FILMKRITIKA – Stephen King Kedvencek temetője című, 1983-ban megjelent regénye az író saját bevallása szerint sem tartozik a legjobbak közé és meg is lepődött rajta, amikor 1989-ben filmet forgattak belőle. Mi tagadás, azt a filmet leginkább a középszerűség jellemezte, így kíváncsian vártuk, a modernebb, újabb remake mit tartogat vajon a tarsolyában…

 

Egy remake általában abban a nem túl irigylésre méltó helyzetben van, hogy ugyanazt a történetet kell elmesélnie, mint az előző filmnek, csak valahogy máshogy és lehetőleg sokkal jobban, mint ahogy az az elődnek sikerült. Mindezt lehetőleg úgy, hogy olyan aspektusra mutasson rá, vagy hangsúlyozza ki jobban azt, amit az előző filmből kihagytak. Ebből a szempontból a Kedvencek temetője sikert aratott, kérdés, hogy mindez elég-e az üdvösséghez?

Igazad volt, Stephen

Kamaszkoromban hatalmas Stephen King rajongó voltam – legalább is, ami a megvásárolt regények mennyiségét illeti, mert bár a horrormester legtöbb regényét elolvastam, azért közel sem tartottam mindegyiket az író, vagy általában véve az irodalom csúcsának. King gyakran hajlamos volt saját magát ismételni, sokszor hasonló főhősök, motívumok és belső démonok kerültek bele a regényekbe könyvről-könyvre és ezek a kliséi akkor voltak a leglelombozóbbak, amikor az alapsztori sem volt túlzottan fordulatos, vagy hosszú távon érdekfeszítő.

Stephen King Kedvencek temetője az író saját bevallása szerint is a gyengébb regényei közé tartozik és egyet kell vele értenem. Bár az alapkoncepció megint csak zseniális, illetve az egész indián temetős, wendigo-motívum tényleg hátborzongató, azonban King a remek felütés és a tragikus esemény után az egész sztorit egy eléggé fantáziátlan, rendkívül hagyományos horrortörténetnek írta meg, különösebben izgalmas, egyébként Kingre általában jellemző fordulatok és jellemfejlődések nélkül.

Ugyanez igaz a szereplőkre is és különösen a főszereplőre: miközben King többi hőse rendkívül jól kidolgozott, különleges és érdekes figura, addig Louis (a filmben Jason Clarke) egy eléggé unalmas, sablonos, jó fiú orvos, akivel tragikus dolgok történnek és végső soron nem tesz mást, minthogy szinte kényszeresen, a történet belső logikája szerint cselekszik. Ha a családos Louis-t összehasonlítjuk például Jackkel a Ragyogásból, vagy bármelyik főszereplő karakterrel az AZ-ból, akkor különösen kiábrándító a kép.

A másik probléma a Kedvencek temetőjével, hogy King többi regényével ellentétben teljesen kiszámítható a cselekmény, nagyjából jelenetről-jelenetre, előre tudjuk, hogy melyik karakterrel mi fog történni.

„Néha jobb, ha a halott, halott marad…”

A történetről még nem meséltem, lényeges spoiler-mentesen próbálom meg összefoglalni – bár a rendkívül „ügyes” trailerek az egyik karakter sorsát már elárultak (én nem fogom). A főszereplő Louis (Jason Clarke) egy realista, szimpatikus orvos, aki nem hisz a túlvilágban és aki családjával a nagyvárosi Bostonból a vidéki, erdőktől, indián legendáktól övezett Maine-be látogatnak. Rachel (Amy Seimetz) és nagyobb gyereke: Ellie (Jeté Laurence) rövidesen felfedeznek egy különleges, baljós legendáktól övezett temetkezési helyet és egy Jud nevű magányos öregembert (John Lithgow), aki gyorsan megkedveli a családot és különösen Ellie-t.

Mindeközben Louis-t borzalmas látomások gyötrik egy elhunyt betege kapcsán a temetkezési helyről. Az események tragikus láncolatát azonban az indítja be, amikor Ellie imádott macskáját véresen és holtan találják, miután elütötte egy kamion. A macska tetemét Jud és Louis a különleges temetkezési helyen ássa el, mert Jud megsajnálja a kislányt és azt szeretné, ha visszakapná a macskáját, ugyanis akit ezen a földön temetnek el, az az indián legendák szerint „épségben” visszatér, csak „kicsit” más és sokkal gonoszabb lesz…

Második nekifutás

Többet nem árulok el a történetből, mindössze annyit, hogy Matt Greenberg forgatókönyvében egy elég fontos változást azért eszközölt az eredeti történeten az egyik áldozat kiválasztását illetően és ez határozottan jót tett a filmnek. Mivel ezáltal a film sokkal inkább erre a karakterre tudod koncentrálni, így a kérdéses karakterből a maximumot ki lehetett hozni.

Kihagyott ziccer viszont, hogy erről az egész wendigo-témáról az alapokon kívül nem tudunk meg semmit. Valahol kicsit szégyenletesnek tartom, hogy az indián legendás, – tényleg érdekes és izgalmas – wendigo-motívum az Until Dawn című PS4 exkluzív horrorjátékban sokkal jobban ki volt dolgozva, mint ebben a Stephen King regénye nyomán készült filmben, pedig szívesen megtudtam még volna róluk sok mindent.

Ha már az Until Dawnnál tartunk, akkor a Supermassive Games sztorija más történeti szempontból is lepipálja a Kedvencek temetőjét: sokkal több fordulat, kidolgozottabb karakterek, jobb színészek… Ugye, ne felejtsük el azt sem, hogy az Until Dawnban az azóta Oscar díjat kapott Rami Malek is „szerepelt”, aki egyedül is kenterbe veri a Kedvencek temetője bármelyik színészét. (De erről majd egy kicsit lejjebb…)

A „para-méter” rendben van

Amennyire egyszerű és kiszámítható a történet, annyira profi a film a feszültségteremtés terén. Baljós, hátborzongató hangulat hatja át a filmvásznat, a tragikus események és az alapvetően szimpatikus karakterek szerepeltetése pedig még úgy is kellő súlyt ad a film horror aspektusához, hogy tényleg, szinte teljesen kiszámítható, hogy kivel mi fog történni.

A szereplők közül érdemes kiemelni a veterán John Lithgow és a még gyerek Jeté Laurence alakításait. Különösen utóbbinál meglepő, hogy mennyire lejátssza a vászonról a főszereplő Jason Clarke-ot, aki szerintem egy elég középszerű színész, limitált alakításbéli képességekkel – már a Terminator Genisys-ben is borzasztóan jellegtelen és unalmas John Connort alakított… Engem nem nagyon tudott meggyőzni a drámai eseményeket nehezen feldolgozó apa szerepében. Amy Seimetz, az anya, Rachel szerepében viszont hozza azt a szintet, amit ebben a filmben egy scream queentől el lehet várni, és magát Jason Clarke-ot leszámítva, a többi színész teljesítményével sem volt túlzott problémám.

Néha jobb, ha egy halott sztori halott marad

A Kedvencek temetője összességében azért egy tiszteségesen elkészített, jó horrorfilm, remek „para-méterrel” de tényleg semmivel sem több. A Ragyogással köszönőviszonyban sincs, és az AZ is egy fokkal jobb nála.

Sajnos ezt az eredeti Stephen King-történet befolyásolja a legjobban, talán a forgatókönyvíró abban jeleskedhetett volna, hogy az alapsztorihoz hozzácsapja az indián legendás, wendigo-motívum hangsúlyosabb és részletesebb kidolgozását, hogy némileg palástolja a film második felének faékegyszerűségét. Sebaj, van még bőven Stephen King regény, no meg jön az AZ folytatása is, szóval nyilván nem maradunk hoppon adaptációk tekintetében a jövőben sem…

-BadSector-