RETRO – Sokan rajonganak régi dolgokért az elmúlt kilencvenes évekből: egyesek régi szerelmükön ábrándoznak, mások az egyetemista éveken vagy a kor zenéjén nosztalgiáznak. Pierrot úgy látszik, a kalandjátékok tíz évvel ezelőtt kudarcba fulladt mellékvágányába, az interaktív mozikba szerelmes…

 

Phantasmagoria 1-2, Gabriel Knight: The Beast Within, Black Dahlia – és még sorolhatnánk az egykor közismert interaktív mozikat. A műfaj a kilencvenes évek közepén vált hirtelen rendkívül népszerűvé, ám igen hamar látványosan megbukott. Az okokat oldalakon keresztül ecsetelhetnénk (és régebbi GameStarokban meg is tettük…), de a lényeg tulajdonképpen annyi, hogy a film és a játék műfaja alapvetően különbözik, és ezeket nem tanácsos keverni, bármennyire is tehetséges az az alkotógárda, amelyik dolgozik rajta. Pierrot-ról tudjuk, hogy ragaszkodik ehhez a műfajhoz: úgy látszik, a Jumurdzsák gyűrűjével úgy döntött, tízéves késéssel ugyan, de ő maga is elkészíti a saját interaktív mozis kalandjátékát… Ez a játék, mint egy állatorvosi ló, úgy viseli magán azokat a jegyeket, amelyek miatt ez a műfaj megbukott. Nem feltűnően rossz vagy elviselhetetlenül unalmas, csak éppen nem tudott szabadulni a műfaj kötöttségeitől, alapvető nehézségeitől, és emiatt pont ott tart, mint az összes többi sorstársa tíz évvel ezelőtt.

“Látogasson el Ön is Egerbe!” (fizetett hirdetésünket olvashatták)

A játék sztorija és környezete kötődik ahhoz a pályázathoz, amelyet Eger városa írt ki, amikor még versenyben volt az európai kulturális főváros címért. Ennek az volt a lényege, hogy számítógépes játékot kell készíteni a város reklámozása céljából. Dicséretes a szándék: én speciel nagyon sokféle remek játékstílust elképzeltem volna ennek megvalósítására (egy az Eger ostromát bemutató stratégiai játék például nem lett volna rossz…), viszont Pierrot játékáról annyira ordít, hogy a helyi vendéglőket, kocsmákat, boltokat reklámozza, hogy az már egy idő után rendkívül idegesítő.

De a legharsányabban akkor kacagtam fel, amikor a szállodai szobájában a televíziót bekapcsolva valamilyen elég közepes turisztikai filmet nézhetünk csak. Ezek után már tényleg azt vártam, hogy mindjárt bevillan egy „ez a játék nem jöhetett volna létre Eger támogatása nélkül! Jöjjön Egerbe!” felirat…

„Merjünk nagyok lenni!” (És füllenteni)

Pierrot szerint a játék „a világon először használ interaktív panorámaképes technikai megoldást”, ami érdekes kijelentés egy Myst-rajongótól, ugyanis ezt a technológiát ott használták először (igaz, az nem fényképeket, hanem renderelt képeket láthattunk, ebben Pierrot-nak igaza van, de eget rengető különbség azért nincs a kettő között.)

Ez gyakorlatilag tehát azt jelenti, hogy a körülöttünk lévő tér fényképek segítségével van ábrázolva, amelynek köszönhetően minden helyszín rendkívül csili-vili (nyári napsütéses képek készültek az egyébként valóban szép Eger városáról), viszont borzasztóan statikus. Kimerevített, mozdulatlan tereket, kávéházteraszokat és belsőket, lakóházakat, kórházakat és egyéb helyszíneket láthatunk, ahol örökké merev pózban (vagy egy-két ismétlődő mozdulatra kárhoztatott) ülő emberek „beszélgetnek”.

Az utcákon körbenézhetünk, de egyrészt semmi értelme sincs (még a játék elején kapunk egy térképet, azzal sokkal könnyebben közlekedhetünk), másrészt kifejezetten frusztráló, hogy bizonyos érdekesebbnek tűnő helyekre, sikátorokba – amelyek a fényképészt ugyan megihlették – mi már nem mehetünk be, mert a játék nem engedi.

Színes, szélesvásznú, magyarul beszélő

Persze a játék „szívét” az interaktív filmes rész alkotja. Ha valamelyik korábbi játékhoz akarnánk hasonlítani, akkor feltűnően emlékeztet Gabriel Knight: A Beast Within-re – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a Jane Jansen által készített (talán egyetlen igazán minőségi) interaktív mozi – a maga idejében – nagyon jó volt, addig a Jumurdzsák gyűrűje (amelyet egyébént Yoomurjak’s Ring címen akarnak értékesíteni külföldön…) a nagy átlag alatt van kettővel.

Először is nézzük az interaktív mozis részt… Ha a Beast Within-nel összevetjük a Pierrot által rendezett jeleneteket, akkor ordít a különbség: az előbbiek színvonalasak és izgalmasak a játék elejétől kezdve, a Jumurdzsák legtöbb filmes betétje viszont rendkívül amatőr munka. Igazi jelenetek helyett ugyanis a legtöbbször statikus párbeszédeket láthatunk, kevés cselekménnyel és mozgással. Egy tisztességesen megrendezett film (különösen egy olyan, amelyik egy kalandos történetet dolgoz fel) pedig nem arról szól, hogy a színészek ácsorognak egymással szemben, unalmas és gyakran erőltetett párbeszédeket folytatva egymással, hanem történések, események alkotják a film vázát – akár interaktív, akár hagyományos moziról legyen szó.

Görög László, a „szupersztár”…

Az interaktív mozik igazi rákfenéje azonban a legtöbbször a színészi játékban keresendő. Az a vicces, hogy maguk a színészek nem feltétlenül tehetségtelenek, csak valahogy semelyikük sem volt képes idomulni ehhez a műfajhoz: a legtöbb színész (még olyan híresebb sztárok is, mint Christopher Walken) ripacskodni kezdenek. Ebből a szempontból a magyar színjátszás két nagy öregje, Bárdy György és Kézdy György igazán elismerést érdemelnek, mert ők egyáltalán nem jöttek zavarba sem az idétlen szerepektől, sem az időnként suta párbeszédektől, és szinte lemostak mindenkit mást a vászonról (illetve monitorról…), annyira tökéletesen alakítottak – le a kalappal előttük! Ugyanezt nem lehet elmondani a film két fiatalabb főszereplőjéről, Görög Lászlóról és Jordán Adélról. Szegény Görög László talán nem is tehet igazából róla, csak hát maga a karakter annyira szürke és unalmas, hogy ezt nem is tudta másképpen eljátszani, csak szürkén és unalmasan. (Ez is egy téves elképzelés volt a kilencvenes évek bizonyos kalandjátékaiban, hogy a főszereplőnek nem szabad túlságosan eredeti karakternek lennie, különben a játékos nem éli bele magát eléggé a szerepbe. Na most ezt a szemléletet egy interaktív moziban használni hatalmas baklövés…).

Az egyébként csinos Jordán Adél viszont épphogy meglehetősen idegesítően affektálva túljátssza szerepét, és ez jellemző a helyenként femme fatale-ként pózoló, máskor bosszantóan csacsogó történésznőt játszó Dimanopulu Afroditéra is, illetve a mélypont talán a kórházi alkalmazottat alakító csinibaba szőke cica volt, aki valószínűleg valamilyen Gizike lehetett a Private Moon titkárságról, de hogy még az életben nem dolgozott színésznőként, az tutiszáz.

Prospektus-játék

Kár ezért a játékért, mert ha Pierrot nem erőlteti ezt az interaktív mozis műfajt, amely eleve kudarcra volt ítélve (nem véletlenül bukott meg a kilencvenes években…), hanem inkább valamilyen grafikus kalandjátékot készít, akkor még jó is kisülhetett volna belőle. A történet ugyan a Beast Within-hez közel sem ér fel (amelyben úgyszintén bő történelmi és kulturális ismeretanyag adja a sztori hátterét), de azért igazából nem volt rossz, csak ilyen ebben a filmes megvalósításban kicsit idétlen. A Jumurdzsák gyűrűje mint kalandjáték is elég átlagos: viszonylag kevés tárggyal tudunk interakcióba lépni, a puzzle feladatok legtöbbje pedig elég érdektelen, vagy a „láttunk már ilyet máshol” kategória. Lehet persze nyugtatgatni magunkat, hogy „kicsit savanyú, de azért a mienk” á la magyar narancs, de én azért jobban örülnék, ha végre egy igazán kiemelkedő és korszakalkotó magyar kalandjáték is elkészülne már…

-BadSector- (2007)

---

---

Kiadó: Private Moon StudiosSega

Fejlesztő: Pierrot

Stílus: interaktív mozis kalandjáték

Megjelenés: 2006. október