FILMKRITIKA – Az oroszlánkirály esetében újabb Disney filmet erősz… akarom mondani: adaptálnak „élőfilmes” (számítógép által részben, vagy teljesen generált) formátumban. Pedig érdekes a paradoxon: amellett, hogy technikailag egészen elképesztő a látvány, talán az eddigi legnagyobb mellényúlás is, legalábbis abban a tekintetben, hogy nemcsak adaptációja a Disney rajzfilmnek, hanem legalább hasonló érzéseket akart kelteni.

Amikor először beültem a moziba, egy időre egészen elképedtem Az oroszlánkirály láttán. A számítógép által generált oroszlánok és más állatok tökéletesen úgy néztek ki, mint a valódik. Jon Favreau „élőfilmes alkotása komolyan olyan, mintha a National Geographic adását nézném, annyira hihetetlenül realisztikus az oroszlánok szőrének, szemének, kecses mozgásának látványa. Amikor az oroszlánkölykök verekszenek, az anyjuk mosdatja őket, vagy egyszerűen csak futnak, az tényleg olyan, mint a valóságban. Aztán… megszólalnak… Sőt. Énekelnek…

Fotoirrealizmus

No de haladjunk szép sorjában, kezdjük a legrosszabb hírrel. Az Oroszlánkirály „élőfilmes” megvalósítása úgy elveszítette az eredeti rajzfilm varázslatos hangulatát, mint annak a rendje. Az összes ikonikus jelenet elveszítette az erejét, kezdve a leghíresebbel: amikor Szimbát először bemutatják az összegyűlt állatoknak, hogy ő lesz az új király. Ennél a résznél inkább Orwell Állatfarmja jutott az eszembe, az autoriter hatalom megszilárdításának elve alapján, pedig gondolom, nem ez volt az alkotók célja. Igen, ezt teszi ez a nagyon durva realizmus.

Más jelenetek alkalmával, amikor például Mufasza, Szimba apja beszél kölykéhez és azt ecsetelgeti, hogy ők amúgy megeszik az antilopokat és éppen egy cuki antilopot látunk, amint szembenéz a kamerával, a párbeszéd „emberi” mivolta miatt az motoszkált a fejemben, hogy az egész olyan, mintha a kannibálpapa a kannibálgyerekkel beszélgetne. Tudom, hogy ezt furcsa így leírni, hiszen oroszlánokról és nem emberekről van szó, de mégis, az a tény, hogy ennyire realisztikus a látvány, ugyanakkor „emberként” beszélgetnek az oroszlánok, teljesen más – konkrétan émelyítő – érzést keltettek bennem.

La-la-land

De mindez még mind talán elviselhető lenne, az viszont végképp kicsapta nálam a biztosítékot, amikor az az élő oroszlánok (illetve Timon és Pumba esetében egy varacskos disznó és egy szurikáta) dalra fakadnak. Alapból utálom a musicaleket, de amikor például a két szerelmes, CGI oroszlán elkezdett magyarul danolászni, az valami olyan szinten csapta ki nálam a biztosítékot, hogy arra szavak nincsenek.

Itt tenném gyorsan hozzá, hogy a magyar szinkron is általában véve elég tré. Pedig mennyivel szívesebben hallottam volna James Earl Jones-t a papaoroszlán hangjaként, aki ismét elvállalta a szerepet, vagy Jeremy Irons-t, aki az áruló „nagybácsi” hangjaként állítólag brillírozott.  A béna szinkron pedig az éneklős részeknél tényleg különösen idegesítő volt, különösen a nem túl színvonalas énekhangképzést is figyelembe véve.

A hiperrealizmus visszaütött

Bár Az oroszlánkirály ugyanazt a Shakespeare-t idéző történetet meséli el, mint az eredeti rajzfilm, mégis egyértelmű, hogy a technikailag tökéletes verzióban nemcsak minden elveszett, de ráadásul még a jelenetek eredeti hangulata is alaposan megsínylette a változást. Ami korábban magasztos, drámai, aranyos vagy szomorú volt, annak hangulata sokszor csak triviális, máskor pedig émelyítő. Míg a rajzfilm mesés világában teljesen hihető, hogy egy oroszlán vagy egy varacskos disznó dalra fakad, itt egyszerre bosszantó és röhejes. Pedig nyilván nem ez volt az eredeti szándék…

-BadSector-