FILMKRITIKA – A klasszikus Walt Disney film történetét (vagy inkább: annak egyfajta sajátos adaptációját) ezúttal Tim Burton tálalásában láthatjuk. Van itt minden, ami Tim Burtonre általában jellemző: félkarú, de azért még úgy is snájdig Colin Farrel, a harisnyás combjait mutogató szexi femme fatale Eva Green, vicces, joviális, de azért kellőképpen fura Danny de Vito és az egykori Batman szerepéről ismert, itt nagyon genya Michael Keaton. Az egész pedig annyira nyakon van öntve a korra jellemző életképekkel, hogy az eredeti, szegény kiselefántos sztori szinte csak fuldoklik benne…

Nos, tessék, jól leírtam a lényeget a leadben, pedig az épp annyira szerencsétlen kritikusmanőver, mintha Dumbó már a film legelején repkedett volna a mutáns méretű lapátfüleivel. Meg kell adni a módját, kérem! És Tim Burton „megadta”, afelől nincs kétség… Mármint a sajátját…

Színpadiasan darkos, megújulásra képtelen rendező keresi filmes témáját!

„Jelige: most valami cukiságot akarok! (Majd jó darkosat rittyentek belőle, haha…)” Én megértem, komolyan, hogy Tim Burton nem szeretne stílust váltani. Még az is világos, hogy ha múltszázad eleji cirkuszról filmet szeretne csinálni, akkor az ő víziójában tobzódnak benne az inkább Batman-filmekre jellemző, gótikus, groteszk helyszínek, hátborzongató karakterek és filmes megoldások. Elvégre Tim Burtonnél ezt szeretjük, ugye? De, amikor keveri a nagyfülű, repülő elefántos cukiságot a saját neogótikus, darkos stílusával, az inkább olyan lesz, mint gyermekkorunk émelyítő kanalas orvosságai. Lenyeljük, mert muszáj, de ízlelgetni a szájunkban nem fogjuk.

Gyorsan hozzá kell tennem, hogy két volt kiskorú húgom révén elég erősek az emlékeim a Dumbóról még a kamaszkoromból, amikor anyám állandóan berakta nekik a videómagnóba (akár naponta többször is) és nekem nem voltak sajnos nagyra nőtt lapátfüleim, hogy ilyenkor menekülés gyanánt kirepüljek a lakásból. No de viccet félretéve: az 1941-es Dumbó a Disney tényleg egyik legjobban sikerült cuki rajzfilmje volt, a kiselefánt történetét olyan kiváló vizuális megoldásokkal, kacagtató karakterekkel (Dumbó madárbarátai) és összességében egy remekül összeszedett, egyszerre inspiráló, megható és mégis vicces történettel áldották meg, hogy nem véletlenül a klasszikus Disney-korszak egyik legjobban sikerült darabja. Rendező legyen a talpán, aki egy ilyet élőfilmben, korrekt módon vissza tud adni. Sajnos Tim Burton nemhogy a talpán, de még a kisujján sem volt az…

Guest star: Dumbo?

A film egyik alapvető problémája, hogy sokféle karaktert szeretne bemutatni, akik érdekesek lennének, de egyrészt nem igazán passzolnak Dumbo történetébe, másrészt nincs is idő arra, hogy kellőképpen kidolgozzák karakterüket. Adva vagyon nekünk az egykori cirkusz lovas cowboy, Holt Farrier (Colin Farrel), aki félkarral jön vissza gyermekeihez, az anyjuk nélkül maradt Milly-hez (Nico Parker) és Joe-hoz (Finley Hobbins). Azt a tényt, hogy Holt félkarú, a filmben legalább 50-szer vágják a képébe, először a gyermekei, aztán minden áldott karakter, akivel találkozik. Értem én, hogy ez fontos motívum és nagy trauma számára, de ezt szerintem elsőre is megértettük, továbbá egy Dumbó kiselefántos sztorinál talán nem ez a legfőbb sztoriszál.

Másrészről az első világháború után szerintem az ilyen nem volt olyan ritka és nem hiszem, hogy ezen pörögtek volna ennyien, hogy itt szinte minden áldott jelenet során valaki beszólt egyet Farriernek a fél karja miatt. De talán még ha ilyen mértékben is bunkók voltak talán az emberek ebben a korban, amikor a politikai korrektségnek a hírét sem hallották, akkor sem vagyok rá nézőként ennyire kíváncsi, hogy ilyen módon hangsúlyos eleme legyen ez egy Dumbo a kiselefántról szóló filmben, ahogy a Farrier-család egyéb dramaturgiai vonatkozásai sem voltak túl izgalmasak, legalább a vágás során megszabadíthatott volna tőlük Tim Burton.

Pozitívum viszont Danny de Vito alakítása, aki leginkább saját színészi tehetségével éri el, hogy Max Medici vándorcirkusz tulajdonos karaktere színes és érdekes legyen. A filmet messze nem viszi el a hátán (különösen a második felétől nem, amikor eléggé háttérbe szorul) de még mindig az övé legérdekesebb karakter.

Sajnos a szintén túlzottan előtérbe kerülő Michael Keaton totális kudarcot vall Vandavere, a másik, kegyetlen, szívtelen, profitvadász cirkusztulajdonos és igazgató szerepében. Egyrészről amiatt is, mert valami rettenetesen ostobára és bugyutára írták meg a karakterét.

Elnézést egy apró spoilerért, de én komolyan nem hiszem el, hogy épeszű cirkusztulajdonos, amikor észreveszi, hogy a legfőbb attrakciója (akiért nem kevés pénzt fizetett, de a többszörösét hozná neki bevételben), a repülő kiselefánt egy bizonyos dologtól boldog, amiatt repked és akkor Vandavere dafkéból a homlokegyenest teszi, mint amire az elefántnak szüksége lenne. Oly mértékben csináltak hülyét Keaton karakteréből, hogy én a helyében nem vállaltam volna el a szerepet.

Kisgyerekeknek, talán…

Ha a történet visszásságain túltesszük magunkat, akkor a gyereket azért el lehet rá vinni, mert párszor azért tényleg repülget az a nagyfülű elefánt, tényleg cukin néz ki, meg aztán a Disney-elemek nagyjából stimmelnek. Gondolom nem árulok el azzal nagy spoilert, hogy nagyon zokognunk sokat nem kell és a filmbéli kis Dumbó nem jár majd úgy, mind az igazi, felnőtt példány, akiről állítólag a rajzfilmfigurát mintázták, és akit elütött egy vonat 25 éves korában. Lehet, hogy ha Burton ezt a történetet dolgozza fel, mi, felnőtt nézők jobban jártunk volna…

-BadSector-