TESZT – Peter Parker, alias Spider-Man visszatér a hálóvető szuperhős legújabb, Sony-exkluzív kalandjában. Bár az Insomniac akció-kalandjátéka rengeteg ihletet merített olyan más, hasonló típusú címekből, mint például a Batman Arkham-sorozat, mégis egyértelműen ez a legjobb Spider-Man játék, ami valaha is elkészült. Elmeséljük, miért…

 

Abban a korban járunk, amikor a játékvilág egyre inkább megy el a game-as-a-service irányba és amikor egy AAA játék fejlesztői már az ipari elvárások szerint már megbocsáthatatlan bűnt követnek el, amikor erőltetnek egy single-player játékba is valamilyen többjátékos módot. Mégis, bizonyos kiadók, mint például a Sony, vagy a Bethesda igazi védőbástyái maradtak az egyéni játékélménynek. A japán kiadónak jött be jobban ez a történet, hiszen ebben az évben adta ki a hatalmas sikert aratott God of Wart – amely ráadásul radikális változást hozott a Kratos kalandjait feldolgozó sorozatba – illetve a Detroit: Become Human, amelynél pedig David Cage távolodott el radikálisan a piacot jellemző trendektől. A Spider-Man pedig újabb etalon ebben a single-player exkluzív sorozatban… Igazi fan service és hódolat is egyben a Stan Lee és Steve Ditko által megalkotott figurának, Peter Parkernek és az hozzá kötődő univerzum minden egyes karakterének – legyen akár jó, vagy gonosz.

Az 1962-ben megalkotott hős kalandjait ugyanakkor mindig is a legnehezebb volt videojátékként adaptálni. Persze, rengeteg adaptáció készült – konkrétan 35, 15 platformra – ugyanakkor csak néhány közölük maradt igazán emlékezetes, illetve a 3D-s hálóvetéses, városi repkedős megoldást csak kevésben sikerült korrekt módon megvalósítani. Legtöbb játékot behatárolták az adott korszak technológiai korlátjai, így sohasem sikerült a Pókemberhez igazán méltó játékadaptációt megalkotni – eddig. Az Insomniac „kialvatlan” csapata már többször bizonyított olyan címekkel, mint a Ratchet & Clank sorozat, vagy az Xbox-exkluzíc Sunset Overdrive és az open world, szuperhősös játéktípus legjobb ötleteit és megoldásait ötvözve igazi mestermunkát adott ki a kezei közül.

Kettős személyiség

Egy szuperhős-játék talán egyik legnehezebb problémája, hogy a maszkos igazságosztó hétköznapjait is egyaránt érdekesen és szórakoztatóan mutassa be, ne csak azt várjuk, hogy mikor ölti már fel végre a kosztümjét. Spider-Man persze egy elképesztő képességekkel rendelkező, szinte elpusztíthatatlan szuperhős, ugyanakkor ő egyben Peter Paker is, egy 26 éves fiatalember, a saját személyiségével, barátaival, volt szerelmével és magánéleti problémáival. Az Imsomniac legnagyobb kihívása az volt, hogy ezeket a „civil” játékrészeket is élvezetessé varázsolja és a kaliforniai cég ezen a téren is nagyszerű munkát végzett.

Hogy mi a titkuk? A PS4-es Spider-Man történetében nagyon sok olyan elem van, amely a csapat elképesztő bátorságát, sőt, merészségét bizonyítja. A Stan Lee által kitalált univerzumot ugyanis biztos, de mégis erős kézzel úgy alakították, hogy közben radikális módon vettek ki, vagy tettek hozzá részeket. Mintha az egyiptomi, vagy görög mitológia – helyenként közhelyes, vagy unalomig ismert – karaktereinek csak az alapmotívumait használták volna fel, hogy egy teljesen új, mégis a saját univerzumában tökéletesen helyt álló történetet meséljenek el. Persze, nincs szó túlzásokról, vagy radikális változtatásokról: mindegyik figura tökéletesen illeszkedik a fél évszázada kitalált toposzba, mindössze az élettörténetük kicsit más időnként.

Persze, Peter Parker most is a főhős (bár a 2008-ban indult másik Pókember, az afroamerikai Miles Morales is szerepel a játékban) szerelme ki más lenne, mint Mary Jane (M.J.), az újságírólány, és az idős May nagynéni Manhattenben lévő lakásában él. Ami itt különleges, az a mód, ahogy a játékost belevonták Parker hétköznapjaiba, még hozzá oly módon, hogy lehetetlen őt nem megkedvelni. Ez elég nagy változás például a Rocksteady, vagy Eidos Montreal Batman játékokkal összehasonlítva, ahol Bruce Wayne nagyon ritkán volt irányítható karakter, így ezáltal a játékos Batmantől is kicsit távolabb érezte magát. Ezt azért emeltem ki mindjárt a tesztem elején, mert ez igazi, hatalmas bravúr az Insomniac-tól, „civil” szuperhős még sohasem volt ennyire szimpatikus videójátékban. (Nem, még a Telltale-féle Batmanekben sem.)

A történet másik erőssége, hogy folyamatosan válik egyre érdekesebbé, ahogy az események egyre inkább beindulnak. Például a legerősebb negatív karakterek (akiket azért a képregényekből, filmekből jól ismerünk) ekkor fedik fel igazi énjüket, és a játék harmadik fejezetében veszünk majd részt az igazán látványos csatákban is. A játékot egyébként akár 16-18 óra alatt is be lehet fejezni, ha csak a főtörténetre koncentrálunk, az igazi ínyencek, akik ki akarják platinázni a játékot a befejezés előtt viszont akár – nehézségi szinttől függően – negyven, ötven órát is eltölthetnek vele.

Barátok, egy (volt) szerelem, kisebb boss-úságok…

Mivel a Spider-Man történeti íve szándékosan erősít rá fokozatosan, így lassan indulnak azért be az események. Parker például nem kevés időt tölt majd el eleinte a F.E.A.S.T-ben, egy hajléktalanszállóban, amelyet Martin Lee, egy kínai milliárdos igazgat jótékonykodva, illetve Doctor Octavius laborjában, ahol asszisztensként dolgozik. (Nem, már nem fotós-újságíró a cinikus és viccesen agresszív J. Jonah Jamesonnál, akinek viszont állandóan a saját magát propagáló és Spider-Mant szidalmazó rádióműsorát hallhatjuk.)

A játék elején kevésbé fontos boss-okkal is össze kell csapnunk és ezek a küzdelmek igazából eléggé fantáziátlanok (ezt sok helyen kritizálták), illetve a boss harcok később sem válnak a játék legnagyobb erősségeivé. Egyszerű mintákat és megoldásokat kell ismételnünk és legfeljebb a későbbi főgonosz összecsapásoknál fogunk leizzadni. (A játék főgonoszánál azért apait-anyait bele kell majd adnunk.)

A jellemfejlődés és a szerepjátékos fejlődés viszont egyaránt nagy erőssége a játéknak. Miközben Pókember új skillekre, képességekre, kosztümökre, kütyükre tesz szert, addig Petert, a magánembert fokozatosan ismerjük meg. A tökéletes hős és a tökéletlen ember meséje hibátlan: Pókember csodálatos képességeivel minden védtelent meg tud menteni, vagy gonoszt legyőzni, ugyanakkor Parker magánéletében, kapcsolataiban, munkájában hibát hibára halmoz, sokszor elhanyagolja May nénit, bénázik a lakbér kifizetésével és elképesztően sután kezeli kapcsolatát ex-barátnőjével, Mary Jane-nel, akibe persze még most is fülig szerelmes és képtelen észre venni, hogy ez persze koránt sem viszonzatlan. A Peter Parker és Mary Jane „szerencsétlenkedő” szerelmi szál annyira elképesztően profin van kidolgozva, hogy talán azt még a Sami Raimi-filmekben sem sikerült ennyire jól visszaadni. Ugyanez igaz Mary Jane-re is, aki nekem szimpatikusabb volt, mint a Kirsten Dunst által alakított karakter a filmvásznon. (A későbbi filmek M.J.-eit pedig talán hagyjuk is…)

Persze, a történet nem tökéletes, találunk benne megmosolyogtató bakikat is. Ilyen például az a tény, hogy a főgonosz karakterek lazán az asztalokon hagynak rendkívül fontos iratokat, szinte felkínálva Pókembernek, vagy M.J.-nek, hogy a „titkos” laboratóriumokba, vagy a más elég bénán őrzött helyekre belopakodjanak.

A nagy hatalom nagy játszhatósággal jár

Amennyire bátran nyúl az Insomniac a történeti elemekhez, annyira konzervatív eszközöket használ az open world játékmenetben. Ez egyáltalán nem baj, elvégre a játékiparra mindig is igaz volt, hogy jótól lopni játékelemeket nem szégyen, de azért az világos, hogy könnyen felismerhetők az innen-onnan ihletett motívumok. Játszottál már Assassin’s Creeddel, Far Cry-al, vagy a Batman: Arkham játékokkal, ugye? Akkor ezekből nagyon sok minden köszön vissza. Igazából a játék minden aspektusát láthattuk már máshol. Persze, az összhatás még így is eredeti és szórakoztató, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a sok máshonnan átvett részletet.

A harc alapjai például egyértelműen a Batman: Arkham játékokból lettek átemelve, de találunk itt Middle-earth: Shadow of Mordorra hajazó elemeket is. Miközben a rendkívül agresszívan, tömegesen ránk támadó rosszfiúk a legkeményebb fegyvereket használják, addig nekünk „pókösztönünket” használva tökéletes reflexekkel kell félreugrani az ütések, szúrások, lövések elől. Batman sziklaszilárd védekezését tehát az akrobatikus félre-ugrások váltják fel, Talion kardcsapásait pedig Pókember kemény ökle. A harc ritmusa, a kombók, és a küzdelem egésze is e klasszikusokra emlékeztet.

Ugyanakkor, amit a kaliforniai kis csapat nagyjából a magáénak mondhat, az a harc során használt hálóvetés, amelyet szinte folyamatosan érdemes használni. Akár az ellenfél időleges megvakítására és lebénítására, akár különféle mozdítható tereptárgyak, felénk hajított bombák, gránátok visszacsűrésére használjuk, a pókhálóvetés hatalmas plusz az említett címekhez képest.

Az adok-kapok a tömérdek taktikának, a rendkívül változatos, adrenalinpumpáló harci helyzeteknek, illetve a pókhálónak használatának köszönhetően egyébként sohasem válik monotonná, Manhattanban való repkedéseim közben mindig elcsábított egy kis bunyóra, amikor a környéken megjelent a vörös táblás felkiáltójel, vagy egy ellenség által elfoglalt zóna.

Természetesen az említett „repkedések” is a játék hatalmas pozitívumát jelentik. A múltban sok Spider-Man játékkal találkozhatunk, ahol nem mindig oldották meg igazán jól a Pókember New Yorkban való alternatív közlekedési módszerét, talán egyedül a 2004-es Spider-Man 2-ben volt ez a rész emlékezetes – az Insomniac-nál viszont egyszerűen hibátlan. Persze fejlesztőknek már volt alkalmuk „gyakorolni” a Sunset Overdrive-nál, ugyanakkor a hálós közlekedés szimulációja itt sokkal életszerűbb. Mindezt ráadásul úgy, hogy a Pókembert mindössze pár gombbal irányítjuk, miközben a legváltozatosabb akrobatikus mutatványokat hajthatunk végre: pörögve, hálón lengedezve, piruettezve, a levegőben – vagy akár az x gombbal felgyorsíthatjuk a haladást, fix pontokról felpattanhatunk az éterbe.

„I am a Spider-Man in New York” (Sting után szabadon)

A játékot megelőzően elég kemény negatív kampány ütötte fel a fejét, hogy a Spider-Man grafikáját „lebutították” – később ezt maguk a fejlesztők és a Digital Foundry egy összehasonlító videója is cáfolta. Mindenképpen el kell ismerni, hogy a játék nem igazi 4K-s felbontást (vagy nem is a checkerboard 4K-t) használ – ezt például egy Horizont Zero Dawn, vagy Uncharted: Lost Legacy után, olvasószemüveggel (és persze jó minőségű 4K-s tévével) észlelni lehet. Ettől függetlenül a játék tényleg gyönyörű, New York olyan elképesztő kidolgozást, környezeti elemeket, tükröződést, nappali (a naplemente gyönyörű!), vagy éjszakai megvilágítást kapott, hogy csak kapkodtam a leesett állam után az egyik kezemmel, miközben a másikkal Spidey-t irányítottam.

Persze kompromisszumok azért kellettek… Valaki Facebookon hívta fel rá a figyelmemet, hogy bizonyos épületek textúrái azért kicsit elmosottak, ha jobban megvizsgáljuk ezeket, és miután ezt tettem, igazat kellett adnom neki. A fontosabb NPC-k arca elképesztően részletes, de az egyszerű „plebs” azért közelről nézve kicsit old gen, ami nem is lett volna annyira zavaró, ha nem találkozunk pár ilyen baltával faragott NPC arccal küldetéseknél.

Viszont mindenképpen a pozitívumok közé tartozik, hogy amikor az utcaszintre érünk, mennyire döbbenetes a járművek apró részleteinek kidolgozása (mindegyik autó másképpen új, leharcolt, tiszta, vagy koszos!), az újságosbódék, a hot-dog árusok – egyszóval minden egyéb, amitől egy open world világ él és lélegzik!

Csodálatos! (Pókember)

A Marvel’s Spider-Man igazi sikertörténet nagyon sok szempontból. Miközben elkápráztat a lengedezés a gyönyörűen lemodellezett New York felhőkarcolói között, magával ragad Peter Parker személyes drámája, egyéni problémákkal, elvarratlan szerelmi csalódással, régi és új barátságokkal, váratlan árulásokkal, győzelmekkel és vereségekkel. Elképesztően ott van a készítők részéről a fan service, a franchise iránti imádat és alázat, ugyanakkor mégis képesek újat, eredeti egyénit nyújtani. Kihagyhatatlan.

-BadSector-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

---

Kiadó: Sony Interactive Entertainment

Fejlesztő: Insomniac Games

Stílus: Action-adventure/open world

Megjelenés: 2018. szeptember 7.