RETRO – „Ez az ember teljesen elmebeteg!” Ez a gondolat merült fel bennem, amikor Goichi Suda, más néven Suda 51 legújabb játékát, a Shadow of the Damned-et megláttam. Maga Mr. Suda sem egészen épelméjű: amikor pár évvel ezelőtt egy másik magazinnak készítettem interjút a GamesCom alkalmával, Mr. Suda a válaszokat – nem fogjátok elhinni – egy elegáns szálloda WC-jében adta, ugyanis a japán úriembernek a mellékhelység a kedvenc interjúadó helyszíne, sőt még azt regélik róla, hogy kedvenc foglalatossága, hogy női bugyikat gyűjt.

 

No de természetesen a játékvilágban – különösen a japánoknál – az idézőjeles „elmebetegség” egészen más előjelű, mint a valós életben és ez a Shadow of the Damned-re is igaz. Emlékezzünk csak a Silent Hill részekre, vagy Bayonettára, de sok más egyéb japán játékra is, amely hangulata, stílusjegyei, sőt, gyakran játékmenete is igen-igen messze áll a konvencionálistól.

Egyedi stílus

A Shadow of the Damned épp olyan egyedi stílusú, különleges cím, mint Suda előző játéka: a No Mores Heroes és a Killer Seven. A híres fejlesztő ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a játék gördülékenysége és tökéletes horror hangulata érdekében más legendákkal is szövetkeznie kell, ezért a Grasshopper Shinji Mikamit, a Resident Evil géniuszát, és Akira Yamaokát, a Silent Hillek kreátorát és zeneszerzőjét kérte fel a közös munkához. Ennek köszönhetően a Shadow of the Damned tökéletesen játszhatóvá is vált, ugyanakkor Sudának sem kellett visszavennie a rá jellemző groteszk, szexuális utalásokkal és poénokkal teletűzdelt stílusából sem.

A játék főszereplője, Garcia „Fucking” Hotspur külsejét nézve leginkább a fiatal Benicio Del Toróra hasonlít, a homlokától induló, szokásos macho vágással, teste pedig tele van tetoválva mindenféle vad rockereket, vagy sátánista szektatagokat idéző jelképpel. Garcia emellett menő, rockstar-bőrszerkót visel, ujjain koponyákat ábrázoló gyűrűkkel.

Talán külsőségei alapján ki is találtátok, hogy Garcia munkája sem éppen konvencionális: hősünk profi démonvadász. Extravagáns külsejéhez még kellékei is hozzájárulnak: állandó társa Johnson, egy bot végén lebegő koponya, aki különböző fegyverekké tud átalakulni a játék során. Aki egyébként járatos az amerikai argóban, az talán tudja, mit jelent a „my johnson” szóösszetétel, de aki nem, egy kis fantáziával az is ki tudja találni.

Boner – nos, ez csak egy „pisztoly”…

Johnson átalakulási formái is beszédes nevűek: az alapszintű pisztoly a „boner”, amely csontdarabokat köpköd ki, a „teether” géppuskának felel meg, a skullcussioner pedig tulajdonképpen nem más, mint egy shotgun – csak démoni változatban. Más hagyományos TPS-ekkel ellentétben a lőszerből nem nagyon fogunk kifogyni és ránk támadó gusztustalan szörnyeket és démonokat a legváltozatosabb módon irthatjuk ki.

Ahogy fokozatosan nehezedik a játék, úgy kell megtanulnunk a különféle harci taktikákat: bizonyos szörnyeket például először le kell fénysugárral bénítanunk, mielőtt szitává lőhetnénk őket, a VIP démonokat (ami very important pendejonak felel meg Hotspur szerint – a pendejo mexikói spanyol argóban kb. barmot jelent) csak valamelyik testrészüket lőve tudjuk elintézni.

Ahogy haladunk előre a játékban, fegyvereink (vagyis Johnson átalakulásainak) tulajdonságait fokozatosan fejleszthetjük, így egyre gyilkosabb és pontosabb lövéseket vihetünk be, de ha éppenséggel kifogytunk a lőszerből, akkor egy brutális közelharcos kivégzéssel is végezhetünk a démonokkal.

Nem kell komolyan venni

Nem beszéltünk még a sztoriról, melynek alapvető fordulatai szándékosan elnagyoltak és a B mozikat idézik. A főszereplő barátnőjét, Paulát először látszólag megöli, majd elrabolja Fleming, a Pokol ura. Különösebb indoka nincs rá, pusztán ki akar szúrni Garciával, illetve el akar szórakozni Paulával. Miután Fleming kvázi bekebelezi Paulát, alászáll a pokolba, Garcia pedig utána ugrik.

Egyedüli segítőtársa Johnson lesz, akivel poénos beszólásokkal állandóan egymást húzzák. A játék irányítása elsőre talán kicsit furcsa lesz azoknak, akik nem játszottak a Resident Evil 4-gyel és 5-tel – ugyanis Mikami mester a híres túlélő sorozatából vette azt át – de hamar megszokható és egy idő után tökéletesen kezelhető. A Resident Evil 5-höz képest egyébként sokat Mikami sokat finomított rajta így tökéletesen igazodik a Shadow of the Damned pörgősebb, akcióorientáltabb játékstílusához.

Könnyedén tudunk futni, célozni, lőni, a másodperc töredéke alatt félreszaltózni az ellenfél csapásai elől, hogy aztán a megfelelő pozícióból tüzelve lőjük szét a szörny fejét. A játékmenet persze annyira nem forradalmi, mint például a hasonló stílusú, kombóhegyeket felhasználó Bayonetta, de épp eléggé pörgős és szórakoztató ahhoz, hogy ezt elnézzük a Shadow of the Damnednek. Ami azért felróható a játéknak, az a kissé összecsapott és nem túl fantáziadús boss fight-ok, amelyek ráadásul bizonyos esetekben jó sokáig eltartanak.

 

Elborult látványvilág

A Shadow of the Damned vizuális világa éppolyan elborult, mint minden más a játékban. A Pokol a hagyományos ábrázolás helyett (melyet például a Dante’s Infernóban is láthattunk) inkább egy 1800-as évekbeli romos és elhagyatott városra emlékeztet, melyet a legváltozatosabb gusztustalan démonok és egyéb szörnyek laknak.

Természetesen a szörnyek ábrázolásából sem hiányzik a Sudára jellemző agyament humor: az ajtókon például csecsemőfejek szolgálnak zárként, melyeket akkor tudunk kinyitni, ha megetetjük őket különböző étkekkel – például eperrel. Ilyenkor a csecsemők óriási büfögést hallatnak és kinyílik az ajtó.

A játék környezete alapvetően sötét, azonban gyakran még a megszokottnál is nagyobb sötétség lepi el a Poklot: ilyenkor Garcia folyamatosan sebződik és meg kell találnia a kiutat a fényhez, vagy valamilyen módon fényt produkálnia. Ezt általában a falakon lévő kecskefejekre lőve tudjuk elérni.

A Shadow of the Damned grafikája ugyan nem álleejtős, de technikai kellőképpen kidolgozott egy modern címhez képest. Ha már ugye „shadow”, akkor meg kell említeni az árnyékokat, amelyek tényleg kellőképpen kidolgozottak.

Akira mester is jelen volt

A fontosabb szereplők és fődémonok kidolgozása szintén ott van a topon, a középszörnyeknél viszont a „semmi extra” szóösszetétel jutott eszünkbe. A játéknak van egy kis letölthető PSN kategória feelingje (ami nem véletlen, lévén először annak készült) de azért még így is felveszi a versenyt a modern címekkel.

Természetesen az elborult, darkos, hangulatos világ mindenért kárpótol. A grafika mellett külön meg kell még említeni Akira Yamaoka zseniális zenéjét, amely ismét hátborzongató és tökéletesen passzol a játék hangulatához. Szó sincs arról, hogy Yamaoka Silent Hill kimaradt remixekkel traktálna minket, a Shadow zenei része egészen egyedi.

A Shadow of the Damned egy kicsit olyan, mint a Roberto Rodriguez filmek: stílusos, szándékosan agyament vizuális világ, pörgős és véres akció, illetve B mozikra emlékeztető sztori a jellemzői. Emellett Suda beteg humora is nagy erőssége a játéknak, csak nagy ritkán válnak kissé fárasztóvá a poénjai. A játék fogyasztása tehát akciórajongóknak mindenképpen erősen ajánlott.

-BadSector-[2011]

---

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Grasshopper Manufacture

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2011.06.24