helyhez. Burke atya körülbelül Az ördögűző című film óta újra és újra előkerülő ördögűző pap karakter, ami rendben is lett volna, csak éppen Demián Bichir annyira sótlanul és unalmasan (máskor pedig kifejezetten idétlenül) alakítja az egyébként sem elképesztően összetett karaktert, hogy nagyjából semennyire sem voltam képes izgulni érte. „Frenchie” vicces karakter volt, de annyira azért nem, hogy könnycseppeket eregetnék miatta, ha bármi történne vele.

Félelemkeltés csak módjával

A másik alapvető probléma a filmmel, hogy Corin Hardy rendező a félelemkeltés eszközei terén némileg kihívásokkal küzd. Manapság már nem elég sejtelmesen megjeleníteni egy szörnyet a tükörben a hátunk mögött, aztán, amikor hősnőnk hátrafordul, váratlanul eltűntetni, vagy szájbarágósan elmagyaráztatni az egyik szereplővel, hogy azért vannak csengők a síroknál, mert akiket élve eltemetnek, azok ezzel jelzik, hogy ő még az élők sorában vannak, mert nem lesz nehéz kitalálni, hogy ez is fog történni.

A többi feszültséget felépítő, vagy ténylegesen horrorisztikus jelenetek egye része azért – kicsit döcögősen – de működik, mások viszont annyira klisések, hogy sokszor képtelenség igazi félelmet érezni, még akkor sem, amikor próbálunk ráhangolódni. E sorok írásakor is az első Diablo soundtrackjét hallgatom, hogy a megfelelő hangulatom meglegyen.

Mindezt annak ellenére, hogy a filmet a vadonatúj ScreenX technológiával néztük, amely a moziterem két szélső oldalán is egy-egy filmvásznat helyezett el (erről majd írunk külön), így összesen három vásznon, a tér minden oldalán elhelyezve is megjelenek az események.

Korrekt horror, de semmi több

Rossz horrorfilm Az apáca? Nem, ezt azért egy szóval nem mondanám. A remek képi világgal, a romániai kis falu és a rettenetes kolostor helyszíneinek hangulatával, a történet bizonyos fordulataival, illetve a főszereplő démon és más rémségek támadásaival azért sikerült azt elérni, hogy egy nézhető és összességében korrekt horrorélményünk legyen, de semmi több. Sajnos, én ennél jóval többet vártam Az apácától…

-BadSector-