RETRO – A Mirror’s Edge csinos női főhősét Faith-nek hívják, ami angolul szép női név, illetve „hitet” is jelent… Valahogy mi is így voltunk vele: igen sokan nem pusztán vártuk, hanem ténylegesen „hittünk” ebben a játékban, hiszen egészen eredeti játékmenete és környezete révén valami forradalmira számítottunk.

A többes szám nem véletlen: a Mirror’s Edge-nek igen tekintélyes rajongótábora volt a megjelenés előtt, akik úgy vártak erre a játékra, mint a Messiásra. Nos, ebben a tekintetben a D.I.C.E. fejlesztőcsapata kisebb csalódást okozott, ugyanis az ME közel sem tökéletes, bosszantó hibákat is találunk benne, aki viszont ezen képes túltenni magát, az egy igen jó platformerrel gazdagodik majd.

Disztópia

Annyi játék készült már utópisztikus világokban, ahol az emberek romos, lepukkant városokban, vagy a szocialista országok szürke lakótelepeit idéző betondzsungelekben éltek, hogy a D.I.C.E fejlesztői számára egyértelmű volt: ha megint ezeket a Half Life 2-es kliséket erőltetik, a Mirror’s Edge dögunalmas lesz. Bár ezt a világot is kegyetlen diktatúra uralja, ugyanakkor itt nincs poszt-nukleáris pernye, füstös szmog vagy romos gettók, hanem állandóan süt a nap, tiszta a levegő és a futurisztikus felhőkarcolók, amelyek tetején Faith bőrébe bújva suhanunk is elegáns, ízléses épületek.

A környezetszennyezést és szociális ellentéteket tehát látszólag megoldották ebben az univerzumban, azonban ennek ára az Orwell 1984-ét idéző diktatúra, melyben az uralkodó osztály a rendőrség erőszakszervezetével próbálja elhallgattatni az ellenállókat, illetve a köztük információt szállító „futárokat”. A sztori egyébként érdekesen indul, ugyanis Faith húga, Kate, egy rendőrnő bajba kerül: lelőnek egy politikust, aki azt ígérte, hogy megváltoztatja azt a diktatórikus, irgalmat nem ismerő kormányt, amely irányítása alatt a Mirror’s Edge világában az embereknek élnie kell.

A gyilkosságot Kate-re kenik, így Faith-nek kettős feladata lesz a játék során: ki kell bogoznia az összeesküvés szálait, és megmentenie a tesót. Sajnos később a történet elég kiszámíthatóvá, sablonossá válik, és a végső (eléggé elcsépelt) „nagy csavart” is már előre sejteni fogjuk. A játék másik hibája, hogy bár a készítők nagyjából felskiccelték ezt a rendkívül érdekes világot, mégsem tudunk meg szinte semmi igazán érdemlegeset róla.

„Meg tudod csinálni, Trinity!(?)”

Bizony, a Battlefield sorozatról elhíresült fejlesztőgárda tulajdonképpen egy belső nézetes, platformokon ugrálós akciójátékot hozott össze, amelyben a megfelelő sebesség és a tökéletes reflexek sokkal jobban számítanak, mint bárhol máshol. A játék tulajdonképpen a parkour (vagy franciásan, amelyből az eredeti kifejezés ered: „parcour”) sportját szimulálja egyfajta rendkívül érdekes játékmeneten keresztül. Ugrálni és futni itt nem elég: a falakon oldalazva kell végigsuhannunk, mint egy bizonyos, jól ismert perzsa hercegnek, rudakon átlendülnünk, kerítéseken, alacsonyabb háztetőkön felkapaszkodnunk, miközben a rendőrség szolgái géppisztollyal próbálnak pontot tenni életünkre.

A reflexeinket maximálisan próbára tevő parkour szimuláció mellett logikánkat különféle akrobatikus puzzle feladatok erőltetik meg, amelyek során gyakran ketyeg az óra. A továbbjutást pirossal jelölt pályaelemek jelzik, tehát mindig arra érdemes szaladni, és azt a tetőrészt, létrát, ajtót használni, amelyik ezzel a színnel van jelölve. Nehogy azt higgyétek azonban, hogy ettől a játék túlságosan is könnyűvé válik! Gyakran nem fogjuk észrevenni az apró piros jelzést, máshol előfordul, hogy nincs is ilyen, és miközben kétségbeesettebben próbáljuk futva megtalálni a kiutat, mint Trinity a Mátrixban, addig a rendőrök csapata egyre csak közelít…

Igazi „trial and error” (tehát „próbálkozós és gyakran meghalós”) típusú játékról van tehát szó, amelyben egy rossz lépés vagy ugrás, nem megfelelő útvonal Faith életébe kerül, így rendkívül gyakran meg is fogunk halni. Akik hajlandóak megszokni a klasszikus Prince of Persia részekre emlékeztető játékstílust, azok remekül fognak szórakozni, akiket viszont frusztrál az ilyesmi, azoknak egerük és billentyűjük egészsége látja majd kárát Faith állandó szörnyethalásának.

Egy gyenge nő

Lara Crofttal vagy más virtuális amazonokkal ellentétben Faith tényleg gyenge – legalábbis ami a közelharcot vagy lövöldözést illeti. Ha szembekerülünk egy rendőrrel, akkor ha elég gyorsak vagyunk, leüthetjük, kirúghatjuk kezéből fegyverét, illetve az időt lelassítva el is vehetjük tőle. Azonban ha túl sokáig tart a manőver, akkor Faith húzza a rövidebbet, ugyanis a rendőrök jóval erősebbek, mint a karcsú futárlány.
The Witness – Snakebitten

Ez persze reális, viszont frusztráló is: hősnőnk ugyanis leginkább csak arra képes, hogy lehetőleg egy időre leterítse ellenfeleit, épp addig, ameddig tovább tud szaladni. Ez rendkívül bosszantó tud lenni olyan pályákon, ahol többen is Faith bőrére pályáznak: ha egynél többen akarják kinyírni a lányt, akkor nagy valószínűséggel már tölthetjük is vissza az előző játékállást. Ez még annyira nem is lenne gond, ha nem találkoznánk (különösen a játék vége felé) olyan pályákkal, ahol egész hadseregnyi zsaru próbálja egyszerre a lányt leteríteni.

Az FPS rész sajnos elég gyenge: a fegyverek túlságosan is visszarántanak, és hiába is mondanánk azt, hogy „ez a játék amúgy sem FPS-nek készült, ezért nem jogos a kritika”, mert ezeknél a részeknél mégiscsak kénytelenek leszünk FPS módban elintézni ellenfeleinket, ugyanis annyian lőnek ránk, hogy lehetetlen elsasszézni a golyók között, és pár találat is elég ahhoz, hogy a karcsú lány kiterüljön. Ha már itt tartunk, érdemes említést tenni ellenfeleink mesterséges intelligenciájáról is.

A rendőrök általában olyan buták és agresszívak, mint amit egy rendőrtől elvárunk: ha magányosan találkozunk velük, akkor nem nehéz elintézni őket. Annál trükkösebbek azok a speciális ügynökök, akik éppolyan jól futnak, mint Faith, ráadásul szinte lehetetlen őket eltalálni. A verekedős rész egyébként nem igazán kóser, valahogy nehéz eltalálni a lánnyal az ellenfeleit, bár nem olyan gyengus, mint a lövöldözés. Összességében sajnos amilyen király a parkour szimuláció, olyan csalódás az akciórész.

Szép új világ

A Mirror’s Edge világos, napsütötte, gyakran vakítóan fehér vagy pasztell színekkel operál. A játék színvilága egyszerre kellemes, látványos, ugyanakkor rendkívül sajátos és eredeti. A modern épületek tetejéről nagyszerű kilátás nyílik más házakra, illetve az utcák szintjére is lenézhetünk, ahol valós időben láthatjuk a különféle járműveket gurulni, és a járókelőket sétafikálni. Szédülni persze nem tanácsos: aki nem bírja a magasságot, talán jobb, ha be sem tölti a játékot, mert a játék ezt tökéletesen szimulálja.

A tetők mellett különféle épületbelsőket is láthatunk, hiszen utunk különféle irodák, áruházak, raktárépületek folyosóin, vagy építkezések belső részeire is visz. Gyakran előfordul az is, hogy szellőzőnyílásokban, liftbelsőkben, vagy egyéb kényelmetlen helyeken kell kúsznunk-másznunk. Ezek a belső részek a kidolgozás tekintetében annyira nem ütősek, mint a háztetőkön futkározás, viszont legalább kellő változatosságot jelentenek. Külön elismerést érdemel viszont az a pálya, ahol egy metró belsejében a sínek között kellett a zsaruk elől menekülnünk, miközben minden pillanatban halálra gázolhat a metró.

A pályák között a sztorit sajátos, kicsit az animéra hasonlító stílusú rajzfilmek mesélik el. Tényleg rá kell hangolódni erre a stílusra, és szerintem sokaknak ez nem is fog sikerülni. Nekem bejöttek ezek a rajzfilmek is, de az interneten nagyon sok helyen élesen kritizálták ezeket, úgyhogy gondolom közületek sem mindenkinek tetszenek majd. A játék emellett a PhysX motort profi módon támogatja, ezt rengeteg effektuson, keresztül láthatjuk is: ahogy szétszakadnak, vagy apró darabokra töredeznek a különféle vászon, vagy üveg felületek, felcsapódnak a pisztolylövések hatására a vízcseppek.

Az egyik leglátványosabb effektust akkor láthatjuk, amikor Faith bőrében lerúgunk egy építkezés tetejéről egy zsarut: a mögötte lévő műanyag vékony réteg darabokra szakad, ahogy a fickó nekiesik, és ordítva a mélybe hullik. De az sem kutya, ahogy egy bevásárlóközpontban leszakadnak a molynők, miközben puskával szétlőjük őket. A PhysX motor nagyon szépen teljesít tehát, csak tényleg figyelnünk kell ezekre a részletekre, mert ha csak rohanunk előre, az életünket mentve, akkor nem biztos, hogy észrevesszük mindegyiket.

Fuss, ne nézz hátra!

Ebben a játékban a lényeg a dinamikus, ugyanakkor jól megtervezett futás – ezt a játékelemet profin kidolgozták, a játék többi része (akció, puzzle részek, stb.) kevésbé jól kidolgozottak. Aki kellő ritmusérzékkel, reflexekkel és figyelemmel rendelkezik, az célba viszi a csinos futárt, és közben biztosan élvezi a játékot, a türelmetlen és nyers akcióra vágyó FPS/TPS rajongók azonban szerintem inkább hagyják ki ezt a kalandot.

-BadSector- (2008)

Editor: DICE

Developer: Electronic Arts

Genres: platformer, 2D, akció

Publication: 2008