VÉLEMÉNY – Nem lehet nem észrevenni a Sony vergődését, hogy a PlayStation Classic-t érintő lagymatag érdeklődés és még visszafogottabb karácsony előtti vásárlás után idén próbálják „elpasszolni” a rendkívül nagy „kihívásokkal” küzdő terméküket. Mi viszont csak fogjuk a fejünket, azon tűnődve, hogy vajon a PlayStation Classic melyik elszállt marketinges agyából pattanhatott ki. Ekkora PlayStation 4 siker talán „kötelező” is lehetett, hogy megérezzék egy kicsit a bukás ízét…

 

Remek dolog a „brand consciousness” (amit talán a „márkahűség” elborultabb megnyilvánulásának lehetne nevezni), amely PlayStation felhasználók esetében különösen erős. A PlayStation konzolcsalád a kiváló korábbi termékeivel és az exkluzív játékaival mindig is nagyszerű „nimbuszt” épített köré és ez az oldal is részben ennek köszönheti eddigi elnevezését.

Ehhez társul a nosztalgia is: kamasz és fiatalkorunk, amikor a régi PlayStation játékokat nyüstöltük a korábbi konzolok valamelyikén. A nosztalgiára építkezés talán a különféle konzolgyártó cégek „legravaszabb trükkje”, hiszen az elmúlt időkbe való révedés nemcsak a konkrét játékélmény iránt visszavágyódás, hanem gyerek-, kamasz-, fiatalkorunkhoz való erős kötődés is, a régi szép emlékek felidézése. „Régen minden jobb volt.” – hallhatjuk ezt a kulcsmondatot újra és újra, pedig persze, tudjuk lelkünk mélyén, hogy ez egyáltalán nem igaz, de akkor is annyira jó érzés erre megértően bólogatni.

Ez a nosztalgia annyira erős, domináns érzés, hogy nagyon nehéz egy olyan terméket elszúrnia, amelyik erre épít. A Sony-nak néha mégis sikerül, méghozzá nem is kicsit, nagyon, ahogy a PlayStation Classic esetében is láthatjuk.

Mielőtt még kiveséznénk, hogy a PS Classic miért van halálra ítélve, már most, megjelenése után alig egy hónappal, érdemes egy kicsit visszanézni azokra a „kreatív” termékekre (a megszokott konzolszérián túl), amelyek a maguk idejében rendkívül kreatívnak bizonyultak – mégis megbuktak. Ezt most a teljesség igénye nélkül fogom tenni, tehát azokat a termékeket sorolom fel, amelyek a legeklatáns példái voltak a Sony játékgyárosai valóban kreatív csodáinak, melyek azonban mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Mozogj! PlayStation Move (2010)

A legelső ilyen a PlayStation 3 éra aranykorában piacra került PlayStation Move, amely a Kinect mozgásérzékelőjére volt egyfajta válasz és a PlayStation kamerával együttműködve követte mozgásunkat bizonyos játékokban. A Move a remek koncepció és pár valóban ütős játék (Resistance 3, Sorcery, Resident Evil 5, Bioshock Infinite stb.) támogatása ellenére kifejezetten rétegtermék maradt, nem tudott igazán elterjedni. Pedig kidolgozottságában verte Kinectet, egyértelmű az is, hogy azért a Microsoft mozgásérzékelő kamerájával ellentétben megpróbált az AAA játékok közé, emellett pedig a sportjátékok terén is kifejezetten színvonalas címekkel mozgatta meg a nagyérdeműt (Sport Championship 2) ugyanakkor önmagában nem tudott igazán tért hódítani, eladások tekintetében egyértelműen bukás volt a Move, ezt Fergal Fara, a Sony UK CEO-ja is elismerte a 2012-es Official PlayStation Magazine-ban. Jellemző, hogy bár más termékekhez is próbálták csatolni (Wonderbook, PSVR) ezeknél sem tudott igazán érvényesülni.

PlayStation Vita (2011)

A Sony leglátványosabb és egyben legfájdalmasabb bukása azonban kétségkívül a Japánban 2011 novemberében (USA-ban és Európában 2012 februárjában) megjelent PlayStation Vita. Kevés annyira kreatív gaming találmány készült, mint a kis handheld készülék. Az „okostelefonos”, érintőképernyős kijelző mellett a kézikonzol hátsó érintőpaddal is rendelkezett, emellett giroszkópot, első és hátsó kamerát, GPS-t és ezekhez kapcsolódó különféle izgalmas szoftvereket is kapott.

A hátsó érintőpadot például eleinte nagyon sok játék nemcsak kreatívan, de ügyesen és élvezetesen is kihasználta, csak később lett egyre nyögvenyelősebb, ahogy kényszeresen passzírozták bele olyan játékokba, mint például a PS Vitás God of War Collection, ahol tök feleslegesen (és kényelmetlenül) kellett a hátsó tapipaddal a környezetünkkel interakcióba lépni, vagy a Metal Gear Solid 3, ahol azzal kellett valakit hátulról megragadni. A giroszkópot és a kamerát viszont végig rendkívül kreatívan használták fel játékokban (előbbit például a Gravity Rush-ban, utóbbit a Tearaway-ben), míg a GPS-szel haverokat találhattunk, akik a környezetünkben PS Vitát birtokoltak. Végül ne felejtsük el a PS4-gyel való remote play funkciót sem, amely a korábbi PSP miatt már 2013-ben (a PS4 megjelenésekor) sem volt annyira forradalmi (a PSP már tudta ezt funkciót), viszont itt sikerült úgy megoldani ezt a funkciót, hogy az nemcsak néhány, hanem az összes PlayStation 4 játékra kiterjedt.

Én mindezek miatt szerettem bele anno a PS Vitába és persze az OLED kijelző által megjelenített gyönyörű kép is elvarázsolt. A gond csak az volt, hogy nem készült sem elég saját, belső fejlesztésű, sem third party cím a Vitához, és az erőszakoltan csak méregdrága, saját memória kártya is elbátortalanította az amúgy is elég borsos árú készüléktől a bizonytalanabb potenciális vásárlókat. Kétségtelen, hogy a PS Vita hatalmasat bukott, kár is lenne tagadni, pedig elképesztően sok potenciál volt benne. Bár az utólag egyértelmű volt, hogy maga a Sony is relatíve hamar lemondott róla, viszont a még nyilvánvalóbb leginkább az volt, hogy a third party kiadók hagyták először cserben a ketyerét. Nagy kár a PS Vitáért, különösen a PSP nagy sikere után, de ma már egyértelmű, hogy a Vita – neve ellenére – nem volt életképes. Az USA-ban és Európában már nem is gyártják, Japánban jelen sorok írásakor még igen.

A „csodák könyve”: Wonderbook (2012)

Ha már zárójelesen megemlítettem, akkor érdemes kitérni a PS3-ra megjelent Wonderbookra is, amelyet nálunk a Sony Magyarország is komoly reklámhadjárattal és egy sajtóeseménnyel prezentált a publikumnak. A Wonderbook egy leginkább fiatalabbaknak készült „AR” (Augmented Reality) „könyv” volt, amelynél a könyveket lapozva lehetett varázslatos világokat ábrázolni, úgy, hogy a játékos is benne volt a tévében a körülötte lévő mesés univerzumban a kiterjesztett valóságnak köszönhetően.

A Wonderbookra mindössze négy játék jelent meg: a Book of Spells, a Diggs Nightcrawler, a Walking with Dinasaurs és a Book of Potions. A legelső, Book od Spells (melyet a Wonderbookkal együtt árultak) a Harry Potter univerzumban játszódott és J.K. Rowlings személyesen is részt a szoftver kidolgozásában. Az összes játék egy életre kelt könyvet szimulált, mellyel az említett PlayStation Move segítségével lehetet interakcióba lépni. A technikai megoldás kétségtelenül pazar volt. A magyar forgalmazó egyébként nem csak egy említett sajtóeseménnyel próbálta népszerűsíteni a 8-12 éveseknek szól terméket, hanem az összes játékot magyarra lefordítva jelentették meg és az RTL Klubban is rendszeresen reklámozták, én magam is írtam 2012-ben egy PR cikket az akkor még létező Metropol hírújság hasábjain a Sony megbízásából.

Igazából nem világos, hogy a Wonderbook miért bukott ekkorát, mert a termék igazi izgalmas, kreatív különlegesség volt, kellő reklámot is csaptak neki pont a 2012-es karácsonyi szezon előtt. Talán a marketingesek rosszul lőtték be a megjelenített felületeket a reklámokhoz, így a 8-12 éves korosztályt nem tudták elérni, a szülőket pedig nem igazán sikerült oly mértékben meggyőzni, hogy a termék kellő eladásokat produkáljon. A PlayStation 3 pedig 2012-re egyértelműen a felnőtt gamerek szórakozási eszközévé vált, a fiatalabbakat becélzó PlayStation mascotok (Crash Bandicoot, Ratchet and Clank, Spyro stb.) kora már lecsengett és bár az utóbbi években ezek a figurák persze visszatértek, de leginkább a nosztalgiára hajlamos felnőttek körében arattak leginkább sikert.

Jellemző egyébként, hogy a Sony a rákövetkező évben, 2013-ban megjelenő PlayStation 4-re azért a Knack kivételével (mely alaposan megbukott) nem készített gyerekeket becélzó szoftvert, a PS4 hangsúlyosan a felnőtt gamerek szórakozási eszközévé vált.

Ki „tévézik” már 2013-ban? – PlayStation TV (2013)

A Sony először PlayStation Vita TV-nek nevezte el ezt a terméket, amelyet csak később nevezték át az egyszerűbb PlayStation TV-re. A PlayStation TV eredeti neve jól tükrözi, hogy micsoda: belülről tulajdonképpen egy TV-re rákötött PlayStation Vita, (mely funkció hiányzott a Vitáról), annak hordozhatósága nélkül (legalábbis, ami, mint a handheld játékplatform funkciókat illeti, hiszen mérete tekintetéven belefért egy ing felsőzsebébe).

A PSTV-re külön játékok nem jelentek meg és a PS Vita játékait is csak nagyon limitáltan lehetett futtatni rajta, többek között azért is, mert a Vita különleges technológiai képességeit (érintőképernyő, hátsó tapipad, giroszkóp stb.) semmilyen módon sem lehetett emulálni, így azok a játékok, amelyek ezeket kihasználták (például: Uncharted, Metal Gear Solid, Tearaway, hogy csak a legjobbakat említsük) egész egyszerűen nem futottak rajta.

Amiért a PSTV mégis érdekes megoldás volt sokak számára, az a remote play funkció, melyet „megörökölt” a PlayStation Vitától. Egész konkrétan, ha két tévé volt a lakásban, akkor meg lehetett azt csinálni, hogy a WiFi hálózaton keresztül streamelte a PlayStation 4-et, így akár több szobával arrébb is lehetett játszani a PS4-gyel, nem zavarva azokat, akik például tévénézésre használták a PS4-re kötött készüléket. Továbbá elvileg az internetes hálózaton keresztül is működött, így akár úgy is lehetett remote playban használni, hogy helyileg máshol volt a játékos (szintén a PS Vitával megegyezően), ezt a funkcióját azonban végül is nem teszteltem le.

A PSTV-nél a PlayStation Vitával és a Wonderbookkal ellentétben nem voltak olyan nehezen érthetőek bukásának és pocsék eladásának okai. A rendkívül limitált futtatható PS Vita játékkínálat (melyet a Sony később is csak „mértékkel” bővített), és főleg a pocsék streaming minőség (még egy jobb saját WiFi-hálózaton belül is laggolt, szétesett a kép) hamar kedvét szegte azoknak, akik megvásárolták. Egyedül azért merült fel mostanában ismét (kvázi „retrospektív”) Sony rajongók körében, mert a tavaly év végén kiadott PlayStation Classic-nál még így is „klasszisokkal” jobb, amit kínál, lévén nem csak 20, hanem a Store-on fent lévő bármelyik PlayStation 1 játékot tudja futtatni.

A bődületese bukás „klasszikus” esete – PlayStation Classic (2018)

Elérkeztünk ahhoz a konzolhoz, amely igazából e cikket ihlette. Persze, jelen sorok írásakor még csak január 7 van, másfél hónapja kapható kb. a PS Classic, miért mondom azt, hogy a PlayStation Classic egyértelműen bődületesen nagy bukás? Nos, egyrészről a karácsony hajrában sem sikerült megvetnie a lábát, méghozzá olyannyira nem, hogy mindenhol ott maradt a készletekben, már hivatalosan is féláron próbálják elpasszolni, az Amazon is lejjebb vitte az árat, de már Magyarországon is 22.000 Ft körül vesztegetik, az alig egy hónapja még 35.000 Ft.-ba fájó PlayStation Classic-ot. Ennél már csak lejjebb fog menni az ára, egész biztosan nem fog „visszahúzni”, mint PlayStation Vita, vagy a Vita TV esetében, melyeknél a „hiánycikk” státusz miatt is keresettebbé váltak ezek a konzolok.

A bukás azonban nem csak a rossz árazás, vagy a suta marketing miatt van. A PlayStation Classic-ból alapvetően három dolog hiányzik: a lelkiismeretesség, a szakértelem és a kreativitás – miközben az eddig felsorolt konzolokra ezeket a jelzőket mind elmondhattuk.

Ahogy most már jól tudjuk, a PlayStation Classic az ePSXe 2.0-át: egy ingyenes, nyílt forráskódú emulátort használt , amit a netről bárki letölthet, ami pedig valahol az igénytelenség netovábbja. Mindenkiben jogosan merül fel a kérdés, hogy minek költsön egy olyan „dobozért”, amelyen ugyanaz az emulátor fut, melyet bárki ingyen letölthet a netről?

Másrészről egész egyszerűen röhejes, hogy 2018-ban egy olyan gaming eszközt dobnak piacra, amely nem támogatja a widescreent. Két ocsmány sötét csíkot a képernyő szélein nézni még akkor sem élvezetes, ha hú, de nagyon nosztalgikus hangulatba akarok kerülni. 1994-ben, amikor a PlayStation 1 megjelent sem nézegettem rusnya csíkokat, semmilyen képernyőn sem, amikor bármilyen platformon játszottam, (ugyanez természetesen a PlayStation 1-re is igaz), akkor most miért bámuljam a widescreen tévémen? Mert a Sony mérnökei ennyire lusták, hogy még ezt sem tudták megoldani?

Az is szánalmas, hogy régi, legelső PS1-es gamepad került a dobozba, amelyen analóg karok még nem voltak, csak a későbbi verziókra került rá. Ezekkel kínszenvedés például a Grand Theft Autót irányítani, de igazából a többi játékot is.

És ha már itt tartunk, ez milyen igénytelen megoldás, hogy csak 20 játék került fel a kínálatba, konkrétan ez az elég béna lista:

• Battle Arena Toshinden
• Cool Boarders 2
• Destruction Derby
• Final Fantasy VII
• Grand Theft Auto
• Intelligent Qube
• Jumping Flash!
• Metal Gear Solid
• Mr. Driller
• Oddworld: Abe’s Oddysee
• Rayman
• Resident Evil Director’s Cut
• Revelations: Persona
• Ridge Racer Type 4
• Super Puzzle Fighter II Turbo
• Syphon Filter
• Tekken 3
• Tom Clancy’s Rainbow Six
• Twisted Metal
• Wild Arms

Pont azok a játékok hiányoznak ezekből, amelyekért még érdemes is lenne egy PlayStation 1-et elővenni, lévén nem csak hatalmas klasszikussá vált, remek játékok voltak a maguk idejükben, de remake sem készült belőlük és nem is fog: Silent Hill 1 (ezt vétek volt kihagyni!), Shadow-Man, Turok, Legacy of Kain: Soul Reaver, stb. Talán, ha csak 20 játék fér fel a Classic-ra, akkor a Intelligent Qube, Mr Driller, Cool Boarders 2, meg a Jumping Flash című okosságok helyett érdemes lett volna ezeket az említett klasszikusokat felpakolni.

Végezetül egy utolsó gondolat… A Sony felelőssége valahol a saját brandjénél, hogy a videojátékos kulturális örökséget megmentse, népszerűsítse, hiszen az „ő” múltja is, nem csak a miénk, játékosoké, ebből élt meg több mint 20 éven keresztül. Az ilyen ostoba húzásokkal, mint ez a röhejesen túlárazott, mérhetetlenül rosszul megtervezett, lelkiismeretlen pénzlehúzás, a PlayStation Classic, pont az ellenkezőjét teszi: valahol lejáratja videojátékos múlt egy részét, melynek a PlayStation brand az egyik legfontosabb része. Nem tudom, melyik marketinges agyából pattant ki ez a nagy okosság, de a főnökei helyében én már rég „eltanácsoltam” volna a cégtől…

-BadSector-