FILMKRITIKA – „Is this just fantasy?” – énekelte Freddie Mercury világhírű számában, amely a filmcímet is adta. A legendás énekes életét feldolgozó zenés film nagy részében a Queen karrierjének korrekt (bár kicsit „száraz”) története, kis részben pedig „fantasy”. Egy dolog viszont biztos: a Mr. Robotból és az Until Dawn című exkluzív PS4-es horror-kalandból is ismert Rami Malek egészen elképesztően élethű, szó szerint félelmetes alakítást láthatunk Freddie Mercury szerepében.

Nem könnyű műfaj az életrajzi film – különösen akkor, ha egy ismert sztár, egy zenei ikon életét mutatja be. Számomra az etalon még mindig a Doors-film, amelynél Oliver Stone elképesztően profi művészi látásmódja, a korszakot bemutató zseniális rendezése Val Kimer döbbenetes alakításával párosult. Vajon a Freddie Mercury életét bemutató Bohém rapszódia felér ezekhez?

Malik átlényegült Mercury-vá

Ami a Bohém rapszódia egyértelmű aduásza, az Rami Malek félelmetesen eltalált alakítása Mercury szerepében. Visszatérve a Doors-filmre: ahogy Val Kimer a filmvásznon konkrétan szinte doppelgangerként alakult át Jim Morrisonná, ugyanezt elmondhatjuk Rami Malek Mercury-jára is: konkrétan ismét életre kelt Mercury a filmvásznon a legapróbb gesztusai, arcmimikája, színpadi mozdulatai révén.

Talán egyedül a film elején kicsit furcsa, ahogy először meglátjuk a Mercury-ét imitáló fogprotézisével (Mercury-nak a felső elülső négy foga állt ki, ezt kellett visszaadni), amit mintha először vett fel volna fel a forgatáshoz, mert kicsit természetellenes. De tényleg ez az egyetlen apró negatívum: Malek a szó szerint mindenkit lejátszik a vászonról, pedig általában véve elmondható, hogy a többi színész is teszi a dolgát.

Érdemes még megemlíteni a többi Queen bandatagot alakító színészt is: Gwilym Lee szintén remekelt Brian May szerepében, de Ben Hardy is nagyszerű Roger Taylor volt, és Joseph Mazzello kissé agresszív John Deaconja is teljesen rendben volt.

A zenekaron kívüli szereplőkön kívül érdemes még megemlíteni a Trónok harcából Petyr Baelish-ként megismert Aidan Gillent, aki itt is egy hasonló karaktert: az ismert zenemenedzser John Reidet alakítja.

Egyszerű történet

Sajnos azonban hiába a színészek nagyszerű teljesítménye, ha azokhoz képest a film története elhalványul. Igazából nem „rossz” a Bohém rapszódia sztorija, hiszen Mercury életét és a Queen karrierjét korrekt módon meséli el, a gond talán csak az, hogy a rajongók által jól ismert tényekhez olyan nagyon sokat művészileg nem tesz hozzá, legfeljebb csak bizonyos tényeket ferdít. Az ilyen életrajzi filmeknél kicsit fantáziadúsabb rendezők például olyan különlegesen izgalmas víziókkal, vagy jelenetekkel bolondítják meg a jól ismert sztorit (mint például a Doors-film elején, amikor a kisgyerek Morrison meglát egy haldokló indiánt az út szélén, amikor a szülei autójában arra haladnak). Itt semmi ilyesmi sincs: a film hagyományos, kicsit már más zenés filmekből ismerős történeti elemeket felhasználva meséli el a Queen és Mercury történetét. Eleinte idealizált, aztán a koncertturnékon félrehagyott barátnő, tárgyalások és viták a lemezkiadóval (itt annyi poént azért megeresztettek a film készítői, hogy pont az a Mike Myers alakítja a Bohém rapszódia zeneszámon hisztiző és végül nem engedélyező EMI producerét, aki anno a Wayne világának emlékezetes az autóban ülve erre bólogatott), Mercury „botrányos”, bulizós élete (amelyet sikerült a lehető legvisszafogottabb módon ábrázolni) gonosz, ravasz és pénzéhes menedzserek, stb. – ilyeneket, vagy ehhez hasonlókat már annyiszor láttunk más, hasonló filmekben. (Legutóbb például az egy fokkal jobb Csillag születik című filmben )

Értem én, hogy nagyjából ez történt Mercury-val is, de ha már a rendezőnek művészi szabadsága van, akkor érdemes élni is vele, de Anthony McCarten forgatókönyvíró és Brian Synger rendező nem nagyon erőltette meg magát ezen a téren. Legalább Freddie indiai gyerekkorából érdemes lett volna eseményeket, képeket felvillantani, de a Bohém rapszódia még ezt a fáradtságot sem vette: Freddie és családja indiai életét egy az egyben kihagyták a készítők.

A túlélők mindig máshogy mesélik el…

Nem túl szerencsés az sem, hogy Brian May és Roger Taylor producerként elég erősen rányomták „bélyegjüket” a filmre, ami kb. azt jelenti, hogy kicsit a saját verziójukat ráerőltették a filmre. Miközben Freddie össze-vissza bulizott, drogozott, ivott, (bár ezeket a jeleneteket még csak túlzottan izgalmasan meg sem jelenítették…) illetve homoszexuális kapcsolatokba bonyolódott, addig ők rendes családapaként csak a fejüket csóválták, nemet mondtak a zűrös életmódra és a Freddie által rendezett legnagyobb buli kellős közepén is hazamentek a családjukhoz. Ha egyébként ez képileg kellően izgalmasan, vagy invenciózusan van megjelenítve, akkor nem annyira zavaró ez a sokadszorra bemutatott klisé, hogy a zenekar többi tagja csak zenélni szeretne és el van képedve a sztárénekesük léha életmódján, így viszont az csak száraz és unalmas.

Végül az is meglehetősen bosszantó, hogy a „művészi szabadságot” úgy értelmezte a forgatókönyvíró, hogy egy olyan aspektust vitt a filmbe Mercury-nak az Queen együtteséhez való vonatkozásába, ami szó szerint nem igaz és ez is csak azért kerülhetett bele a filmbe, mert Brian May és Roger Taylor „hatással voltak” a film készítésére. Nem akarok nagyon spoilerkedni, de van egy olyan jelenet, ahogy Mercury megalázza magát azért, hogy Queen ismét összeállhasson, lévén a film szerint ő tehetett róla, hogy a Queen egy ideig felbomlott, azért, hogy saját szólóalbumot készíthessen. A jelenet során Mercury-t kiküldik a szobából, mint egy szaros gyereket. A probléma ezzel csak annyi, hogy a Queen valójában sosem bomlott fel, így Mercury sosem könyörgött a többieknek, hogy ismét összeálljanak, ezért ki sem zavarták a szobából, amíg a „felnőttek” megbeszélik a „továbbiakat”. A szólóalbumról pedig annyit, hogy pont Brian May és Roger Taylor készítették el először a saját szólóikat, Mercury csak jóval később a 86-os Live Aid koncert után, mely korszak már bele sem került a filmbe.

És ezzel el is értünk a film számomra legnagyobb negatívumához: az említett Live Aid koncert utáni időszak úgy ahogy van, kimaradt a filmből, csak a film végén mondják el, mi történt később Mercury-val. De olyan részleteket is kihagytak, hogy Mercury később grafikusként is dolgozott és az Innuendo és az It’s a Kind of Magic videoklipjeinek vizuálisan elképesztően izgalmas grafikus effektjeit is ő maga készítette (mely számok egyébként szintén kimaradtak a filmből.)

Hiányérzet

Az alapvető a problémám az egyébként érdekes, korrekt módon elkészített filmmel éppen ez: hiányérzetem van. Amit pár kritikus hiányolt: hogy a homoerotikus részeket kihagyják a filmből, az nekem épp elég volt, amennyit ábrázoltak, viszont Freddie italozós, drogozós viselkedéséből nem sokat láttunk, továbbá a 86-os Live Aid utáni korszak nekem nagyon hiányzik, illetve a Queen hollywoodi filmekkel való együttműködése is egy az egyben kimaradt, pedig olyan híres filmekhez készítettek zenét, mint az 1980-as Flash (az egyik kedvenc Queen-számom), vagy az 1986-os Hegylakó.

Mindezekért azért bőségesen kárpótol Rami Malek félelmetes alakítása, kár, hogy ez a nagyszerű színész nem tudta kamatoztatni tehetségét egy jobban elkészített életrajzi filmben.

-BadSector-