FILMKRITIKA – A hagyományos élőfilmes szuperhőskalandok helyett ezúttal forradalmi eszközöket használó animációs köntösbe öltöztetett „multiverzumba” kalauzol minket a Marvel a Pókember(ek) világába. Egyszerre hihetetlenül látványos, 3D-s látvány párosul vizuálisan egészen forradalmi megoldásokkal, de vajon a történet is képes-e helyt állni ebben Sony filmben, amikor éppen a Sony tette igen magasra a lécet a PS4-es Spider-Mannel?

Mitől is „multiverzum” ez a magyarul „Pókverzumnak” titulált miliő? A lényeget a Pókember fanokon kívül a régi motoros gamerek is kapizsgálhatják: csak úgy, mint a Spider-Man: Shattered Dimensions című 2010-es akciójátékban, itt is többféle, alternatív univerzumban élő Pókemberrel találkozunk – és ebben a filmben ők is találkoznak egymással.

A film igazi főszereplője Miles Morales (Shameik Moore), egy afro-latino tinédzser, akivel a képregényekben először 15 éve találkozhattunk, miután Peter Parker – egy időre – meghalt és aki egyébként bevezetőmben említett PS4-es Spider-Manban is elég fontos szerepet játszik, sőt még játszható karakter is egy ideig. A képregényekben egyébként annyira nem túlzottan népszerű Morales itt kétségtelenül laza, intelligens srác, nekem mindössze csak annyi problémám volt vele, hogy a játékban sokkal szimpatikusabb és életszerűbb volt – rendőr apjával egyetemben.

A film főgonosza pedig nem más, mint a jó öreg Kingpin (Liev Schreiber), civil nevén Wilson Fisk, aki a szintén szerepet kapott a PS4-es játékban, de a tévésorozatos Daredevil-rajongók is ismerősként üdvözölhetik. Ebben az animációs filmben Kingpin karaktere kicsi olyan, mintha saját karikatúrája lenne – külsejében is viselkedésében egyaránt – tehát lényegesen másmilyen, mint amilyennek az előbb említett médiumokban megszokhattuk. Engem speciel ez a meglehetősen (nyilván szándékosan) stilizáltan otromba külső iszonyúan zavart, még akkor is, ha ezzel egyértelműen a hatvanas évek sorozatának állítanak emléket.

Életre kelt képregény

Ami mindenképpen az animációs film javára írandó, hogy hihetetlenül kreatív és látványos vizuális világgal kápráztatja el a nézőt, amely ráadásul szinte hemzseg a képregényes utalásoktól, megoldásoktól, kikacsintásoktól. Nehéz ezt így szóban leírni, de sokszor találkozunk olyan megoldásokkal, mintha tényleg egy kezünkben tartott képregény életre kelne. Tényleg hatalmas vizuális élmény és „nerdgazmus” is egyszerre.

Emellett a 3D-s látvány is elsőrangú – talán mostanában nem is tapasztaltam ennyire ütős 3D-t moziban, végre tényleg úgy volt igazi térérzetem, hogy emellett a színek nem homályosultak el, mint az élőfilmeknél.

A különféle univerzumokba való hirtelen átmenetek során is egyszerre szemet gyönyörködtető és rendkívül kreatív a látványvilág, szóval le a kalappal ezelőtt.

Nagy vizualitással nagy történet jár?

Nos, sajnos nem igazán. A Pókember: Irány a Pókverzum! gyenge láncszeme a klisékből építkező, meglehetősen közhelyes, máskor blőd párbeszédek tömkelege. Eleve Miles Morales és apjának karakterei a PS4-es játékban nálam már belopták magukat a szívembe életszerűségükkel és szimpatikus mivoltukkal. Ebben az animációs filmben viszont az unalomig agyonhasznált zűrös apa-fiú viszonyt láthatjuk, például akkor, amikor Miles szégyelli rendőr apját osztálytársai előtt. (Hogy egyébként miért kell egy rendőr apát szégyellni, az nem igazán derült ki.) Az egyik ilyen idegesítő korai jelenetet egyébként kétszer kellett megnézni, lévén a sajtóvetítést újra kellett kezdeni egy technikai hiba miatt. (Ami amúgy – ezt a jelenetet leszámítva nem volt vészes, a forgalmazó ügyesen megoldotta a helyzetet.)

A különféle egymás mellé csapott Pókemberek bizonyos esetekben nehezen passzoltak egymáshoz, például ilyen volt az anime hősnő, vagy a viccesnek szánt Pókmalac. Spider-Man Noirt viszont imádtam és most kifejezetten sajnáltam, hogy szinkronosan kellett a filmet megnéznem, lévén az eredeti „Noir” hangja Nicholas Cage volt. A magyar szinkron egyébként is néha idegesített, az ilyen „ifjúsági filmeknél” valahogy gyakori a túlhangsúlyozás, esetenként ripacskodás és sajnos időnként ez most is jellemző volt.

Az „igazi” Peter Parker/Pókember egyébként egy Miles-étól különböző univerzumban él és egy idősebb, negyvenes, cinikus, meglehetősen „leharcolt” és kicsit elhízott karakter, aki már elvált M.J.-től. Ez Parker egy tényleg érdekes verziója és talán a kissé elnagyolt történet legerősebb figurája.

Játszd újra, Greg!

No, igen, most ez fogom tenni. A New Game Plus a PS4-es Spider-Manből még úgyis hiányzik, a DLC-ket sem vittem végig, szóval dologra fel! Miért írom mindezt? Nekem valahogy „hiányérzetem” maradt az animációs film után. A szupergonoszak elnagyoltak (főleg Fisk), az „igazi” Parker (a Miles univerzumában élő) keveset szerepelt és a történet nekem csapongó volt. Ettől függetlenül a látvány, a hihetetlen fan service, a kikacsintások, az akció mind-mind adják magukat és meghozták ismét a kedvem a játékhoz. Zaaaaaap!

-BadSector-