FILMKRITIKA – Elton John Rocketman című életrajzi filmjében Taron Egerton alakítja a ma 72 éves zenei ikont, amelyben kezdeti szárnypróbálgatásait, Bernie Taupin szövegíróval való társulását, majd kirobbanó zenei sikerét és az ahhoz kapcsolódó szokásos rocksztár-„betegséget” meséli el: drogok, gyógyszerek, alkoholizmus, rossz magánéleti döntések, rossz menedzser, stb., stb.. Ha a Rocketman videojáték lenne, akkor amiatt panaszkodnánk, hogy miért nem a Bohém rapszódia „küldetéslemezeként” adták ki…

Teljesen megértem, hogy a rocksztárok élete mintha egy állandóan ismétlődő történet lenne, ahol szinte törvényszerűen ugyanazok az események követik egymást… Kezdeti problémák a hitetlenkedő családdal, majd első, gátlásos fellépések, amelyet kirobbanó siker és későbbi sikerek követnek, melyet persze nem bírnak feldolgozni: drog, alkohol, leváltott zenei kiadó, szemét menedzser, aki átveri őket, magánéleti válságok, aztán vagy elvonókúra egy szanatóriumban, vagy halál. A problémám csak az, hogy ezt már sokadszorra a filmvásznon látni nem túlzottan izgalmas.

Láttuk már

A Rocketman konkrétan feltűnően hasonlít a tavalyi Bohém rapszódiára és nem csak azért, mert mindkét rocksztár ugyanabban a korszakban vált ikonná és szexuális orientációjuk is hasonló volt. Ugyanazokból a történeti panelekből építkezik: problémás család, kezdeti fellépés után szinte azonnali diadal, a zenekiadóval történő viták, magánéleti zűrök egy nővel és férfiakkal, sármos, ám hazug, gonosz menedzser és még sorolhatnánk.

Nyilván, érthető, hogy ez egy önéletrajzi film, tehát nem a két sztár tehet róla, hogy ennyire rímel egymásra az életrajzuk, de azért az a forgatókönyvíró dolga, hogy legalább megpróbáljon valamilyen csavart, neadjisten művészi kreativitást vinni a történetbe.

A Bob Dylan életei című film például rendhagyó módon, többszörös szereposztással dolgozott: hét, különböző színész alakította Dylant, életének és zenei pályafutásának más-más oldalát megtestesítve. A hagyományosabb Doors-filmben is voltak olyan misztikusabb, művészibb elemek (a gyerek Jim Morrison a szülei kocsijában ülve, útközben egy furcsa, indián karaktert lát.

A Rocketman azonba azon kívül, hogy a film néhány jelenetében musical-szerűen dalra fakadnak, egy teljesen hagyományos történetet mesél el, túl sok meglepetés nélkül.

Egerton a topon, Elton John „megmondja”

A film óriási pozitívuma Taron Egerton kiváló Elton John-alakítása, aki nyilván sok segítséget kapott az igazi Elton Johntól, hogy megfelelőképpen formálja meg a karaktert. Elton John egyébként is állandóan „jelen van” a filmben: kicsit olyan érzésem volt, hogy az összes jelenet, dialógus és monológ mintha teljesen az ő szemszögén keresztül mutatná be az eseményeket, amely akár végre egy üdítő változatosság is lehetne a Mercury-filmhez képest.

A gondom csak annyi ezzel kapcsolatban, hogy az összes életbölcsesség, Elton állandó szeretet utáni vágya, vagy a szüleivel, élettársával való konfliktusok során elhangzó mondatok annyira szájbarágósan adták értésemre, nekem, nézőnek, hogy a rocksztárnak mi is volt a nagy életfájdalma, és látásmódja, hogy már-már hiányzott a Bohém rapszódia azon aspektusa, hogy ott egy kicsit „meghamisították” és valamennyire degradálták Freddie-t – de legalább más szemszögből mutatták be. Itt Elton John személye minden áldott jelenetben mintha túlzottan nyomasztóan is jelen lenne. Ez kihat például az anyjával történő párbeszédekre is, az egyikben például anyja delejesen tekintettel közli vele, hogy mivel ő homoszexuális, így nem szeretheti őt teljesen senki. Egy másik jelenet során az apjával találkozik és abból pedig az jön le, hogy ő képtelen a fiával kapcsolatban bármilyen érzelmet táplálni, csak a rideg jópofizás marad vele.

Értem én, hogy anyja kijelentése, vagy az apjával való találkozás nagy traumát okozott Elton Johnnak, viszont az ilyen jelenetek tobzódása révén a cselekmény, vagy a karakterek jellemábrázolása háttérbe szorul, nem kapok igazából több szemszögből, kicsit objektívabb, teljes képet Elton Johnról, mindenhonnan az köszön vissza, ahogy ő érezte magát, amit ő gondol az életéről, vagy a többi karakterről, azok viselkedéséről.

Ezért volt tehát a Bohém rapszódia érdekesebb, mert ott legalább több szemszögből is megismerhettük Freddie-t, még ha nem is volt teljesen fair, ahogy az együttes többi tagja ábrázolta őt. Itt viszont minden áldott jelenetben kizárólag Elton John szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket.

Igazi rakéta

Negatívumai ellenére a Rocketman zeneileg, hangulatában éppolyan magával ragadó (mondjuk főleg Elton John-rajongóknak), mint a Bohém rapszódia. Bár Elton John zenei munkássága nem tartozik a kedvenceim közé, tehetsége vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy tényleg nagyszerű hangulatú koncerteket köszönhet neki a publikum és ez a filmből is remekül átjön. A korszak ábrázolása, a hatvanas évek vége, hetvenes évek elejének nagy „lázadó” korszaka is nagyszerűen átjön a képkockákon, továbbá a színészi alakítások is általában véve rendben vannak. Taron Egerton pedig legalább annyira profi Elton Johnként, mint amennyire Rami Malek volt Freddie Mercury-ként.

Végsősoron a Rocketman nagyjából azt hozza, amire számíthattunk, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt.

-BadSector-