FILMELŐZETES – Az Oscar®-díjas Jordan Peele tavalyelőtt sokkhullámokat keltett a kortárs kultúrában Tűnj el! című filmjével. Első rendezése új mércét állított fel a provokatív, társadalomkritikus horrorok sorában. Most újabb rémálommal tér vissza, amelyet ismét ő írt, rendezett és ő a mű egyik producere is.

 

A Mi története az észak-kaliforniai partvidéken játszódik. Egyik főszereplője az Oscar®-díjas Lupita Nyong’o. Adelaida Wilsont alakítja, aki visszatér gyermekkori otthonába férjével, Gabe-bel (Winston Duke), valamint két gyermekükkel, Zorával (Shahadi Wright Joseph) és Jasonnel (Evan Alex), hogy egy jót nyaraljanak.

A fiatal nőt megmagyarázhatatlan és feldolgozatlan trauma kísérti múltjából, s most egy sor kísérteties véletlen ejti gondolkodóba. Paranoiája lassan fokozódik, mert kezd egyre biztosabb lenni abban, hogy valamilyen veszély leselkedik a családjára.

Miután intenzív napot töltött a tengerparton barátaikkal, Kitty és Josh Tylerrel, illetve ikerlányaikkal, Beccával és Lindseyvel, Adelaide és családja visszatér a házukba, ahol négy alak áll a kocsifeljárón. A Miben egy átlagos amerikai család egy rémisztő és hátborzongató ellenféllel szembesül: saját doppengängereikkel.

Dupla fenyegetés 

Jordan Peele még be sem fejezte Tűnj el! című Oscar-díjas filmjét, amely Amerika társadalmi problémái és a kiváltságok kérdéseit boncolgatja, már hozzá is látott következő produkciójának fejlesztéséhez, amely még rémisztőbbnek és provokatívabbnak ígérkezett, mint az, amelyen éppen dolgozott. „Az új film ötlete úgy jött, hogy rettegek a doppelgängerektől – magyarázza Peele. – Szeretem a doppelgängeres történeteket és a filmeket is, amelyek róluk szólnak, és elő akartam állni a magam sztorijával. Tetszett az a gondolat, hogy mi vagyunk saját magunk ellenségei. Ezzel a ténnyel voltaképpen ösztönösen tisztában is vagyunk, csak szeretnénk mélyen eltemetni magunkban. A rajtunk kívül állót, a másikat szeretjük hibáztatni. Ebben a filmben a rém a mi arcunkat viseli.”

A doppelgängerek, azaz az élő emberek másolatai szinte ugyanolyan régen léteznek, mint maga a történetmesélés. Majdnem minden kultúrában felbukkantak, az első megjelenési formájuk valószínűleg ’ka’ az ókori Egyiptomban: az élő ember spirituális másolataként fizikailag manifesztálódva annak élményeiről, tapasztalatairól és érzelmeiről mesélt. Ezek a korai narratívák voltak az archetípusai az úgynevezett „gonosz iker” karaktereknek, akik gyakran felbukkantak az irodalomban a történelem során. Kevés kivételtől eltekintve, ha egy doppelgänger felbukkant, az nem sok jót jelentett. „A doppelgängerektől mindig félni kellett – mondja Peele. – Azt hiszem, ez a halandó mivoltunkhoz kapcsolódik. Mindketten nem létezhetünk, tehát egyikünknek meg kell halnia. A különféle irodalmakban a doppelgängerek gyakran rossz óment jelentenek, vagy valakinek a halálát vetítik előre. Ezt a témát akartam körüljárni, aztán részletesen elmesélni a sztorit, az ősi félelemre alapozva.”

A történet kibontásakor Peele provokatív irányokba vitte el a cselekményt, amelyek révén nemcsak az emberi lélek mélységeit tárhatta fel, de reflektálhatott az amerikai nemzeti identitás problémáira is. „Általában a saját félelmeimből merítek ihletet – folytatja Peele. – Eljutva egy bizonyos pontra megkérdezem magamtól: mi a saját legnagyobb félelmem? Esetünkben az, ha látom magamat. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, miért olyan félelmetes, ha magunkat látjuk. Senki nem akarja látni a hibáit, a bűneit, a démonjait. Inkább máshova szeretne nézni.”

A félelmek kivetítése, a kifelé irányított harag az amerikai kultúra szerves része. „Félünk a kívülállóktól, és ezzel a szemmel nézzük önmagunkat meg a világot – mondja Peele. – Félünk mi az égvilágon mindentől, a terrorizmustól a bevándorlásig. Az egyik alaphorrorfilm, mely komoly társadalmi mondanivalót hordoz, George A. Romero munkája, az Élőhalottak éjszakája. Ez a mozi a faji kérdésekről szólt, miközben explicit módon egy szót sem ejtettek erről. Az én filmemmel is ezt a megközelítést akartam követni.”

A Tűnj el! a faji kérdésekkel kapcsolatos ki nem mondott igazságokkal szembesítette a nézőt, a Mi pedig Amerikát és magát az amerikai álmot vizsgálja. „A film több szinten működik – magyarázza Ian Cooper producer, aki kamasz kora óta ismeri Peele-t. – A felszínen rémisztő thriller, így is kiválóan nézhető és élvezhető, emögött azonban arról szól, hogy azt hisszük, megúsztunk dolgokat, ám azok visszatérnek és kísértenek minket. És még emögött is van egy újabb réteg: a film arról is szól, hogy az amerikai kultúrában gyakran másokra kenjük a felelősséget, azt mondjuk, hogy mindig »amazok«, egy rajtunk kívülálló csoport jelenti a problémát. Jordan ezzel a filmmel azt sugallja, hogy az a rémisztő »másik«, akivel meg kell birkóznunk, voltaképpen mi magunk vagyunk.”

A cselekmény középpontjában a Wilson család áll, akikre rátámadnak saját maguk doppelgängerei, akiket a filmben Hasonmásoknak neveznek. A Mi nem kizárólag a faji kérdésekről szól: görbe tükröt tart a horrorműfaj régi toposzai elé, és a talpáról a feje tetejére állítja a feketék tipikus ábrázolását. „Egy amerikai család megpróbálja megélni a tökéletes amerikai álmot, aztán rájönnek, hogy az amerikai álom veszedelmes, bizonytalan és fenntarthatatlan – mondja Winston Duke, aki Gabe Wilsont alakítja. – Szerintem az amerikai álom a film egyik karaktere, akit legyőznek a horrorműfaj erői, és tehetetlen áldozattá válik. A közönség megszokta, hogy a cselekmény során a feketék halnak meg először, Jordan azonban forradalmi fordulatot hajt végre, mert a film fő áldozata az amerikai álom, nem pedig a színesbőrű emberek.”

Cooper szerint ez az egyik elem a sok közül, ami szembemegy a közönség elvárásaival. „Remek fogás a filmben, hogy egy afroamerikai család áll a cselekmény középpontjában, de a származásuknak semmi köze a történet alakulásához – mondja Cooper. – Ez persze nagy változás a Tűnj el!-hez képest, de ez a sztori leginkább az emberi mivoltunkról szól és arról, milyen érzés amerikainak lenni. Jordan munkájában az a zseniális, hogy amikor a közönség látja az előzetesben a fekete Wilson családot meg a fehér Tyleréket, úgy képzeli el a történetet, ahogy a beidegződései diktálják, aztán a filmben egészen másként alakulnak a dolgok. Wilsonék semmiben nem különböznek Richard Dreyfuss családjától a Harmadik típusú találkozásokban. Átlagos amerikai család, akiknek megvannak a maguk problémái meg a szeretetreméltó tulajdonságai, és a bőrük színével senki nem akar üzenni semmit.”

A cselekmény középpontjában Adelaide Wilson áll, aki gyerekként 1986-ban elkóborol a szüleitől egy Santa Cruz-i kiruccanáson, és betéved egy vidámpark sötét tükörlabirintusába. Nagy rémületére – egyben a közönség rémületére is – rádöbben, hogy amit először a tükörképének vél, az valójában saját gonosz doppelgängere. Elmenekül, de képtelen elmondani, mit tapasztalt, és egyébként sem hinne neki senki. Adelaide az évek során próbálja eltemetni ezt az emléket, de amikor a családjával visszatér Santa Cruzba, világossá válik, hogy a múltja nem ereszti.

„Szeretek olyan filmeket készíteni, amelyek rémisztőek, ugyanakkor szórakoztatóak is – mondja Peele. – Adelaide-et komoly trauma érte kis korában, és egész életében cipeli ezt a terhet. Most már gyerekei vannak meg férje, afféle tökéletes amerikai családot alkotnak, de a trauma továbbra is ott lappang a tudatalattijában. Amikor visszatér a családjával a házba, ahol felnőtt, a trauma helyszínére érkezik meg. A régi lidércnyomás visszatér, és már a családját is el akarja ragadni.”

„Jordan még a Tűnj el! készítésekor elmesélte a történet korai változatát – mondja Sean McKittrick producer. – Még ambíciózusabbnak és intellektuálisabbank tűnt, mint a Tűnj el! volt. Gondolatébresztő és roppant rémisztő. Úgy is jellemezhetnénk, hogy korhatáros Spielberg-film. Egy család találkozik a saját gonoszabbik változatával, és küzdenie kell a túlélésért. Ha kicsit messzebbről nézzük, a történet arról szól, milyen országgá váltunk és milyen karmikus büntetésben részesülünk azért, ahogyan egymással bánunk. Ez tehát ezoterikusabb és intellektuálisan mélyebb alkotás, mint a nyilvánvalóan a rasszizmusról szóló Tűnj el!.”

„Voltaképpen popcorn művészfilmmel van dolgunk – veszi át a szót Cooper. – Ezoterikus. Több rétegű. De ugyanolyan mellbevágó és kísérletező kedvű, mint minden klasszikus thriller. Az benne

a gyönyörű, hogy Jordan őszinte szembenézésre készteti a közönséget, de közben nem szájbarágós. Az ilyen típusú filmkészítésben az a nagyszerű, hogy olyan művészfilm kerül a vászonra, amiből közönségsiker lesz.”

Peele voltaképpen saját műfajt hoz létre. „Nincs kőbe vésve, hogy csak szuperhősös filmekkel lehet kasszát robbantani – folytatja Cooper. – Hatalmas potenciál van Jordan stílusában, mert finoman szétszálazza kultúránk szövetét, miközben mulat rajta. Mindezt olyan élvezetesen teszi, hogy a közönség hullámvasúton éri magát. Remélem, a közönség úgy megy majd ki a moziból a Mi megtekintése után, ahogyan a Tűnj el! után viselkedett: idegesen nevetve, hitetlenkedve, ijedten és azon gondolkodva, mindez mit is jelent – és ami a legfontosabb: mit mondott ez a film magunkról.”

„A forgatókönyv mélyen felkavaró volt, még soha nem olvastam korábban hasonlót – mondja Jason Blum producer, aki milliárd dolláros birodalmat épített jórészt a thriller/horror műfaj legkiválóbb alkotásaiból. – A Mi először is hihetetlenül szórakoztató ijesztgetős film, de közben tényleg szól is valamiről. Provokatív, felkavaró, mert elgondolkodtatóan fejti ki, hogy mi vagyunk saját magunk legfőbb ellenségei. Hihetetlen feszültség halmozódik fel a filmben, és nagyon-nagyon kellemetlen gondolatokat plántál a nézőbe.”

És ez még enyhe kifejezés. „Ez nem az év legkellemesebb filmje, amelynek láttán meleg bizsergés árad szét az ember gyomában – mondja Tim Heidecker, aki Josh Tylert játssza. – Ez olyan film, ami hosszú időre rátelepszik az emberre, mert elgondolkozunk azon, milyen ország és milyen emberek vagyunk mi valójában.”

Ami biztos: a közönség nem lehet felkészülve arra, mivel találkozik ez alkalommal. A Mi tele van drámai fordulatokkal. „Ez a mozi folyamatosan új arcát mutatja – mondja Cooper. – Lépésről lépésre lehántjuk az újabb és újabb rétegeket, tehát a néző sosem tudhatja, mi vár rá, még akkor sem, ha nagyon dörzsöltnek hiszi magát.”

Éppen ez volt Peele szándéka. „Kíváncsi vagyok, mit lát meg a közönség ebben a filmben. Próbálok bizonyos gondolatokat kifejteni ezzel a produkcióval, amelyek az emberi kettősségel kapcsolatosak meg a bűntudattal és bűnökkel, amelyeket mélyen eltemetünk magunkban. Nagyon érdekel, mit szól a közönség a film végéhez. Minden a feje tetejére áll.”

És akkor még finoman fejeztük ki magunkat. „A film vége valószínűleg egy kis… nyugtalanságot fog okozni – mondja Cooper. – Jordan szeret olyan filmeket készíteni, amiket az embernek kedve van azonnal újra megnézni, és a Mi az iskolapéldája ennek.”

Törjön ki a frász a neved napján, avagy humor a horrorban

 A legtöbb horror vérben tocsog és kevés a felszabadító poén, de Peele, aki eredetileg komikusként szerzett hírnevet, szerves kapcsolatot vél felfedezni a két műfaj között. „A horror és a humor kiválóan alkalmasak arra, hogy kifejezd, mit érzel. Számomra az jelenti a katarzist, amikor egy film érzelmi reakciót vált ki belőled, és azt kérdezed magadtól: ’Miről is volt szó? Miért reagáltam így? Miért nevettem? Miért sikítottam? Miért ujjongtam?’ Azért is szeretem a műfaji filmeket, mert előhívják ezeket az ösztönös, zsigeri reakciókat, amelyeknek köszönhetően megtanulhatunk valamit magunkról, ha igazán odafigyelünk.”

A Mi félelmetes szövedékét eredeti humor hálózza be, ami a családi és baráti kapcsolatokból fakad, továbbá a kütyükkel terhes modern mindennapok származéka. Peele szerint mindez elengedhetetlen a tökéletes nézőélmény eléréshez. „A drámai horrorjelenetből kifejlődő poén ahhoz szükséges, hogy enyhüljön a feszültség. Ez lehetőséget ad a közönség számára, hogy érzelmileg utolérje magát, és felkészülhessen a következő nagy rémisztgetésre. A horror esetében nem kell feszegetni a húrokat, ha nevettetni akarunk. Nem szeretek vicceket mesélni vagy olyasmiket írni, amiktől viccesnek hihetem magamat. Olyanokat szeretek írni, amik hitelesek a karakter vagy a szituáció szempontjából. Ily módon a közönség sosem zökken ki a pillanatból vagy a műfajból.”

A humor és a horror különleges elegye Jordan filmes munkássának védjegye. „Jordan egyedülálló filmes márkát hozott létre, amihez nem volt hasonló az Alkonyzóna óta – mondja Elizabeth Moss, aki Kitty Tylert alakítja. – Hihetetlenül szórakoztató, brutálisan félelmetes, de mindig van egy kis humoros csavar. Olyan dolgokkal találkozol, amelyek újak számodra, vagy az ismert dolgok kerülnek más fénytörésbe.”

A horrornak és a komédiának egyaránt megvan a képessége, hogy megváltoztassa a világról alkotott fogalmainkat, amit a hagyományos drámától nem mindig várhatunk el. „A legjobb horrorok a valóságban gyökereznek, és a komédia műfajában is így szeretek alkotni – mondja Peele. – Mindig valami őrült dolog történik, de az a legjobb, ha az egész a valósággal van összeházasítva. Azt hiszem, egy ideig nem szállok ki a horrorból.”

Ez zene Blum producer füleinek. „Nagy örömömre szolgált, hogy Jordan a Tűnj el! után műfaji filmmel akart előrukkolni. Egy csomó rendező, aki első sikerét horrorral aratta, valami mást akar csinálni legközelebb, ezért boldog voltam, hogy Jordan a műfajnál akar maradni, persze egy szintet följebb lépve.”

Való igaz, a horror kiapadhatatlan potenciálú műfajnak tűnik, és Peele rejtett utalásokkal pakolta tele legújabb filmjét. „Még a legején megkérdeztem Jordant, milyen filmek hatottak erre az új történetre – mondja Nyong’o, Adelaide megformálója. – Összeállított egy listát, amin olyan filmek szerepeltek, mint a Meghalsz újra, a Két nővér, a Ragyogás, A nyolcadik utas: a Halál és a Madarak. Nagyon beszédes volt ez a lista, nemcsak abból a szempontból, hogy mely alkotások formálták az ízlését, hanem segített nyomon követni, milyen híres filmes pillanatok előtt tiszteleg mostani munkájában.”

Peele kedvencei közé tartozik még a Rosemary gyermene, a Rémálom az Elm utcában és a japán Suicide Club is, de A nyolcadik utas: a Halál az abszolút favorit számára. „Ez a legzseniálisabban fölépített film, amit valaha láttam. Jottányit sem öregedett negyven év alatt, mérföldkő benne a szinte legyőzhetetlen, elegáns szörnyeteg, elképesztő a könyezet, szóval igazi mozimágia, amit sikerült összehozni.”

Peele most megalkotta a saját elegáns szörnyegetét.

Amerikai család, amerikai rémálom

 Wilsonék tipikus amerikai család, a film legelején éppen úton vannak Adelaide gyerekkori Santa Cruz-i házába, hogy nyaraljanak egy kicsit. Mint minden rendes családban, nagyon szeretik egymást, de persze nekik is vannak problémáik. „Az a jó Wilsonékban, hogy egyszerre funkcionális és diszfunkcionális család – mondja Nyong’o. – Adelaide és Gabe nagyon igyekeznek, hogy összetartsák a családot.”

Az egyik korai jelentben Peele és a színészek megalapozták a családi dinamikát. „Először a reggelizőasztalnál látjuk őket együtt, szállnak a levegőben a poénok meg a szurkapiszkák, amitől egy család család lesz – magyarázza Nyong’o. – Mindenkinek megvan a maga szövetségese, érezhetjük, hogy Gabe és a lánya, Zora összetartanak; ugyanez áll fenn Adelide-re és fiára, Jasonre. Láthatjuk a család természetes dinamikáját, és szívmelengető volt színészként részt venni ebben.”

Wilsonék harmonikus élete örökre megváltozik, amikor a parton töltött nap után este négy alak jelenik meg a kocsifeljárón, akik szakasztott úgy néznek ki, mint ők.

A doppelgängerek meg akarják ölni Wilsonékat. A színészektől ez azt követelte meg, hogy dupla szerepet játsszanak. „Elég meredek dolog olyan feladatot adni színésznek, hogy két ellenkező karaktert játsszon – mondja Cooper. – Jordan és a színészek alaposan megbeszélték az alapvető karakterek fejlődését, aztán apró magvakat hintettek el a hasonmásokkal kapcsolatban. Aztán ezekből a magvakból fejlődteki ki a doppelgängerek.”

A Hasonmások dekódolni tudják Wilsonék érzelmeit és gondolatait, ki tudják számítani, mit fognak lépni, de bizonyos okokból, amik a történet végén kiderülnek, nem pontos másolatai a család tagjainak. Önálló karakterek, saját gondolatokkal és érzelmekkel, akik a maguk módján kommunikálnak. „A doppelgängerek nem beszélnek – folytatja Cooper. – De olyan hangokat adnak ki, mintha az ’eredeti példányaik’ ritmusát és hanglejtését utánoznák. Az a benyomásunk lehet róluk, hogy még sosem használták rendesen a hangszálaikat. Ez a feladat felszabadító élmény volt a színészek számára. Együtt alkották meg a dopplegängerek kollektív kultúráját.”

-theGeek-