RETRO – Ahogy fejlesztőik a Diablo 2-n az utolsó simításokat végzik, úgy adják ki egyre elszántabban a különböző cégek a Blizzard sikerjátéka alapján készült klónokat. Természetesen az Eidos Interactive sem akar kimaradni a jóból, így a most elkészült Revenant is a mérsékelten nyakatekert, 3D-izometrikus akció-kaland-RPG kategóriába tartozik. Ez még nem feltétlen baj (már beletörődhettünk, hogy eredeti ötletek híján leginkább a bestseller játékok utánzatai közül választhatunk), a kérdés csak az, hogy a túlvilági hősünk története és a játékmenet elég újdonságot tartalmaz-e ahhoz, hogy ne csak egy szürke utánzatként említhessük.

 

Amikor körülbelül két-másfél éve a Diablo népszerűsége tetőpontján volt, egy ismertebb nyugati lap egyik újságírója megjegyezte: milyen furcsa, hogy manapság minden népszerűbb játékstílust (Doom, Quake, Tomb Raider) gőzerővel koppintanak le a különféle cégek, a Blizzard sikerjátéka még nem „ihletett” meg senkit. Úgy látszik, újságírónk mondandóját nem „kopogta le” (vagy nem volt babonás), mert közel fél évre rá ez a kategória is ontotta magából a rosszabbnál rosszabb és jobbnál jobb önjelölt trónfosztót.

A régebbi Ancient Evil, Iron John Hawk, Lamentation Sword, vagy a frissebb Clans, Corum III: Chaotic Magic sokaknak biztosan nem cseng ismerősnek (nem maradtak ki semmiből), de a Darkstone talán már annál inkább. Utóbbi – ha nem is érte el az eredeti játék hangulatát – legalább kellemes színfolttal szolgált a stílus egyébként meglehetősen szürke palettáján.

A most megjelent Revenant az unalomig ismert játékelemeket egy eredeti(-nek szánt) ötlettel próbálja feljavítani: főhősünk, Locke d’Averam nem a szokásos harcos (mágus) tolvaj osztályú jófiú, hanem egy Pokolból megidézett élőhalott!

Ponyvaregény

Hősünk feladata nem túl irigylésre méltó: Ahkuilonban kell rendet teremtenie, ahol egy ismeretlen szekta papjai különféle lényeket idéztek meg, segítségükkel pedig káoszba és vérfürdőbe taszították az egész birodalmat. A Változás Gyermekei elvetemültségükben még attól sem riadtak vissza, hogy elrabolják a király lányát, a csodálatos Arniát.

Mivel az uralkodó katonái épp csak arra elegendőek, hogy megvédjék a kastélyt és környékét, ezért egy szál magunkban kell szembeszállnunk a szörnyekkel és megtalálnunk a leányzót. Nem folytatom tovább: azt hiszem, ennyiből is világos, hogy a Revenant története a puha fedelű fantasy ponyvák színvonalát súrolja… alulról.

Gojko Mitic overdrive

A gyengécske sztorit a szereplők és „színészeik” teljesítménye sem javítja fel. Locke például úgy néz ki, mint boldogult gyermekkorom „vadkeleti” westernfilmjeinek kiérdemesült sztárja, Gojko Mitic. E kísérteties (elvégre élőhalottról van szó) hasonlóságot csak fokozza a hangját alámondó színész teljesítménye, amit egyetlen szóval tudnék a legjobban jellemezni: ripacskodás.

Meglehetősen idegesítő, ahogy minden kiejtett szót túlhangsúlyoz – még az olyan mondatoknak, hogy: „Hol találom a kovácsot?” is muszáj rendkívül vészjóslóan hangzania… Ez nem is lenne túl nagy baj, ha játék közben alapvetően csöndben maradna, a Revenant azonban igen sokat épít a párbeszédekre, így ilyenkor egyfolytában nyomogatni kell a space-t, miután elolvassuk a megfelelő szövegrészt, hogy ne kelljen végighallgatni visszajárónkat. A többi karakter is bosszantóan klisészagú és a hagyományos fantasy sztorikat idézi: gonosz mágus, jóságos király stb.

„Nézd csak, mintha az Avatart látnám…”

Amikor a játék elején ártatlanul kivégeznek egy őrt, szinte automatikusan régi nagy kedvencem, az Ultima 8 sztorija jutott eszembe. Vitatható, hogy ez most „homage” vagy egyszerű koppintás, az viszont tagadhatatlan, hogy maga a játékmenet is nagyon emlékeztet az Origin klasszikusára – ez persze nem baj, hiszen játékoknál (is) alapszabály, hogy ötletet jó helyről lopni nem szégyen.

Eleinte a legtöbb időt a várban, majd az azt körülvevő városkában töltjük. Érdemes mindenkivel elbeszélgetnünk, mert a továbbjutáshoz – a hagyományos kalandjátékokhoz hasonlóan – gyakran egy-egy fontos tárgyat kell megszereznünk, vagy valamilyen logikai feladványt megoldanunk. Ahhoz például, hogy eljussunk arra a szigetre, ahol a király lányát őrzik, először meg kell szereznünk egy tengerész ellopott gyűrűjét, amit egy tolvajlány őriz egy toronyban, és így tovább. A városon kívül rögtön nekünk esnek a szörnyek. Eleinte egy szál rövid karddal a kezünkben harcolunk, később újabb fegyvereket és páncélokat is vásárolhatunk.

A harc- és mágiarendszer sokat változott az Ultima-hoz és a Diablo-klónokhoz képest. A kézitusa már nem csak fejetlen kaszabolás: különféle manővereket alkalmazhatunk, amelyeket egy, a városban élő távol-keleti beütésű harcművésztől tanulhatunk meg szintlépéskor. A legtöbb fortélyt szerencsére nem túl nehéz előcsalnunk: elég a megfelelő távolságból valamelyik gombot megnyomnunk.

Változtattak a mágiarendszeren is: mágikus talizmánok segítségével idézhetjük meg a varázslatokat. A talizmánok használatához különféle tekercseket találhatunk a játék során, persze eleinte csak eggyel rendelkezünk, és a többire is elég lassan lelünk rá. Részemről jobban kedvelem a hagyományos RPG-k (például a Baldur’s Gate) mágiatanulását: szerintem ez a talizmánosdi inkább erőltetett, mint eredeti ötlet.

A gondos szörny uzsonnára banánt is csomagol…

A játékban szereplő szörnyekben szokás szerint a nagyra nőtt pók(ronda zöld ork) rothadó zombi variációit ismerhetjük fel. Ezen a téren néha egészen idétlen dolgokkal találkozhatunk: cápafogú mutáns béka vagy rikoltozó nindzsa. Ami emellett kifejezetten nevetséges, az a szörnyek halála során hátramaradt felszerelések választéka. Sohasem tudtam megérteni például, hogy mit keres egy mutáns póknál egy hatalmas arannyal teli erszény.

Ezen különféle akció-szerepjátékokon edződve még csak-csak túltettem magam, amikor viszont a Revenant egyik kézitusájának eredménye egy jól megtermett répa, máshol pedig banánfürt volt, gúnyos kacajra fakadtam. Sajnos a játék ilyen és ehhez hasonló húzásai egy kissé „konzolos” hangulatot adnak az egésznek, ami – szerintem legalábbis – nem válik egy horror szerepjáték hasznára.

3D izometria földjén barangolva

Ennyi szidás után kis dicséret is ráfér a programra: a grafikus kidolgozottságára tényleg nem lehet panasz. A kastély kőcsipkéi, a városka épületei, az erdők, mezők nagyon igényesen kidolgozottak. Bár a grafikus motor lényegében 3D izometrikus, és nem forgatható teljes 3D-s, mint például a Darkstone-é vagy a Dungeon Keeper II-é, a fényeffektek (tűz lobogása, varázslatok lens flare-jei stb.) nagyon szépre sikeredtek.

Külön kiemelkedő a tenger hullámainak és átlátszódásának megvalósítása, amelyhez foghatót még sehol sem láttam. Igazából azt is pozitívumnak tartom, hogy a készítők maradtak a 3D izometrikus ábrázolásnál: a grafikusok így sokkal jobban tudtak ügyelni a részletekre – nem úgy, mint a Darkstone-ban, ahol minden rendkívül szögletesre sikeredett. Az animációval is nagyjából elégedettek lehetünk – egyedül főszereplőnk mozgása lett kisség darabos.

A hanghatások átlagosak – az egyedüli bosszantó tényező megint csak a szinkron színészek játékából ered: néhányuk (nemcsak Locke) annyira eltúlozta a halálhörgéseket, hogy az inkább komikus, mint tragikus hatást kelt, pedig ugye nem ez volt a cél.

-BadSector-[1999]

---

Kiadó: Eidos Interactive

Fejlesztő: Cinematix Studios

Stílus: Akció-RPG

Megjelenés: 1999