FILMKRITIKA – Az Apró mesék Szász Attila negyedik filmje, de az első, amely végre moziba kerülhetett és nem előzte meg TV bemutató. Így izgatottan vártam vajon mennyire lesz nagyívűbb, mint a kétségkívül sok potenciált felvonultató Félvilág, vagy a minimális költségvetésből nagyot dobó Berni követ. Sajnos azonban a film nevében hordozza a végzetét, miszerint a Szász-csapat ezen meséje túlságosan is apró.

Hankó Balázs szélhámos. Máról holnapra élő lézengő ritter, aki beszámolóival, miszerint az éppen keresett személy közeli barátja volt, aki tud érdemi információval szolgálni annak sorsáról megnyugtatja a síró feleséget, anyát, barátot. Azonban ennél sokkal önzőbb cél vezérli. A túlélés. Egy falat kenyér itt, egy lágytojás ott. Kvártély, esetleg pénz, amiből elkészíttetheti az új öltönyét. Mindezt a II. világháború utáni „felszabadított”, megszállt Magyarországon, ahol minden sarkon muszka baka igazoltat, ahol az éhségnél csupán a korrupció nagyobb, és ahol a pengő árfolyama óránként inflálódik. Azonban Balázs is hamarosan rájön, vannak dolgok, amikben nem kell, s amikben nem érdemes hazudni.

Noirba oltott western

Szász filmje az első félórában tökéletesen festi meg a romokban heverő Magyarország képét, egész egyszerűen minden hibátlan benne. A fények, az árnyékok, a kameraszögek, a színészi játék, a kosztümök, a korabeli híradós bejátszások. Nem is tudom, hogy mikor láttam ennyire erős kezdést magyar filmben. Nem rég volt egy szintén magyar film, ami Noir elemekkel akart operálni, az Apró mesék ezt kisujjból rázza. A probléma, hogy ez a félóra hamar véget ér.

Csak arra szolgál, hogy bemutassa nekünk az antipatikus főhőst. Lássuk, hogy tevékenységének vannak jó, meg rossz oldalai is. Mert ha valaki rájön a hazugságra, azt kegyetlenül összeveri, és ez még csak a minimum. Ugyan kinek hiányzik az, hogy várja a Don kanyarban rekedt barátját, egy sehonnai bitang ember meg jön a dajkameséivel.?

A gyanú árnyékában

Sajnos a forgatókönyv ezután egy huszárvágással beviszi a cselekményt az erdőbe – szó szerint -, és innentől kezdve öt perc alatt kitalálható merre halad az egész film, mi lesz a végkifejlet, meglepetések szinte nincsenek is. A film végi csavar – ha egyáltalán az – szintén nem lett a legjobb. Bár hozzá tenném, Köbli Norbert forgatókönyvei valahogy rendre a végére fáradnak el, nem tudom a gyártás során veszik-e el belőlük valami, de minden esetben lendületesebben kezd, mint ahová az egész kifut.

Legalább három olyan fordulat felbukkan most is, amibe jó lett volna belekapaszkodni, ami elvihette volna a filmet egy egészen elgondolkodtató irányba, de hiába reménykedtem, haladtunk a kitaposott – medvecsapdákkal, értsd logikai bakikkal – tarkított ösvényen. Ennél is nagyobb probléma, hogy a film közepe eszméletlenül leül, ahonnan falat kenyérként tekinthetünk azokra a pillanatokra, amikor visszatérünk a civilizációba. Mindezt a vége pedig kapkodással igyekszik pótolni, pedig idő lett volna, hiszen majdnem két órás a teljes film.

Budapest Largo

Így a filmet leginkább a színészi játék – Szabó Kimmel Tamás hiteles szélhámos, Molnár Levente kiismerhetetlen pszichopata, Kerekes Vica pedig megkapóan alakítja az erősnek mutatkozó, de valójában megannyi belső félelemmel küzdő, magányos asszonyt – és a Noiros beütés miatt érdemes megnézni. De azért Bogart és Hitchcock nyomdokain járva kicsit többet várnék el, mert a Szász-csapat ennél sokkal többre képes.

-Scal-