Menu

Republic: The Revolution – Továrisi : Konyec! [RETRO – 2003]

RETRO – Ahogy az FPS-rajongókban a vérszomj, az igazi stratégiákban ott bujkál a megalománia többé-kevésbé visszafojtott hajlama. Ennek kiélésére pedig mi más lenne alkalmasabb, mint leendő oroszországi diktátor bőrébe bújni, akinek a hatalomhoz vezető rögös útján gyakran politikusokat vagy ártatlan polgárokat kell megvesztegetnie, megfélemlítenie, becsapnia, sőt – végszükség esetén – elküldeni értük azt a bizonyos nagy, fekete kocsit…

 

Mielőtt még az előző rendszert átélt szülők felháborodott levelekkel bombáznának minket, sietünk leszögezni: a Republic: The Revolutionben fiatal, a hatalomra ácsingózó politikuspalántánk céljai – legalábbis eleinte – nemesek, hiszen egy olyan exkommunista államfő hatalmát kell megdöntenie, aki a Szovjetunió összeomlása után egy kis (fiktív) exszovjet tagállamban ismét az állam élére kerül.

Hősünk szüleit is ez az akkor még politikai tisztként dolgozó férfi ragadta el, amikor az még gyerek volt; felnőttként aztán megesküdött, hogy letaszítja posztjáról a diktátort, új államformával ajándékozva meg Jekatyerinát. Az idealisták számára csak egy szépséghibája van e becses szándéknak: mint ahogy az a bevezetőből kiderül: a hatalomhoz vezető út enyhén szólva rögös, ugyanis az általunk irányított forradalmárok gyakran arra kényszerülnek, hogy piszkos eszközökhöz nyúljanak…

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

„Nincs hangod? Használd az enyémet!” (Szavazz rám! – URH)

Oly sokat lehetett hallani erről a különlegesnek ígérkező programról, de igazából az nem derült ki, hogy egész pontosan mit is kell csinálni benne. Nos, a Republic gyökereiben egy táblás stratégiai játék, amelyben a legfontosabb „nyersanyag” az emberek irántunk érzett bizalma és hite, amelyet az induló városka, Jekatyerina főtérképén megjelenő százalékos körcikkelyből mérhetünk le.

Minél többen szeretnek és hisznek bennünk (vagy félnek tőlünk…), annál nagyobb hatalomra teszünk szert: ez a játék nyelvére lefordítva az erő, befolyás és pénz összetevőinek összességét jelenti. Mivel hősünknek és elvtársainak minden akcióhoz ezekből van szüksége bizonyos mennyiségre, ezért ha bármelyikből is komoly hiányt szenvedünk, azt hatékonyságunk fogja megsínyleni, és hosszú távon kiszorulunk a politikai palettáról, vagyis veszítünk.

Politikai „manáinkat” tehát alaposan be kell osztanunk, és ezeket felhasználva fogunk a város különféle kerületeiben gyűléseket, beszédeket tartani, szórólapokat osztogatni, vagy egyéb – látszólag a közjó érdekében tett – politikai célzatú akciókkal „lelkesíteni” (vakítani) az embereket. Nagyjából ez a lényege tehát a Republicnek, ám ez bármennyire egyszerűnek hangzik is elsőre, tudnunk kell: minden idők egyik legösszetettebb és legbonyolultabb stratégiájáról van szó…

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

A mi szép, dolgos, munkás kis városunk…

Mielőtt azonban a Republic: The Revolution mélységeit kielemezném, először is feltétlen ki kell hangsúlyoznom… (na tessék, a játék hatására kezdek úgy fogalmazni, mint egy politikus!)… a Republic legfőbb vonzerejét, amellyel maximálisan kiemelkedik hasonszőrű riválisai (Tropico, Gangsters 2, Pizza Syndicate) közül.

A játékban szereplő városokat (szám szerint három van belőlük) megdöbbentően részletesen és realisztikusan ábrázolták: amiről 2001-ben, egy előzetesben írtam, azt ugyan teljes egészében nem tudták betartani a készítők, ám a végeredmény még így is fantasztikus! A főtérképről az utcanézetre átkapcsolva igazi, élő környezetet láthatunk: az emberek igyekeznek haza a munkából, a kávéházakban pincérek szolgálnak fel, a futballstadion előtt a rajongók sorba állnak jegyért, a helyi börtönben a rabok tornagyakorlatoznak, és még sorolhatnám a való életből ellesett pillanatokat!

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

Valami ilyesmivel ugyan már találkoztunk a GTA 3-ban vagy a Vice City-ben, ám ott mindössze 7-8 modell volt a jó polgárok megjelenítéséhez, itt viszont a több ezer lakosból szinte mindenki teljesen máshogy néz ki! (Legfeljebb néha igen erős hasonlóságokkal szembesülünk…) Minden esemény valós időben zajlik, legyen szó akár egy egyszerű járókelő hazasétálásáról, akár egy általunk beindított fontos eseményről.

Míg más hasonló stratégiai/menedzser játékban az utóbbiakat a legtöbbször átvezető mozik segítségével láthatjuk, itt, ha kilépünk az események (például egy nagygyűlés vagy egy találkozó) forgatagából, akkor felülnézetből továbbra is követhetjük a történéseket. A gyönyörű grafika mellé fantasztikusan hangulatos, igazi zenészek, fuvolások sőt, még egy kórus által is előadott muzsika szolgáltatja az aláfestést. Bár a város zajai egy kicsit lehetnének változatosabbak (a járművek hangjain túl nem sok mindent hallunk), az igazi orosz szavakat is felhasználó halandzsákon jókat röhögtem – végre kamatoztathattam a gimiben tanult hézagos orosztudásomat.

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

Hordószónok

Hab a tortán, hogy bizonyos akcióinkat befolyásolhatjuk is. A gyűlések során például pátosszal fűtött beszédünk megfelelő pillanatában egy jobbra-balra húzható csúszka segítségével eldönthetjük, hogy inkább az emberek „eszére”, vagy „szívére” szeretnénk-e hatni (hmm… milyen ismerős duma …), illetve azt is, hogy az ellenséget lejárató szórólapok osztogatáskor kommunista, nacionalista vagy kormányellenes eszméket képviseljünk-e.

A legkidolgozottabb ilyen típusú „személyes ráhatás” egy külön kis kártyajáték, amellyel a „rábeszélőgép”-féle találkozókon személyesen próbálhatjuk a magunk oldalára állítani, vagy másféle módon meggyőzni beszélgetőpartnerünket. (A működési elvet lásd a dobozban!)

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

Személyes akcióink egyébként nemcsak nagyon fontosak, de rendkívül mulatságosak, és a játék savát-borsát adják. A készítők minden olyan módszert megjelenítettek, amit valaha is alkalmaztak a történelem során a kommunista, anarchista, nacionalista vagy akár mérsékeltebb pártok. Így például a finomabb manőverek közé tartoznak – a már említett gyűléseken kívül – a jótékonysági rendezvények, amelyek során ingyen-ételt osztogathatunk hajléktalanoknak, vagy házról házra járva „ártatlan” kérdésekkel finom „irányítást nyújthatunk” a „tanácstalan” polgároknak.

Persze sajnálatos módon ezek az oktondi, befolyásolható emberek nem mindig hallgatnak bölcs szavunkra, hanem képesek bedőlni az ellenséges pártok aljas propagandáinak: ilyenkor kell – fájó szívvel, ugye… – bevetnünk ellenségeink ellen ahmm… kevésbé finom megoldásokat…

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

A legfőbb érték az (engedelmes) ember

A legalapvetőbb ellenséges akció az említett röplapozás, de később egyéb piszkos kis trükköket is megtanulhatunk: a játék során például felvehetünk sorainkba egy újságírót, akinek az „ellenséges sajtó” nevű akciójával sajtós kollégái feldühödött, a kiszemelt párt ellen handabandázó jó polgárokat szólaltatnak meg napilapjaik hasábjain. A hatás garantált: én például Jekatyerinában egymás után pucoltam ki a különböző kerületeket ezzel a módszerrel. Persze az ellenséges tömörülések képviselői sem nézik ölbe tett kézzel, ahogy kitolunk velük: ők is hasonló ármánykodásokkal keserítik meg életünket.

Így, ha már egy ellenséges párt mozgalmi embere nagyon elszemtelenedett, be kell vetni a személye ellen hatékony megmozdulásokat: rágalmakat terjeszthetünk a kiszemelt áldozatról, megkeseríthetjük az életét azzal, hogy kitiltatjuk kedvenc szórakozóhelyeiről, mi több, később egész egyszerűen akár meg is verethetjük, és ha még így sem ért a szóból, akkor egy bérgyilkossal örökre el is hallgattathatjuk…

Akcióink révén az ellenzéki pártok tagjainak „határozottság”szintje csökken egy húszassal, és ha szerencsénk van, akkor karizmájuk és más melléktulajdonságaik is visszaesnek. (Már ha nem öljük meg őket, ugye…)

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

„Egyszer még kérünk magától egy nagy szívességet, Pelikán elvtárs… (A Tanú)

A játék egyes szakaszaiban arra is lehetőségünk nyílik, hogy különféle semleges, de annál fontosabb hivatalos személyeket (például egy polgármestert) megvesztegessünk. Ilyenkor következik a szokásos kis „meggyőzős” kártyajáték, amelyben általában nagyobb eséllyel győzhetünk, mint például a saját embereink hangulatát javító ajándékozások során… Ja igen, még nem is beszéltem elvtársaink kedélyhullámzásairól…

Bármilyen furcsán hangzik is, ez a játék legnehezebb része, ugyanis hiába osztoznak velünk jóban és rosszban, a továrisok lelkiállapota mégis folyamatosan romlik, akárhogyan álljanak is a dolgok. Ez szerintem már eleve elég nagy baromság (egy kicsit jobb, az eseményekhez inkább kötődő MI nem ártott volna), az pedig még nagyobb, hogy a jóembereket (legalábbis az első pályán) szinte lehetetlen felvidítani.

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

Hiába tanulunk meg néhány „boldogító” kezdeményezést (mint például hősünk a játék elején az „easy life”-ot: ez egy orosz márkájú kocsi ajándékozását jelenti), amellyel egymás arcára is örömteli mosolyt csalhatnának, embereink másodszorra általában már nem örülnek az ajándékoknak vagy szívességeknek. Egy-egy ilyen sikertelen akció során nem elég, hogy az ő határozottságszintjük sem emelkedik, de ráadásul az ajándékozó, segítőkész elvtársunké is csökken egy húszassal!
Ez azért piszokság…

És természetesen hol máshol találkoztam volna ezzel a küldetésfeladattal, mint a jekatyerinai pálya legvégén, ahol mindegyik emberem határozottságát 70%-osra kellett növelnem! A szó szoros értelmében véve „mission impossible” volt! (De azért a megoldást lásd a Tippek-trükkökben!)

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

Emberi sors

Apropó küldetések! Még nem is említettem a játék másik legfontosabb elemét, amely az eredeti alapötlet és az elképesztően kidolgozott városábrázolás mellett kiemeli ezt a játékot a stratégiai és menedzserprogramok tömegéből. A Republic ugyanis egészen jól kidolgozott, lineáris történettel és küldetésrendszerrel bír, ami a játékmenet szempontjából azt jelenti, hogy igazából csak akkor haladunk előre, ha a hozzá kötődő feladatokat teljesítjük.

Ahogy avatarunk előrehalad a hatalomhoz vezető úton, úgy kell különféle, többé-kevésbé rázós vagy illegális ügyletekben részt vennünk. Más stratégiákkal ellentétben tehát hiába hever a lábunk előtt az egész város, ha valamilyen oknál fogva nem tudjuk megoldani a kitűzött célokat, akkor egész egyszerűen nem tudunk nyerni. Egy kicsit hasonlít ez a szemlélet a Black and White-ra, ami nem csoda, hiszen Demis Hassabis vezető designer anno Peter Molyneux-vel dolgozott együtt a híres istenjáték első részén. A B&W-hez képest azonban a fősztori egy fokkal kimunkáltabb, és a küldetések is összeszedettebbek: szerencsére Hassabis tanult a régi hibákból.

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

„Tanulni, tanulni, tanulni!” (V. I. Lenin)

Amit viszont valahogy mégsem sulykolt elég jól Molyneux a fiatal Hassabis fejébe, az az oktató rész fontossága… Amellett, hogy iszonyúan összetett, a Republic szokatlan megoldásokat és kissé kaotikus menürendszert vonultat fel, az ilyen játékokban kötelező tutorial szinte teljes egészében hiányzik belőle: fix, hevenyészett stílusban magyarázó állóképes képernyőkről kell kisilabizálunk, hogy mi micsoda, ki kivel van, és a program a leghalványabb segítséget sem adja a kezdő lépésekhez! Emiatt a Republic-kal való ismerkedésem első két napja igazi kínszenvedés volt: mire rájöttem végre, hogy mit hogyan szükséges, vagy érdemes használni, addig kezdhettem elölről a játékot.

Később aztán belejöttem, és teljesen összeállt a kép, de azért az a fránya tutorial ezúttal bizony tényleg nagyon hiányzott. Egy kicsit elkeserített az is, hogy bár a fentebb taglalt városábrázolás tényleg elképesztő grafikájú és részletességű, a játék zömét egy idő után úgyis a 2D-s főtérképen fogjuk tölteni.

Ezzel a furcsa hibával egyébként nem először találkoztam: 1998-ban a Gangsters ugyanebbe futott bele, úgyhogy ezt akkor el is neveztem „Gangsters-paradoxon”-nak. Nagy szerencse azért, hogy a Republic főtérképe nem annyira kaotikus és rút, mint az Eidos bukta-stratégiája, de szerintem az Elixir csapata hamar rá fog jönni, hogy jobban járnak, ha a második részben minden funkciójuk az élő 3D-s világba kerül.

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték

„…és a fööööööld fog sarkááábóóól kidőőőőlni…” (Internacionálé)

Hogy „kitört-e”? Sajnos nem. A Republic az a tipikusan „nagyon jó játék”, amely igazi klasszikussá is válhatott volna, amelyet évek múltán is etalonként emlegetnénk, ha a fent taglalt hibák és hiányosságok, illetve egyéb apró bosszúságok nem rontják le az összképet.

Engem például egy kicsit az is zavart, hogy a készítők a Black&White-tal ellentétben nem engedték, hogy kedvem szerint forgathassam a kamerát, s távolítsak-közelítsek vele, hanem egy-egy mozdulattal csak fix, kissé görcsös pörgetéseket, azonnali nagyközeliket láthattunk. No de nem folytatom tovább a szapulást, mert azért semmi esetre sem szeretném elvenni a kedveteket ettől a rendkívül eredeti ötleten alapuló, alapvetően érdekes, izgalmas és szellemes, bár helyenként pokolian nehéz játéktól.

-BadSector-(2003)

Pro:

+ végre egy igazán eredeti, egyszersmind jól kidolgozott alapötlet
+ fantasztikusan részletes városábrázolás
+ jópofa politikai manőverek, kezdeményezések

Kontra:

– eleinte nagyon nehéz beletanulni – nincs tutorial
– aránylag keveset nézed a várost, többet a 2D-s térképet
– néhány gizda szabály…


Kiadó: Eidos Interactive

Fejlesztő: Elixir Studios

Stílus: Stratégiai

Megjelenés: 2003

RETRO – Ahogy az FPS-rajongókban a vérszomj, az igazi stratégiákban ott bujkál a megalománia többé-kevésbé visszafojtott hajlama. Ennek kiélésére pedig mi más lenne alkalmasabb, mint leendő oroszországi diktátor bőrébe bújni, akinek a hatalomhoz vezető rögös útján gyakran politikusokat vagy ártatlan polgárokat kell megvesztegetnie, megfélemlítenie, becsapnia, sőt – végszükség esetén – elküldeni értük azt a bizonyos nagy, fekete kocsit…   Mielőtt még az előző rendszert átélt szülők felháborodott levelekkel bombáznának minket, sietünk leszögezni: a Republic: The Revolutionben fiatal, a hatalomra ácsingózó politikuspalántánk céljai – legalábbis eleinte – nemesek, hiszen egy olyan exkommunista államfő hatalmát kell megdöntenie, aki a Szovjetunió összeomlása után…
Az elhangzottakhoz azért még annyit hozzá kell tennem, hogy blablablablablablabla… elnézést, de muszáj beszédet tartanom az én kis népemnek Pugacsevben!

Republic : The Revolution

Játékélmény - 8.8
Grafika (2003) - 8.7
Történet - 8.9
Zene/Audio - 8.2
Hangulat - 8.6

8.6

KIVÁLÓ

Az elhangzottakhoz azért még annyit hozzá kell tennem, hogy blablablablablablabla… elnézést, de muszáj beszédet tartanom az én kis népemnek Pugacsevben!

User Rating: 4.25 ( 1 votes)

Spread the love

No comments

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.



Kiemelt partnerünk: www.konzolkirály.hu

https://smallseotools.com/