RETRO – Murphy Pendleton talán ha egy negyed órát örülhetett annak, hogy egy balesetnek köszönhetően kiszabadult a rabszállító teherautóból, amellyel egy másik – az előzőnél is rosszabb – börtönbe szállították. A férfi, akinek valamilyen sötét bűn terheli lelkét, az őrület és a szürreális borzalmak városába, Silent Hillbe került, amely talán a purgatóriumnál is rosszabb a bűnös lelkek számára.

A játékvilág leghátborzongatóbb városa a Silent Hill: Downpourban félelmetesebb, mint valaha, annak ellenére, hogy nem csak Akira Yamaoka, a Sine Mora fejlesztéséhez átigazolt zseniális japán zeneszerző és designer hagyta el a fedélzetet, hanem a Team Ninja helyett is egy cseh (!) csapat kapta meg a Silent Hill: Downpour fejlesztésének jogait. Miután a Konami már az előző résznél, a meglehetősen gyengécske Homecomingnál is bebizonyította, hogy nagyon rossz döntés volt egy amerikai fejlesztő brigádra bízni a híres sorozatot, most is vegyes érzésékkel ültem le a legújabb Silent Hill elé…

Rosszfiú, rossz lelkiismerettel a Silent Hill: Downpour hőse…

A játék főszereplője, Murphy Pendleton engem némileg emlékeztetett James Sunderlandra, a Silent Hill 2 önmarcangoló hősére. Bár azt nem tudjuk, Pendleton bűnös-e, vagy ártatlan, amiért bebörtönözték, de kétségtelenül rossz a lelkiismerete és szimpátiánk elnyeréséért nem segít az a nyitójelenet sem, mely során a börtön zuhanyzójában kell halálra vernünk és szúrnunk egy kövér, szerencsétlen (?) fickót.

Bár az biztos, hogy ennek az alaknak is valami vaj van a füle mögött, de azért az elgondolkoztató, hogy megérdemelte-e ezt a kegyetlen kivégzést. A rendkívül realisztikus, borzalmas vérengzés, amelyben mindjárt a játék elején részt kell vennünk, megadja a hangot a legújabb Silent Hill részhez, amely – ha lehet – még kegyetlenebb, mint a korábbi részek.

A játék érdekessége, hogy ezúttal mi magunk is alakíthatjuk a főszereplő jellemét a választásokon keresztül. Egy kicsit a modern szerepjátékokra hajazva, bizonyos drámai szituációk során döntéseket kell hoznunk, például abban, hogy segítünk-e egy adott karakternek egy veszélyes helyzetben, vagy inkább a sorsára hagyjuk.

Ez persze a befejezéseket is befolyásolja, méghozzá sokkal logikusabban és egyszerűbben, mint például a Silent Hill 2-ben, ahol például az is befolyásolta, hogyan alakult Maria sorsa, hogy hányszor ütődtem neki, vagy mennyire tudtam megvédeni a szörnyektől. Pendleton egyébként Sunderland után a második legérdekesebb Silent Hill-karakter, maga mögött hagyva Rachelt is a Silent Hill 3-ból.

„Hull az eső, sápadt arcomra hull, Az ég peremén szürke felhő vonul.” (Szécsi Pál)

Miközben hangulatában, irányításában, játékmenetében a Downpour fejlesztői igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, azért nem féltek attól sem, hogy üde változtatásokkal is megbolondítsák a Team Silent régi receptjét. Az előző részeknek például állandó része volt a sűrű köd, itt viszont átvette szerepét az eső, sőt, a fejlesztők ezt tovább is gondolták. Itt már az nyomasztó időjárás nemcsak hangulati elem, hanem eső közben a város rémeivel gyakrabban találkozunk és sokkal agresszívabbak is.

Persze a Vatra Games a Silent Hill recepthez azért túlságosan nem akart hozzápiszkálni. Csakúgy, mint a korábbi részekben, a városban itt is kétfajta dimenzió váltogatja egymást: a „normális”, depresszív, lepukkant világ, amelyben az utcákat rójuk, a házakat fedezzük fel, a rémekkel harcolunk, és puzzle-feladatokat oldunk meg, illetve a „túlvilág”, amelyben szürreális helyekre, szituációkba kerülünk.

Csak egy ember…

Ugyanakkor a harc az előző részből is merít elemeket. Csakúgy, mint a Homecoming-ban, itt is előfordul, hogy nyílt terepen, csapatos ellenséggel kerülünk szembe, így többféle fegyvert is használhatunk, a szörnyek viszont be tudnak keríteni. Viszont Murphy itt csak egyetlen közelharcos fegyvert használhat, amely ráadásul egy idő után tönkremegy, vagy egyszerűen csak kettétörik, így előfordul, hogy gyorsan a földről kell fölkapni valamit.

Másik alternatíva az igencsak hatékony tűzfegyver, azonban pisztolyt, puskát nemcsak ritkán találunk, hanem előfordul, hogy el is veszítjük, arról nem is beszélve, hogy a lőszer persze ritka, mint a fehér holló. Ha elfogyott a skúló, akkor marad a közelharc, amely itt is éppolyan szándékosan suta, mint a korábbi részekben.

Murphy-vel ugyan védekezhetünk, de csak a hosszabb kézifegyvereket használva, illetve azt is nehéz kitapasztalni, hogy meddig és mikor üssünk vissza, lévén a szörnyek kiszámíthatatlanul támadnak. A rémek emellett valamilyen hanggal, vagy aurával is lebéníthatják hősünket, ami igencsak bosszantó, amikor tömegesen csapnak le ránk, és miközben egyiküknek köszönhetően ilyenkor tehetetlenek vagyunk, addig a többiek ütnek, mint a répát.

A készítők az eső mellett igyekeztek más elemekkel is felfrissíteni a régi receptet. A szokásos lineáris játékmenet mellett itt mellékküldetéseket is kapunk, melyekhez különleges puzzle-feladatokat is meg kell oldanunk. Ezeknek köszönhetően, ha azt nem is érezzük, hogy a város „él és lélegzik” – mert ugye halott – viszont az egykoron itt élt emberek történeteit, tragédiáit szép lassan felfedezhetjük.

Furcsa, hogy abban a Silent Hillben fedezhetjük fel igazán a várost, amelyet már nem is Team Silent fejlesztett… Az egyik ilyen küldetés során például egy családi gyilkosságot nyomozhatunk ki, egy másiknál egy eltűnt gyerek után kutathatunk, sőt, még korabeli filmeket is megtekinthetünk.

Akira, sírunk utánad?

Újdonságok ide, vagy oda, van egy olyan ember, akinek hiánya miatt sok Silent Hill rajongó szomorkodik, ez pedig nem más, mint Akira Yamaoka, aki inkább a Sine Mora fejlesztésén dolgozott a magyar Digital Reality-vel karöltve. Ahogy az várható volt, a zene, a hangeffektusok azért annyira nem profik, mint a korábbi részekben, de azért el kell ismerni, hogy a Downpourban is nagyon ott vannak a szeren.

Akira helyett a Korn (Jonathan Davis) hátborzongató, darkos nótáit hallhatjuk, nagyon jók a hangeffektusok is, sőt, még Mary Elyzabeth McGlynnt is sikerült rávenni, hogy gyönyörű, borzongató hangját hallhassuk egy-két számban. Összességében tehát zeneileg (ami a Silent Hilleknek egyik alapeleme) a Downpour ott van a szeren, csak kár, hogy kicsit túl „Silent” lett ez a Hill, tehát elég kevés zenét hallhatunk.

Grafikailag a játék nem sokat változott az előző részekhez képest, most is a szürkés, barnás színek, nyomasztó, depressziós környezet a domináns elemek. Nehéz lenne azt mondani egy Silent Hill játékra, hogy „szép a grafikája” és őszintén szólva olyan hatalmas különbséget a nemrég megjelent Silent Hill 2-3 HD kiadás és a Downpour között nem fogunk érzékelni. Sajnos ez a szaggatásokra is igaz: csakúgy, mint a Silent Hill HD esetében, időnként a Downpour is csúnyán beszaggat, ami ezért konzolon bizony elég gázos…

Igazi Silent Hill-élmény…

Hibái ellenére a Konami a Downpourral helyreütötte azt a „csorbát”, amelyet a Homecominggal okozott. A Downpour pontosan azt nyújtja, amit egy Silent Hillnek nyújtania kell: nagyszerűen adagolt és pszichológiailag jól kidolgozott, állandó feszültséget, sőt, időnként félelmet, remek sztorit, érdekes főszereplő karakterrel, és a város felfedezésének élményét.

A harc ugyan az újítások ellenére is suta, sőt, időként rendkívül frusztráló, de az igaz, hogy ezen a téren a sorozat legjobb darabja, a Silent Hill 2 sem remekelt – csak hát annak megjelenése óta bizony eltelt tíz év… Silent Hill rajongóknak mindenképpen ajánlom a játékok, hiszen ők elnézőbbek is hibái láttán, viszont aki inkább az Alan Wake dinamikus, jól kidolgozott harcrendszerét várja el egy horror játéktól is, az szerintem hagyja ki ezt a részt is. Késő este van, most egyedül vagyok, szóval én ismét ellátogatok a városba, csak el tudjak utána aludni…

-BadSector- (2012)

Kiadó: Konami

Fejlesztő: Vatra Games

Stílus: túlélő horror, akció, kaland

Megjelenés: 2012