RETRO – Nehéz a dolga a melósnak… Red Faction: Guerilla játékban Alec Mason nem akart mást, csak biztos munkát – azért utazott a Marsra testvére után, hogy bányásznak álljon, azonban mégis egy olyan ellenálló mozgalom élére került, amelyik épületrombolásban, szabotázsakciókban és gerillaharcban „utazik”.

 

Rombolás, pusztítás, robbantás: ezek általában olyan kifejezések, amelyek bugyuta, budget kategóriájú akciójátékok reklámjaihoz, vagy Vin Diesel filmekhez kötődnek. Ebben az esetben is a játék esszenciája ez az elem, azonban a Red Faction: Guerilla minden, csak nem bugyuta. Hasonlóan a korábbi részekhez, ebben az epizódban is a zseniálisan kidolgozott motor a legfontosabb elem, gyakorlatilag mindent szét tudunk rombolni a segítségével, és ezúttal jól kidolgozott játékmenet is dukál az ütős technika mellé – csak ezúttal belső helyett külső nézetből.

16 tonnát törsz és mennyi a bér?

Ahogy említettük, a játék szíve a tökéletes rombolást biztosító motor, ezért mindenképpen érdemes kicsit foglalkoznunk az új rendszer sajátosságaival. A Red Faction harmadik része már nem szűk folyosókon, épületbelsőkben játszódik, hanem a Mars bolygó vörös felszínén. Mindenhol hatalmas ipari létesítmények, tornyok, hidak és más épületek állnak, szinte csak arra várva, hogy hősünkkel apró törmelékekre romboljuk ezeket. A játék fizikája egészen egyedi és sokkal jobban kidolgozott, mint a korábbi részekben, ezért bátorkodtam először ezzel foglalkozni.

A különböző épületek egészen elképesztő realizmussal adják át magukat az enyészetnek. Ahogy a falakat fokozatosan romboljuk szét egy böhömnagy pörölykalapáccsal, vagy robbanóanyaggal, úgy fedezzük fel a létesítmények tartópilléréit, oszlopait és az épület felsőbb részei csak akkor borulnak le hatalmas robajjal, ha már elég kárt okoztunk az alsóbbakban. Amennyiben nem vigyázunk, hősük nyakába borulhat a rengeteg tégla és törmelék, alaposan megsebezve őt, ha viszont ügyesen, elegánsan, a megfelelő stratégiai pontokon helyezzük el a robbanóanyagokat, akkor a pusztítás megindításakor a távolból nézhetjük, ahogy a falak megroggyannak, a felsőbb szintek leomlanak, majd az épület puszta törmelékké válik. Az egyszerűbb épületeknél még izgalmasabb, ahogy a szélturbinák hanyatt dőlnek, miután tartópillérieket szétvertük, vagy ahogy egy óriási híd az ellenségeink nyakába szakad. Egyszerűen nem lehet eleget dicsérni, mennyire profin dolgozták ki a fejlesztők az épületek rombolhatóságát és külön öröm volt a kis destruktív szívemnek, hogy ehhez a megfelelő játékszerek: bombák, bazookák, illetve „minden bombák anyja” is hősöm munkástenyerébe került.

„A lelked a vállalatot illeti meg”

Persze mindez a technikai tudás mit sem érne, ha nem szolgálná ki a profin kidolgozott játékmenetet. A Red Faction: Guerilla tulajdonképpen egy olyan freeform játék, amely egyben a Grand Theft Auto jellegű programok szöges ellentéte is. Míg a GTA-kban megtehetjük, hogy csak furikázunk Liberty City utcáin, vagy akár az Assassin’s Creedben a békés tömegben mászkálunk, addig itt egy szemhunyásnyi szabadidőnk sincs. Az események állandóan pörögnek körülöttünk: bázisainkat az EDF (Earth Defence Force) emberei támadják, munkásokat rabolnak el, és hősünkkel minél gyorsabban oda kell érnünk, hogy rendet teremtsünk. Közben tömérdek mellékküldetést is vállalhatunk: bizonyos feladatokkal például romboló képességeinket javíthatjuk, másokkal megtanulunk jobban lőni.

Legfőbb célunk az, hogy az EDF haderejét fokozatosan, módszeresen kipucoljuk a játék hat zónájából. Ezt többek között azzal tudjuk elérni, ha az erőszakszervezet által birtokolt épületeket megsemmisítjük és ezáltal az adott területet elfoglaljuk, illetve, ha az újabb és újabb küldetéseket teljesítjük. A játék remekül adagolja a véletlenszerű feladatok és a konkrét küldetések arányát: csak akkor tudunk a missziókban továbblépni, ha előtte kellőképpen csökkentettük az EDF befolyását az adott pályarészen területfoglalással vagy túszkiszabadítással. Miközben felfedezzük a Mars felületét, a háborús események állandóan zajlanak körülöttünk: az EDF katonái a rebelliseket ostromolják, illetve egyre inkább a mi bőrünkre is pályáznak. Amikor ellenséges területre kerülünk, akkor a különböző járművekben furikázva izzadó tenyérrel markoljuk a kormányt, hiszen egy perc nyugtunk sincs az őrjáratozó gyalogos vagy az ellenséges járgányok volánjai mögött ülő katonáktól.

„Szegény ember nem más, csak izom és vér”

Minden küldetés hatalmas tűzpárbajokba, vagy gyilkos hajszákba torkollhat. Az ellenség mesterséges intelligenciája rendkívül agresszív, bár az is igaz, hogy emellé meglehetősen buta is: leginkább az ősrégi GTA részekére hasonlít. A ránk vadászó járművek például különösebb taktika nélkül, őrült módon ütköznek nekünk. A gyalogos katonák sem törődnek sokat saját testi épségükkel: ők a fedezékbe vonulást még csak-csak ismerik, de emberünk megkerülését vagy óvatosabb megközelítését már hírből sem. Mivel az ellen egy percnyi nyugtot sem hagy nekünk, a játék időnként kifejezetten nehéz, ezért alaposan fel kell turbóznunk hősünk képességeit és fegyvereit, ha a rázósabb küldetések során életben akarunk maradni.

A puskákat és pisztolyokat kreditért cserébe erősíthetjük, ezeket pedig az épületek szétrombolása során szerezhetjük meg. A kreditekkel nem bánik túl bőkezűen a játék, így alaposan végig kell gondolnunk, mire költünk. Még szerencse, hogy hatalmas pörölykalapácsunk állandóan kéznél van, így mindig ott a lehetőség, hogy alaposan képen töröljük vele az EDF katonáit – ettől a legtöbbször a földön is maradnak. A Guerilla egyébként hasonló fedezékrendszert használ, mint a legtöbb modern akciójáték, bár a lövöldözés nem a játék erőssége. Igazából a fejlövéseken kívül nem sokat számít, hol találjuk el az ellent, és taktikailag sem annyira összetett, mint például a Gears of War. Igaz ugyan, hogy egy teljesen „freeform” játékkal van dolgunk, de azért egy precízebben kidolgozott akciórész nem ártott volna.

Lépj be a mozgalomba, elvtárs!

A helyenként nehéz harcokat nagyban könnyíti, hogy egyre több lázadó áll be sorainkba, ahogy javul az emberek morálja. Minél több EDF épület semmisül meg, annál nagyobb számban csatlakoznak a gerillaharcosok a lázadókhoz, és az újoncok mellettünk is fognak harcolni. Ugyanez igaz a fegyverekre is: először csak pörölykalapácsot és egyszerűbb pisztolyokat, puskákat találunk, később az egyre komolyabb és destruktívabb rakéta- és sugárvető is a fegyvertárunkba kerül. Fontos szerepet kapnak a különféle járművek is – látszik, hogy a Volition állt a GTA klónnak tekinthető Saints Row sorozat mögött is. Természetesen itt nem találunk Ferrarit vagy Lamborghinit, vagy akár hétköznapi járműveket: a Guerillában a főszerepet a futurisztikus (de azért valahogy mégis stílusosan szocreál) dömperek, teherkocsik, kamionok és más építkezéshez köthető járművek kapják.

Csakúgy, mint a GTA-kban, itt is elköthetjük bárkitől az általa irányított járgányt, feltéve, ha nem száguld el mellettünk. Szerencsére a teherkocsik gyakran az út szélén is ácsorognak, úgyhogy azért gyalogolni relatíve ritkán fogunk. A járművek fizikájának kidolgozását a Volition a Saints Row 2 óta sem tanulta meg: kicsit olyan mindegyikük irányítása, mintha a föld fölött lebegnének. Még szerencse, hogy ezért kárpótol a rengeteg gázolás: az EDF ránk tüzelő katonáit teljes gázzal lapíthatjuk ki. Nagyszerű élmény, hogy a kerekes járművek mellett óriási lépegetőkbe is beülhetünk, hogy azokkal osszuk a lázadó bányász igazságát.

„Mint kölykét az oroszlán, nevelt a sors, s az asszonynak hallgass, mert a kezem gyors.”

A játék története egyértelműen a leggyengébb része a játéknak. Nem értem, hogy a fejlesztőcapat miért próbál valamilyen profi írót találni, mert már a két Saints Row-t is olyannyira bugyuta és unalmas történet jellemezte, mintha még mindig a 2000-es évek elején járnánk. Alec Masont, a főszereplőt alig-alig ismerjük meg, de talán jobb is, annyira egysíkú karakter. A többi szereplő sem sokkal jobb: a lázadók vezetői, vagy társaink is mind-mind olyan figurák, akiket mintha C kategóriás akciófilmekből rángattak volna ki. Nem nagyon derül ki az sem, hogy az EDF-nek egyáltalán mi a célja azzal, hogy a kolonizált planétát ilyen kegyetlen diktatúra alatt tartja, bár igazából van egy olyan sejtésem, hogy ennek magyarázatánál is jobban jártunk, hogy nem túlzottan erőltették a készítők. A sztori mellett a másik elég unalmas játékelem a Mars felszínének kidolgozása.

Bár a Volition igyekezett némi változatosságot belevinni, de ha más hasonszőrű freeform játékkal összehasonlítjuk, akkor azért rettenetesen egysíkú. Rendben, érthető, hogy ez a Mars, és elég furcsa lenne, hogy ha mondjuk oázist, zöldellő pálmafákat, vagy dzsungeleket találnánk rajta, de azért ennél a műfajnál a változatosság nemcsak „gyönyörködtet”, hanem alapkövetelmény is. Nem túlzottan összetett a bolygó „lakossága” sem: csupán egymásra nagyon hasonlító EDF katonákkal, lázadókkal és munkásokkal találkozunk. Nyilván nem lehet egy nagyváros polgáraihoz hasonlítani ezt sem, de azért nem ártott volna a játéknak valamilyen másik frakció, esetleg állatvilág (tudom: a Marson a valóságban olyan nincs, de hát bányászok sincsenek, szóval végül is beleférne).

„Aki jőni lát, jobb, ha félre lép, volt ki nem tűnt el, s ma már a csontja sem ép.”

Az egyébként élvezetes single kampány mellett jutott idő a multiplayer részre is, amely tényleg rendkívül szórakoztatóra sikeredett. Bár a multis pályák kisebbek, mint amelyeket más játékokban megszokhattunk, de a rengeteg felvehető fegyver és szétlőhető elem nagyszerű kihívást nyújt, és helyenként taktikai érzékünket is próbára teszi. Akár egyszerű deathmatch puffogtatásokról van szó, akár összetettebb területfoglalásról, mindegyiknél hajlamos az ember ott ragadni és hagyni a fenébe mindenféle egyéb tennivalóját, úgyhogy nagy akaraterő kell ahhoz, hogy felálljunk a játék mellől.

Mindehhez hozzá kell tennem, hogy annyira nem rajongok a multiért, és az UT3-ra is viszonylag hamar ráuntam, azonban a Red Faction: Guerilla ezen a téren igen addiktívra sikeredett. Ennek titka, hogy nem pusztán reflexeid fejlődnek a többjátékos rész során, hanem a beépített tapasztalati pontrendszernek köszönhetően karaktered is. Ahhoz mérten ugyanis, milyen a teljesítményünk a multizás közben, pontokat kapunk, amelyeket új skinekre, fegyverekre válthatunk be. A multi mellett remek móka még az osztott képernyős játékmód, a Wrecking Crew is, melynél az a feladatunk, hogy haverunkkal közösen szétverjük a Marson található épületeket, miközben az EDF emberei hajtóvadászatot indítanak ellenünk.

„Tizenhat tonnát raktam, akár a gép, s a zord főnök így szólt: Elég szép!”

A Red Faction: Guerilla a legjobb része a sorozatnak, sőt, a nyári uborkaszezon igazi kellemes meglepetése. Nem állítom, hogy ne lett volna érdemes kicsit toldozgatni-foltozgatni, de freeform játékként mindenképpen igen élvezetes. Ha a következő Volition játékokban némileg javítanak a járművek fizikáján, a TPS részeken és meg egy tisztességes sztoriírót is sikerül végre találni, akkor egyértelműen a „nagyok” közé kerülhetnek, de a Red Faction: Guerilla mindenesetre már most is a cég fejlődését mutatja.

-BadSector-(2009)

---

Kiadó: THQ Nordic, THQ, E-Frontier, Spike

Fejlesztő: Volition Inc., Kaiko, Reactor Zero

Stílus: Third-Person, 3D, Action, Shooter, Sci-Fi

Megjelenés: 2009