FILMKRITIKA – Az ómen – ez volt az egyik klasszikus „démoni gyermeket” bemutató horrorfilm (melynek több része is készült), illetve a Prodigy-nak is készült egy ugyanilyen című („Omen”) és témájú nótája és videoklipje. Szinte adta magát téma, hogy végre elkészüljön egy hasonló témájú, újabb horror, amelynek főszereplője ismét egy „vásott kölyök”, a film angol címe pedig – mi más is lenne? – „The Prodigy…”

 

„It’s an Omen!” énekelte a Prodigy az Omenben és a trailerek alapján már jól tudtuk, hogy a „The Prodigy” (A csodagyerek) is egy nagyon gonosz lurkó lesz majd. A film elején már nagyjából rá is lehet jönni, hogy a filmben az IT-ből is ismert Jackson Robert Scott által alakított kisfiút kinek a „szelleme” szállja meg, de ez persze a filmben később sokkal konkrétabban is kiderül. A legnagyobb probléma, hogy ezentúl A csodagyerek szinte semmilyen csavart, meglepetést, vagy olyan kreatív megoldást sem kínál, amely a régi horrorfilmek ezerszer használt kliséi után elvárna az ember.

Gonosz kölyök

A csodagyerek története konkrétan faék egyszerűségű horrorsztori, amely erősen a már említett Ómen-filmekre hajaz. Adva vagyon egy régóta meddő házaspár: Sarah (Taylor Schilling) és John (Peter Mooney), akiknek végre megadatott a gyermekáldás, a film elején konkrétan már jön is a gyerek. Ezzel párhuzamosan pedig egy kétségbeesett nő menekül, levágott kézzel, majd jelentése nyomán agyonlőnek egy sorozatgyilkost…

Rövidesen a gyilkos halála után Sarah és John gyermeke megszületik… Nem lövöm le a poént, hogy pontosan mi történik, de nem nehéz kitalálni, lényeg, hogy a kissrác ugyan rendkívül intelligens lesz, ugyanakkor rendkívül gonosszá is válik. A szülők kétségbeesetten próbálják kideríteni az okokat…

A horrort és a kreativitást elűzték az ördögbe

A csodagyerek ugyan egyáltalán nem rossz, unalmas, vagy vontatott film (bár az elején eléggé lassan építi fel azt a „borzalmas igazságot”, amelyet úgyis tudunk előre), egész egyszerűen csak minimális erőfeszítést sem tették meg a film alkotói, hogy legalább valamilyen téren csavarjanak egy kicsit a jól ismert történet kliséin.

Konkrétan elszomorító, hogy a már említett, hasonló témájú, klasszikus Ómenek, vagy az Ördögűző-sorozat is több fordulatot tartalmaz, mint ez a 2019-es, teljesen kiszámítható film. Szinte jelenetről jelenetre tudjuk előre, mi fog majd történni melyik fontosabb szereplővel, vagy négylábúval. Talán egy csavar van a film vége felé, amikor végre kiderül, hogy a Jackson Robert Scott által alakított „Miles” konkrétan mit akar, de azt is annyira szájbarágósan tálalják nekünk, hogy ott sem nehéz kitalálni, milyen események fognak majd következni.

„Rossz kisfiú voltál”

A kora révén nyilván pályája elején lévő Jackson Robert Scott nem rossz gyerekszínész, de azért láttunk már ennél erősebb „megszállt gyermek” alakítást. (Például: Ördögűző, Ragyogás és stb.) Igazából Miles azokban a jelenetekben félelmetes, amikor sötét árnyékban van a feje, amelyet így nem látni, vagy amikor valamilyen effekttel rákerül egy másik. Talán világosabb rendezői instrukciókkal, jobb effektekkel, profibb sminkkel többször is félelmetesebb lehetett volna a „bájos gyermekképű” Scott, akiről törvényszerűen az jut eszünkbe, hogy milyen kis „cuki” volt az IT-ben, amikor papírhajó után szaladgált a nyitójelenetben. Azért, mert két szeme különböző színű, vagy az egyik jelenetben csontvázasra festik le a fél fejét, attól még nem ver ki minket a frász, hogy úristen, megtalálták az új Amerikai Psychót, csak éppen gyerekben. Mondom: nem igazán a gyerekszínész tehet róla, inkább Nicholas McCarthy rendező és stábja nem annyira vérprofi a félelemkeltésben.

Taylor Schilling az anya szerepében egy fokkal hitelesebb, de azért itt se tessék Ragyogás-féle félőrületre számítani, de talán még így is Sarah karaktere a film erőssége, különösen a lagymatag és unalmas John John (Peter Mooney) mellett.

Az ilyen témájú horrorfilmekben mindig szerepel egy idősebb „szakértő” (az Ördögűző filmekben a pap, a Drakulában Van Helsing professzor stb.) akinek az a feladata, hogy „szembe szálljon a démonnal”, de a legtöbbször kudarcot vall. Ezt a figurát gyakran egy idősebb, ismertebb sztár alakítja, itt ez a szerep az annyira azért nem túl népszerű „filmcsillagnak” számító Colm Feore-ra hárul, aki Arthur Jacobsont, egy profi pszichiátert alakítja. Bár a Jacobson és Miles közti jelenet talán még így is a legerősebb, de összességében az ő karaktere sem ad túl sokat hozzá a film egészéhez.

Nem rossz, de nem is egy nagy csoda ez a gyerek

A csodagyerek nem egy rossz horrorfilm, de az említett klasszikusok után nem sok újdonságot tett le az asztalra. Ha már szürreális történetet mesél el a film, akkor legalább több pszichedelikus horrorjelenet nem ártott volna – mintha ezeket kispórolták volna belőle. Nem hiányzik azért belőle a félelemkeltés, vagy a paráztatás, a „Gonosz” tényleg hátborzongató karakter, továbbá Taylor Schilling meggyőző az anya szerepében, viszont sokszor annyira előre kiszámítható a történet, hogy nehéz azon izgulni, mi fog majd történni. A műfaj szerelmeseinek talán érdemes tenni vele egy próbát, de korszakalkotó horrorra ne tessék számítani.

-BadSector-