The Punisher – Büntess, Frank! [RETRO – 2005]

RETRO – A The Punisher kicsit sem hajaz ám a Max Payne-re… Például nem lassíthatjuk benne az időt, viszont itt lehet kínvallatni, egyszerre két puskával lőni, sőt, a Megtorlónak van egy olyan trendi halálfejes pólója, amilyenről Max még csak nem is álmodhatna. Zsír.

 

Frank Castle, akinek egész családját lemészárolta a Maffia, bosszút esküdött, és lemészárolta az egész Maffiát. Ez a roppant eredeti alapszitu a Max Payne, illetve az összes B, C (D?) kategóriás akciófilm óta levakarhatatlan, mint a bőrre száradt, megtöppedt Technocol Rapid, a THQ azonban úgy gondolta, hogy a The Punisher mégis új távlatokat fog nyitni a bosszúállós akciójáték műfajában.

Aki egy fárasztó nap után egy kis meghitt vérengzésre vágyik, annak tudom ajánlani a The Punishert, aki viszont Max Payne-szintű élményt szeretne, az szerintem ne büntesse magát vele.

Nem nyitott

A The Punisherrel az a legnagyobb baj, hogy egyszerre akart egy rettentően primitív öldöklős TPS lenni, ahol aztán tényleg kiélhetjük mindennapi feszültségeinket, ugyanakkor nagy műfajújító is. Valahogy mégis mindkét téren kudarcot vallott, illetve ezt a két célkitűzést nem sikerült a megfelelő arányban keverni. A játék alapja kőkemény Max Payne-utánzat, azt leszámítva, hogy nem tudunk időt lassítani benne, és a Megtorló mozgáskultúrája is bőven hagy kívánnivalót maga után.

Castle mozgása valahogy olyan „mackós”: megy előre, mint egy tank, és a leguggoláson és ugráláson kívül nem sok mindenre képes. Szerencsére ezt a készítők ellensúlyozták azzal, hogy egyszerre két puskával is oszthatjuk az igazságot, illetve pajzsként magunk elé tudjuk rántani az ellenség testét. A fegyverek egész változatosak, és elég durván lehet velük „büntetni” (magyarán: folyik a vér patakokban), úgyhogy Frank cammogása végül is nem nehezíti meg nagyon a játékot.

Aki egy fárasztó nap után egy kis meghitt vérengzésre vágyik, annak tudom ajánlani a The Punishert, aki viszont Max Payne-szintű élményt szeretne, az szerintem ne büntesse magát vele.

Mesterséges unintelligencia

Annál is inkább könnyű a dolgunk, mivel a mesterséges intelligencia, mint olyan, az ellenségeknél nem is létezik. A legtöbbször csak néznek ki a fejükből, és próbálnak minket eltalálni, de ha netán mégis arra vetemednének, hogy fedezékbe bújjanak, akkor is könnyű őket onnan kifüstölni. Még súlyosabb MI-bakival szembesültem, amikor valahogy az ellenfél mellé kerültem, és mellette állva csak néztem, ahogy a fickó hűlt helyemet próbálja eltalálni. Kedvem lett volna megkocogtatni a vállát, hogy „Hé, haver, nem zavar, hogy már vagy tíz másodperce itt dekkolok melletted?!”, de aztán inkább megkegyelmeztem neki és fejbelőttem egy mordállyal.

Aki egy fárasztó nap után egy kis meghitt vérengzésre vágyik, annak tudom ajánlani a The Punishert, aki viszont Max Payne-szintű élményt szeretne, az szerintem ne büntesse magát vele.

Beszélj, vagy (és…) meghalsz!

Amivel ki akart tűnni a THQ a többi TPS közül, az a vallatás rendszere. Időnként ugyanis ellenfeleink megadják magukat, ilyenkor pedig elkaphatjuk őket, és egyeseket közülük különféle kegyetlen kínzásokkal vagy fenyegetésekkel törhetjük meg, hogy beszéljenek. A készítők kreatív fantáziája ezen a téren tényleg szinte szárnyalt: többek között lehúzható ablakszegéllyel üthetjük a fejüket, fúrót tarthatunk a szemüktől két centire, vagy egy piranhákkal teli medencébe lógathatjuk őket.

Miután áldozataink köptek, természetesen ki is végezhetjük őket, a rendkívül véres játék készítői ezen a ponton mégis elszégyellhették magukat, mert magát a halálnemet már csak elmosva, fekete-fehérben láthatjuk, ez pedig egy borzasztóan képmutató és szánalmas megoldás. Ráadásul a kínzás irányítását a készítők valamilyen sajátosan perverz ötlettől vezérelve az egér fel-le mozgatásával oldották meg. Ez a játék elején még csak enyhén idegesítő, de szép lassan egyre nehezebbekké válnak a vallatások, úgyhogy a kezdeti nagyszerű mókázás helyett később csak frusztrálva érezzük magunkat.

Aki egy fárasztó nap után egy kis meghitt vérengzésre vágyik, annak tudom ajánlani a The Punishert, aki viszont Max Payne-szintű élményt szeretne, az szerintem ne büntesse magát vele.

Nem olyan gyökér, mint a film

Igen, talán ebben össze lehetne foglalni a The Punisher értékelését. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy agyatlan zombik szintjén vergődő MI-vel megvert ellenségek tömegeit kell puskavégre kapnunk, és hogy hosszú távon monotonná válik az állandó öldöklés, akkor végül is relatíve bevállalható játékot dobtak össze a volitionös fiúk.

Az eleinte szórakoztató vallatás mellett a The Punisher másik kiemelkedő része a grafika, amely különösen a főszereplő karakterek kidolgozásában jeleskedik. Egyedül a helyszínek textúrái mosottasak, de magasabb felbontáson még ez sem annyira vészes. Aki egy fárasztó nap után egy kis meghitt vérengzésre vágyik, annak tudom ajánlani a The Punishert, aki viszont Max Payne-szintű élményt szeretne, az szerintem ne büntesse magát vele.

-BadSector-(2005)

Pro:

+ A hentelés egy ideig jó móka
+ A kegyetlenkedő vallatások ötlete jópofa
+ A karakterek elsőrangúan kidolgozottak

Kontra:

– Az öldöklés hosszú távon monoton
– Egérrángatással vallatni meglehetősen idegesítő
– Elég gyengus irányítás


Kiadó: THQ

Fejlesztő: Volition Inc.

Stílus: Akciójáték,TPS

Megjelenés: 2005

The Punisher

Játékélmény - 7.2
Grafika - 7.9
Történet - 6.9
Zene/Audio - 6.8
Hangulat - 6.7

7.1

A The Punisher tipikusan az a képregény, amelynél számítani lehetett rá, hogyha játék készül belőle, akkor szadista öldöklés lesz az egész. Sajnos ez egy idő után unalomba fullad, és a jó ötletnek szánt, ám rosszul kidolgozott vallatások sem segítettek rajta.

User Rating: 3.3 ( 1 votes)

Spread the love
Avatar photo
BadSector is a seasoned journalist for more than twenty years. He communicates in English, Hungarian and French. He worked for several gaming magazines - including the Hungarian GameStar, where he worked 8 years as editor. (For our office address, email and phone number check out our impressum)

theGeek TV

Kiemelt partnerünk: www.konzolkirály.hu