FILMKRITIKA – A „A nemzetközi helyzet fokozódik”, „magyar narancs”, amely „kicsit savanyú, de a miénk”, „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”, „Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?! Én már szart érek?!”, „Az élet nem egy habostorta!” – megannyi szállóigévé vált mondat, amely nemcsak az államszocializmust, de a napjainkra is jellemző demagóg, ostoba populizmust, a mindenkori diktatúrák vérfagyasztó abszurditását is parodizálta. A tanú cenzúrázatlan, felújított verzióját láttuk a héten egy sajtóvetítés keretében, amely bár több mint hetvenéves múltat idéz fel, bizonyos tekintetben napjaink Magyarországára aktuálisabb nem is lehetne.

Bacsó Péter 1969-es, tíz évig betiltott, majd csak cenzúrázottan mozikba kerülő alkotása, A tanú mind a mai napig a magyar filmművészet egyik kiemelkedő alkotása. George Orwell 1984-éhez hasonlóan mondandója örök, fanyar, kesernyés humora a demagóg populizmus és a diktatúrák elé állít görbe tükröt, még akkor is, ha nagyon is konkrétan az ötvenes évek Magyarországában, a koncepciós perek korszakában játszódik.

Mivel több, mitől más?

Gyorsan nézzük meg, mitől is más ez az újabb verzió, amelyet nemrég Cannes-ban mutattak be és talán nem is meglepő módon, a feliratozott verzióval tökéletesen „vette az adást” és értette a fanyar poénjait a műveltebb közönség. Ahogy azt a film vetítése előtt megtudtuk, nagyjából abban az időszakban, amikor már a Magyar Filmlabor elvégezte Bacsó Péter örök klasszikusának restaurálását, akkor leltek rá azokra a kivágott jelenetekre, illetve cenzúrázott befejezésre, amelyeket maga a rendező is már elveszettnek hitt.

A filmvetítés előtti felvezető során azt is megtudtuk még, hogy a felújított film 4K minőségű, amelyet egy kicsi, elég elavult artmoziban, ahol a filmet néztük, nem nagyon vettük észre: a színek fakók voltak és a kép elég életlennek tűnt. Más moziban, amely jobb technikai paraméterekkel megáldott, egész biztosan szebb lesz a látvány, de hát persze A tanút nem a látvány minősége miatt nézzük…

A kétféle befejezés

Az öncenzúrát Bacsó Péternek azért kellett elvégeznie, mert a Rajk-per által ihletett, illetve a Rákosi-érát még a kivágott részekkel együtt is „neccesen” pontosan bemutató film, a Kádár-rendszerben nem kerülhetett volna a tízéves pihenő után sem a mozikba. Még így is kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán megnézhettük ez a filmet, hiszen maga Kádár is részt vett Rajk László koncepciós perében.

Elég jól emlékszem az „eredeti” Tanúra és én két különbséget vettem igazán észre ebben a „rendezői vágásban”: bekerült egy plusz jelenet (Dániel Zoltánt meglátogatja Pelikán a sötétzárkában), illetve azt az „epilógusnak” szánt és később belerakott jelenetet, amelyet Bacsó csak utólag rakott hozzá a filmhez (állítólag azért, hogy azt enyhítse, a la Blade Runner) most kivették, ahol évekkel később egy lepukkant, levitézlett Virág elvtárs (Őze Lajos) felugrik a csurig tömött 6-os villamosra és miután ordibál a méltatlankodó tömeggel („mit fájok én maguknak?!”) találkozik Pelikánnal (Kállai Ferenc): „Visszasírnak még maguk engem!” (Virág) „Erre azért nem mernék megesküdni” (Pelikán). Ehelyett a befejezés itt sokkal egyszerűbb, nem akarom lelőni, érdemes miatta megnézni. Megmondom őszintén, nekem ez a villamosos befejezés jobban tetszett.

Mitől üt még ma is A tanú?

Már a bevezetőmben megírtam, hogy mitől aktuális még mindig A tanú, de vajon miért van az, hogy humora még mindig telitalálat, az olyan „modern” magyar „filmvígjáték” förmedvények, mint Dobó Kata Kölcsönlakása, köszönőviszonyban sincsenek vele? Egyrészt, a politikai humor, a groteszkké vált, demagóg kommunista propagandának kőkemény szatírája valamilyen olyan szinten telitalálat, ahogy Bacsó forgatókönyve és rendezése visszaadja, hogy arra jelenleg nemcsak a magyar, de még nemzetközi példát sem tudnék nagyon találni.

A jelenetek a legtöbbször egyszerűek, letisztultak, a kamera csak a színészekre és leginkább a két zseniális színészi páros: Kállai Ferenc és Őze Lajos elképesztően profi játékára fókuszál. A film humora éppolyan ellenállhatatlanul kacagtató, keserédes és fanyar, mint annak a citromnak az íze, amelybe Bástya elvtárs (Both Béla) a film ikonikus jelentében beleharap.

Nagyon sokféleképpen lehetne még elemezni Bacsó Péter mestermunkáját, de a lényeg igazából az, hogy A tanú egy megkerülhetetlen, kihagyhatatlan alkotás, azoknak is, akik nem feltétlenül rajonganak a politikai szatírákért. Fanyar humorával, napjainkra szállóigévé vált mondataival és párbeszédjeivel segít megérteni és túlélni múltat és jelent egyaránt. A modern kor „Bástya elvtársai” ellen most sincs jobb védőbástya, mint a szarkasztikus humor és ennél az idén ötvenéves, zseniális, ikonikus filmnél erre mind a mai napig nincs is alkalmasabb.

-BadSector-