RETRO – Hogyan lesz egy gettóban felnőtt egyszerű kis feka gangsztából az alvilág királya? Többek között ennek is a végére fogsz járni, amikor a GTA sorozat legújabb része, a San Andreas legvégére értél. Autótolvajlás, bűnözés és akció felsőfokon: a sorozat eddigi legösszetettebb, legjobban eltalált részével van dolgunk…

 

Egy egyszerű, ám annál nagyszerűbb ötleten múlt az egész. Amikor annak idején a Grand Theft Autót kitalálták, úgy volt, hogy egy autótolvajok nyomába eredő zsaru kalandjaiban vehetünk majd részt. Azonban a fejlesztők közül valakinek kipattant az agyából, hogy mi lenne, ha a feje tetejére állítanák a szitut, és nem a rend őrét, hanem megzavaróját irányíthatnánk: legyen a főszereplő az autótolvaj! Az ötletből játék született, a többi pedig ma már történelem…

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy bár az első GTA is sikeres volt, azért annyira nem vált azonnal döbbenetesen népszerűvé, hanem a harmadik rész kellett hozzá, hogy igazán ráharapjanak az emberek. A PS2-es verzió döbbenetes enynyiségű elkelt példánya után PC-n is hatalmasat kaszált, azonban mindkettőjük bevétele összeadva sem volt mérhető a folytatás, a Vice City PS2-es eladásához.

A kiváló PC-s Vice City után a koronát az egészre a tavaly októberben PS2-re megjelent San Andreas tette fel, amely mint minden idők legjobban eladott konzolos játéka vonult be a játéktörténelembe. Nekünk, PC-tulajoknak azonban nem maradt más, mint az, hogy csorgó nyállal várakozzunk teljes fél-háromnegyed évet, amíg CJ nálunk is tiszteletét teszi…

Nagyobb, több, jobb

Mivel az alaprecepthez nem akart nyúlni, a Rockstar csak egyetlen módon überelhette a Vice City sikerét. Mindenre rátett egy jó nagy lapáttal. Míg korábban mindig egy óriási nagyvárosban kavarhattunk, ezúttal három van belőlük (mindegyik nagyjából akkora, mint Vice City), sőt egy teljes megyét beautózhatunk.

A San Andreas világa egész egészen döbbenetesen hatalmas: hosszú félórákat tölthetünk csak azzal, hogy egyik nagyvárosból a másikba utazunk, miközben erdőkben tévedhetünk el, kisvárosokban bújhatunk meg a bőrünkre vadászó rendőrök, vagy bűnözők elől, farmokon nyaggathatjuk a parasztokat, és még hosszú mondatokon keresztül sorolhatnám azt a döbbenetes mennyiségű helyszínt, amennyit a játékba zsúfoltak.

A zseniálisan kidolgozott és fifikásan adagolt – többé-kevésbé nonlineáris – sztori végig fog vezetni az egész világon, de persze a GTA igazi varázsa most is abban rejlik, hogy bármit megtehetünk, bármerre mehetünk, egyszóval totális a szabadságunk. Pontosan ebben rejlik a GTA-k titka, hiszen egyszerre késztetnek arra minket, hogy a főszereplő karrierjét egyengessük, ugyanakkor, hacsak egy rövid időre akarunk leülni mellé, akkor ökörködhetünk is vele egy kicsit, például kirángathatunk pár mazsolát a volánja mögül, hogy csak úgy száguldozzunk a verdáikkal a nagyvárosban.

Sim City – kicsit másképpen

Mint az eddigi GTA részek, a San Andreas világa is egy létező korszaknak és helyszínnek maró iróniával ábrázolt karikatúrája. Ezúttal a ’90-es évek Kaliforniáját láthatjuk viszont a Rockstar görbe tükrén keresztül, hiszen a három nagyváros: San Fierro, Los Santos és Las Ventura nem más mint San Francisco, Los Angeles és Las Vegas, csak a GTA világában megjelenítve. Aki járt már ezekben a városokban, egyfolytában az álla után fog kapkodni, a fejlesztőknek annyira sikerült eltalálni az utcák képi világát, hangulatát.

Mindhárom város egymástól teljesen különböző stílussal bír, és bár egyiknél sem egy az egyben, műholdfelvételek alapján készítették el a virtuális házakat, utcákat, mégis pontosan ugyanazt a hangulatot kapjuk vissza, mint az eredetieknél. Los Santos például éppúgy egymástól döbbenetesen eltérő koszos, szakadt gettókból és elegáns, rongyrázós gazdag negyedekből áll, mint Los Angeles.

Itt indítjuk majd el CJ, a játék fekete gangsztájának karrierjét, és amikor eleinte még csak kezdő kis senkiházik vagyunk, akkor csak a saját negyedünkben, Gantonban fogjuk biztonságban érezni magunkat, hiszen valahányszor ellenséges területre tévedünk, a rivális bandák vadászni fognak ránk.

San Fierro, San Francisco megfelelője, éppolyan hegyes-völgyes, indusztriális, modern, kicsit lakótelepszerű utcákból áll, mint az eredeti nagyváros. Ezen a helyszínen hemzsegnek az autós küldetések, és hatalmas feeling jó nagyokat ugratva száguldozni, miközben éppen menekülünk, vagy éppen mi magunk üldözünk valakit veszettül. Bár San Fierro népsűrűsége annyira nem hangsúlyos, mint a két másik nagyvárosé, mégis itt is elképesztő az élethűség. Ebben a városban találhatóak egyébként a legérdekesebb, legviccesebb figurák, továbbá a legélvezetesebb küldetések.

Amikor már azt hittük, szinte mindent láttunk, mindent kipróbáltunk, akkor juthatunk el a játék utolsó negyedében Las Venturasba: itt jövünk rá, hogy még mindig bőven van felfedeznivaló a San Andreasban. A Las Vegasra hajazó nagyváros lakói szinte sohasem alszanak, éjszakánként a kaszinók, méregdrága hotelek és szórakozóhelyek neonjainak verőfényében úsznak a zegzugos utcák, és CJ-vel ismét csak elveszettnek fogjuk magunkat itt érezni, miután már annyiszor meghódítottuk a többi nagyvárost.

Ha valahol, akkor itt aztán tényleg tömérdek időt elverhetünk a különféle kaszinókban, miközben kártyázunk, nyerő-automatákkal játszunk, vagy sok más egyéb szerencsejátékkal verjük el nehezen megszerzett vagyonkánkat. Persze nem muszáj becsületes polgárként elszegényedni, elvégre gangszták lennénk, vagy mi a szösz: a zsíros nyereséget bekasszírozó kaszinókat akár ki is rabolhatjuk, ha kedvünk szottyan rá. (No és túléljük az attrakciót…)

Még elképesztőbb, hogy a városok körüli területek is éppúgy saját életet élnek, mint Los Santos, San Fierro és Las Ventura. Azt hinnénk, hogy ezeken a részeken biztos nincs semmi, csak úgy keresztülszáguldozhatunk rajtuk, pedig itt is találunk kisvárosokat, eldugott piszkos kis szállítási vállalkozásokat, farmokat, illetve a fősztori pontosabb karakterei megbízásából is rengeteg küldetést vállalhatunk itt. Annyi itt a lehetőség, a bejárható terület, hogy ez a városokat összekötő világ tulajdonképpen egy teljes negyedik városnak is felfogható.

Feltörekszünk

A hatalmas bejárható terület mellett a GTA elképesztő sikerét az amerikai tömegkultúrára (filmekre, képregényekre, médiasztárokra és eseményekre) való állandó kikacsintásainak is köszönheti, ez pedig az alaptörténetben is igencsak érezhető. A sztori szempontjából a San Andreas a legnívósabb az összes részből. A játék főszereplője Carl Johnson, a Los Santos-i gangszta öt év után visszatér a GTA 3-ban megismert Liberty Cityből.

Bár egykor megesküdött, hogy sohasem látják szülővárosában viszont, de anyját meggyilkolják, és ezt azért már mégsem hagyhatja annyiban. Amikor hazaér, a régi lakónegyedében totális káosz dúl – legalábbis, ami az alvilágot, a gangszták életét jellemzi, amelyben ő is igen aktívan részt vett.

Nem elég, hogy régi bandája, az Orange Grove Families, melyet Carl és testvére Sweet egykor kéz a kézben vezettek, mostanra igencsak lezüllött, de ráadásul az agresszív rivális galeri, a Ballas irányítja azokat a területeket, amelyek egykor még hozzájuk tartoztak. Hogy a helyzet még zűrösebb legyen, CJ-re két korrupt zsaru mindjárt érkezésekor ráken egy rendőrgyilkosságot, így állandóan zsarolják, hogy különféle piszkos munkát végezzen nekik.

A elképesztően jól megírt sztori szinte állandóan meglepetésekkel szolgál. Bár eleinte úgy tűnik, hogy csak egy szimpla gangsztás mesével van dolgunk, később egyre meghökkentőbb és szellemesebb fordulatokban lesz részünk. A karakterek egytől-egyig zseniálisak, de külön érdemes kiemelni a Samuel L. Jackson által alakított korrupt, marihuánát kedvelő zsarut, Tenpennyt, a szenvedélyes, nagyszájú, szexmániás és némileg szadista hajlamú Catalinát, aki a pénzt számolva, a pasit az ágyban verve szereti.

A leglémerebb és egyben legmókásabb csávó pedig OG Loc, aki meg van győződve róla, hogy a rapperek királya, és ezzel sok-sok szomorúságot okoz azoknak a szerencsétlenek, akik önhibájukon kívül beszabadulnak koncertjeire. A töménytelen mennyiségű átvezető jelenet és sztorielem helyenként szorosan, máskor csak lazán kapcsolódik az alaptörténethez, nagyjából ugyanúgy, mint ahogy ezt már az előző GTA-kban megszokhattuk.

Sims 2: Gangsta Life

Ami azonban mégis különbözik az előző részektől, az a főszereplő, CJ fejlődése. Míg eddig csak a történet szempontjából változott a GTA 3 hallgatag főszereplője, vagy a Ray Liotta által megszólaltatott Tommy Vercetti, addig a San Andreasban CJ külsejét és állóképességét is változtathatjuk.

Ha például konditermeket látogatunk, akkor a különféle gyakorlatok segítségével alaposan felpumpálhatjuk fekete hősünk izomzatát, a biciklivel (a városival, illetve a szobabiciklivel egyaránt) stamináját javíthatjuk, továbbá leadhatjuk azt a kis hájat, ami a sok hamburgerzabálástól ránk került, ha pedig sokat „ „ úszkálunk a víz alatt, akkor tüdőnk egyre jobban kitágul.

Mindegyik testi fejlődésnek a játékmenetre is hatása van. Ha például megizmosodunk, akkor nagyobbakat tudunk ütni, illetve a fehérnép is jobban ragad majd ránk, sőt ennek köszönhetően még társaink is jobban tisztelnek. A fejlettebb staminának hála gyorsabban és tovább tudunk futni, ez pedig ugyebár létszükséglet, amikor nyomunkban van a yard, vagy a rivális gangszták, és éppen nincs egy verda a fenekünk alatt.

A nagyobb, erősebb tüdő pedig egész egyszerűen arra kell, hogy minél tovább a víz alatt tudjunk maradni. Az egyik főküldetésen csak akkor tudunk továbbjutni, ha ez a képességünk majdnem maximális, úgyhogy itt speciel piszkosul idegesített, amikor több mint 30 percen keresztül folyamatosan pancsolnom kellett CJ-vel, hogy tüdeje elég fitt legyen. Szerencsére a többi képesség kifejlesztése nem létszükséglet, illetve egyesek (például a különféle járművek vezetése) anélkül is fejlődnek majd, hogy különösebben foglalkoznunk kellene velük.

A kondink szinten tartásához az is hozzátartozik, hogy rendszeresen eszünk, különben izmaink ismét elsatnyulnak, és kezdhetjük az egész procedúrát elölről. Én egyébként pont így jártam, amikor a rettenetesen hosszú és unalmas repülős küldetéssorozatot már nagyon le akartam nyomni, és nem törődtem azzal, hogy időnként szólt a játék, hogy CJ megéhezett, aztán egyszer azon vettem észre magam, hogy egyik játékmentésnél (amely mindig előretekeri az időt) hősünknek egyszerre csak megint ugyanolyan cingár Eddie Murphy-s külseje lett, mint a játék elején: azt hittem, lefejelem a monitort…
Különös figyelmet érdemel még a különféle fegyverekben való jártasságunk fejlesztése, hiszen lövöldözni aztán bőven fogunk a játékban.

Minél jobban tudunk használni egy adott mordályt, annál pontosabban lehet célozni, ami pedig létszükséglet a San Andreas időnként elképesztő tűzerőt felvonultató lövöldözős részeiben – érdemes tehát mindenféle fegyvert kipróbálni. Aki játszott a PS2-es verzióval, az jól tudja, hogy bár ott is javítottak az irányításon, de azért nem volt tökéletes.

Szerencsére PC-n egérrel és billentyűvel már semmilyen problémánk nincs ezzel, épp olyan frankó a CJ-vel való lövöldözés, mint mondjuk Max Payne-nel. Sokat számít még az is, hogy hősünket milyen ruhába bújtatjuk. Ha például a bandánk színeit viseljük a fejkendőnkön és a pólónkon, valamilyen macho tetkóval a kidolgozott felsőtestünkön, akkor a környékünkön grasszáló gangszták maximális tisztelete övez minket, ám így a nők nem nagyon buknak ránk.

Viszont ha olyan öltönyt veszünk fel, mint amilyet Denzel Washington a Pelikán ügyiratban viselt, akkor már attól eldobják a nedves alsóneműjüket, ha csak annyit mondunk nekik, hogy „Hiya baby”. A három nagyvárosban amúgy rengeteg ruhaüzletet, fodrászatot és tetoválásra szakosodott szalont találunk, így könnyen kialakíthatjuk az alkalomhoz illő, vagy kedvünknek megfelelő viseletet.

Verdák minden mennyiségben

Persze CJ külsejének változatossága egy fabatkát sem érne, ha nem hasíthatna a legmenőbb, vagy éppenséggel a legszakadtabb, esetleg a legviccesebb járgányokban. A San Andreasban valami elképesztő mennyiségű jármű volánja mögé pattanhatunk. Többtucatnyi, széles motorháztetejű ócska tragacstól kezdve egészen a legszuperebb csúcsmodellekig szinte mindent elköthetünk: biciklit, traktort, villamost (!), motorcsónakot, 4×4-es, gigászi kerekű versenykocsit, buggyt, tankot, repülőt, takarmányozó gépet és még folytathatnám a felsorolást egészen a cikkem végéig.

Érdekesség egyébként, hogy olyan kocsikkal is találkozhatunk, amelyek a GTA 3-as Liberty Cityben gurultak: nem is csoda, hiszen majdnem ugyanabban a korszakban járunk. A járművek egyébként sokkal inkább passzolnak a különféle helyszínekhez, mint például a Vice Cityben: traktort például csak vidéken találunk, a méregdrága sportkocsikat pedig csak a gazdag negyedekben. A játék küldetései nagyszerűen vezetnek rá, hogy lehetőleg minden négy- és kétkerekűt, hajót és repülőt kipróbálj.

A repkedés konzolon egyébként egy borzasztóan idegesítő küldetéssorozatból állt, szerencsére PC-n legalább lényegesen könnyebb a repcsikkel és a helikopterrel a levegőben megmaradni, bár én még így is meglehetősen utáltam ezt a részt. PS2-n egyébként a játék mélypontja a modellrepülőgép-vezetős küldetést éreztem, egy igazi rémálom a köbön: hála az égnek, itt ez a rész egy fokkal élvezetesebb, bár a SA-ban sem tartozott a kedvenceim közé…

Bye, bye, PS2!

Amekkora kárörömöt érezhettek a Playstation 2-tulajok, hogy fél évvel korábban végigtolhatták a San Andreast, akkora elégtétel most a PC-s verzió megszépült külsejét látni. Az a rémesen mosottas felbontás, amely eddig az épületek falait, a reklámokat, vagy a járműveket jellemezték szerencsére már a múlté: PC-n minden textúra tűéles, és végre nem utólag, fáziskéséssel kerül rá a tárgyakra, mint PS2-n, ami még ott is eléggé szánalmas volt.

Az igazi hátast azonban akkor fogjuk dobni (főleg, ha már láttuk a konzolos San Andreast, ami ezen a téren elég tré volt), amikor a többszörösre megnőtt látótávolsággal szembesülünk. Ha olyan helyre kerülünk, ahol jó messzire el lehet látni (például egy hatalmas felhőkarcoló, vagy a Mount Chilead tetejére), akkor szinte be sem lehet telni a döbbenetes panorámával.

Aki látta a PC-snél is szebb xboxos GTA 3 és Vice City verziókat, annak kifejezetten kiábrándító lehetett a PS2-s San Andreasban a fakó, mindenféle effekt nélküli kocsik kinézete. PC-n szerencsére ezen is sokat törpöltek a rockstaros arcok: a különféle járgányokon gyönyörűen csillog-villog a tükröződési effekt, és ugyanezt láthatjuk például az elegáns szállodák felsuvickolt márványpadlóin is.

Sajnos nem sikerült viszont a szereplők baltával faragott külsején változtatni, akik nem sokkal néznek ki jobban, mint a Vice Cityben. Ez az a pont, ahol azért a szívem szakadt meg, hogy PS2-re is el kellett készülnie a játéknak… Egyébként is el kell ismernünk, hogy a San Andreas még mindig nem tartozik a legszebb PC-s címek közé, nyílván nem használja ki például az ATi, vagy az NVIDIA speciális képességeit és effektjeit, tehát végül is teljesen mindegy, milyen videokártyád van, csak minél gyorsabb és újabb generációjú legyen.

Command and Conquer à la GTA

Na jó, kicsit megtévesztő a közcímem, hiszen azért nincs itt szó az RTS-ek szintjét idéző stratégiáról, de az tény, hogy a Vice City manageres része után egy újabb kis taktikai résszel sikerült bővíteni a San Andreast. A játék elején Los Santosban késhegyre menő harcok folynak a negyedekért a különféle bandák között, és ebben nekünk is tanácsos sűrűn részt vennünk, ugyanis minél nagyobb terület felett tudjuk uralmunkat fenntartani, annál több pénz folyik be kasszánkba, arról nem is beszélve, hogy saját kerületünkben autózva nyílván nem próbálnak majd szitává lőni az ellenséges fekete brodák.

Ahhoz, hogy eredményesen vegyük fel a harcot, nem tanácsos magányos leszámolót játszani, mert ha egyedül esünk a riválisoknak, akkor pillanatok alatt szétszednek. Szükségünk van tehát egy kommandóra, amelyhez a tagokat a saját negyedünkben a napon lebzselő, beszélgető, chillezgető fekete srácokból tudjuk összeszedni. Minél jobban tisztelik CJ-t (vagyis a játék nyelvére lefordítva: minél nagyobb a „respect”-szintünk), annál többen követik vakon hősünket. Ilyenkor érdemes valami jó nagy, többszemélyes furgont elrabolni, aztán beszállni a srácokkal.

Miközben CJ a volán mögött ül, a többiek az ablakból kifelé osztják a skulót, így amíg még csak egy-két rosszarcú lézeng az utcán, könnyen tudunk érvényesülni, ám ha már többen összegyűlnek, és össztüzet nyitnak ránk, akkor kell csikorgó kerekekkel megállni, és kiszállni a srácokkal, különben felrobban a járgány, mi pedig élve megsülünk bent. Maga a tömeges tűzharc némileg gyengébben kidolgozott, mint például a Freedom Fightersben, de mivel ez csak a játéknak csak egy töredéke, ezért annyira nem szabad szigorúan megítélni.

Saját embereink és az ellenség MI-jéről enyhén szólva nem lehet ódákat zengedezni: lőnek azok, akit látnak, aztán hadd hulljon a férgese. Mi magunk viszont szerencsére kényelmesebben tudunk célozni, nemcsak az egér/billentyű kombó, hanem az újfajta, jobban kidolgozott célzásrendszer miatt is. A bandaháborúk egy idő után már kezdenek kissé fárasztó lenni, ugyanis folyton visszafoglalják a sunyi ellenséges galerik a már megszerzett területeket, de még szerencse, hogy túl sokat azért nem kell velük molyolni. A fősztori bizonyos pontjain ugyanis a másik két városba kerülünk, ahova már nem nagyon illene ez a gettóháborúsdi.

Radio gaga

Az autórádióból bömbölő zene minden GTA rész egyik legfílingesebb elem. Mint ahogy eddig, most sincs külön muzsika, pusztán a különféle rádió-adók között (összesen 11 van belőlük) váltogathatunk, amelyek a korhoz illő legváltozatosabb stílust kínálják: van itt funk, hip-hop, modern pop, soul, rengeteg rap, reggea, house és country.

Páran kritizálták a PS2-es verzió megjelenésekor a soundtracket, hogy annyira nem ütős, illetve kevésbé illő a korhoz, mint a GTA 3-é, vagy a Vice Cityé, és bár ebben talán van némi igazság, viszont az is igaz, hogy a kilencvenes évek könnyűzenei kínálata annyira nem is egyedi. A leginkább a korhoz és helyhez illő adó egyébként a Radio Los Santos, amely west coast rapet sugároz.

A számok között zseniális humorú, a kort és társadalmat maró gúnnyal kifigurázó reklámok hallhatóak, és pörgő nyelvű, karakteres DJ-k lökik a sódert. Emellett ezúttal is hallhatunk talk show-kat, amelyek éppolyan kacagtatóak, mint az előző két részben. Gondolom, senkire sem hatok a meglepetés megdöbbentő erejével, hogy a PC-s verzióban ismét berakhatjuk saját mp3-ainkat a rádióadók helyett. Apró, de szimpatikus újdonság, hogy most már nem kell ehhez bemásolnunk egy adott könyvtárba, hanem a játék saját beépített menürendszerén belül válogathatunk.

Ha van kedvünk egy kicsit rádió DJ-t játszani, akkor akár még a vicces reklámokat is a saját számaink közé keverhetjük. A szinkronhangokat semmilyen kritika sem érheti, azok egész egyszerűen aláznak mindent, amit eddig más játékokban hallhattunk. A már sokat emlegetett Samuel L. Jackson mellett a másik zseniális színész James Woods, akit érdemes még megemlíteni, fergetegeset alakít a rejtélyes Mike Torreno szerepében, de a Szelíd Motorosokból híres Peter Fonda is ott van a topon, aki egy kiöregedett, a saját összeesküvéselméleteitől totál beparázott, egyfolytában füvező hippit, The Truth-t alakítja. Személyes kedvencem azonban egyértelműen a pörgő nyelvű (a szó mindenféle értelmében…), temperamentumos mexikói szépség, Catalina…

Hajtépések

Idáig szinte csak ódákat zengedeztem a játékról, de azért hozzá kell tenni, hogy megvannak a maga bosszantó momentumai is. Bizonyos küldetések például piszkosul nehezek, avagy frusztrálóak, és nem kicsit idegesítő, amikor például egy-egy autós menekülést a legelejéről kell kezdeni, mert egy rossz kanyarvétel miatt telibe trafáltunk egy oszlopot. Jó lett volna, ha legalább a „restart mission” opciót belerakják a játékba, és ilyenkor nem kell visszatölteni az előző játékállást.

Annál is inkább, mert a fene sem akar a kórházban éledni, hogy elveszítse a nehezen összekapart, vagy drágán megvásárolt fegyverarzenált, a San Andreasban ugyanis nem ömlik egyfolytában a pénz, mint az előző két részben. (Ez viszont épphogy szimpatikusabb megoldás.)

Bizonyos helyeken találkozunk lopakodós küldetésekkel is, amelyek természetesen a Splinter Cell rendszerére hajaznak. Bár a settenkedés annyira nem gázos, mint a többi gyengus klónban, de az az igazság, én nem panaszkodtam volna, ha egy apró malőr folytán ezek véletlenül kimaradnak a játékból…

A fősztori bizonyos pontjához érve részt kell venni egy kötelező táncrészben is, ahol a megfelelő ritmusra kell nyomkodni a gombokat, miközben valamilyen gügye zene megy a háttérben. (Mint a konzolos „dancedance music extravaganza pro: very much fun edition”-féle idióta japán cuccokban.) Ez talán így leírva jópofának hangzik, de én valami hihetetlen módon rühelltem, mert piszkosul nehéz volt ez is (én ugyanis mindig is messziről kerültem ezeket az említett táncos csodákat), és rengetegszer kellett újrakezdenem, mire végre összehoztam.

Tudjuk, mivel játszol idén nyáron

A nagy kérdés persze csak az, hogy ezek a bosszúságok eléggé frusztrálóak-e ahhoz, hogy egy hangyányit azért lerontsák a játékélményt? Nos, én személy szerint úgy éreztem, hogy igen. Legalábbis addig, amíg tovább nem léptél rajtuk, utána már gyorsan elfelejted, hogy mennyire bosszantottak, csak az marad meg benned, hogy mekkora adrenalinlöketet kaptál közben, illetve hogy mennyire ütősek és kacagtatóak az átvezető jelenetek.

A gond csak az, hogy szerintem jó páran közületek le fogtok ragadni egy-egy ilyen bosszantóan nehéz résznél, aztán a végén talán fel is adjátok. Akik egyébként PS2-n annak idején megrekedtek valahol, azoknak feltétlenül ajánlom, hogy gyürkőzzenek neki PC-n még egyszer, mert ez a verzió azért sok tekintetben lényegesen könnyebb.

-Bad Sector-[2004]

---

Kiadó: Rockstar Games

Fejlesztő: Rockstar North

Stílus: Akció

Megjelenés: 2004