TESZT – Kizárólag VR készülékekre (PSVR, HTC Vive, Oculus Rift) jelent meg a Bethesda és a MachineGames játéka, a Wolfenstein: Cyberpilot, amely tulajdonképpen a Wolfenstein: Youngblood „társának” is felfogható. Rendkívül intenzív, akciódús játékélményben lehet részünk… ameddig a játék tart.

A Wolfenstein-sorozat, amely 2014-ben éledt újjá a Wolfenstein: The New Order  résszel, két újabb, különálló (bár egymáshoz persze mégis szorosan kötődő) résszel tér vissza. A Wolfenstein: Youngblood, -melyről rövidesen Dante-tól olvashatunk egy tesztet – leginkább kétjátékos kooperációs játékmenetre épülő része mellett a Wolfenstein: Cyberpilot egy olyan rész, amely csakis VR gépekre készült el, mi pedig a PSVR verziót teszteltük. Persze, ez egy ízig-vérig FPS játék, ugyanakkor egészen más élményt nyújt, mint az említett Youngblood.

Watch Dogs

Fontos leszögezni, hogy bár VR címről van szó, a történetnek viszonylag fontos szerepe van és fokozatosan épül fel, ahogy a szinteket teljesítjük. A Wolfenstein: Cyberpilot sztorija szerint a nyolcvanas években járunk és hackereket alakítunk, méghozzá a francia ellenállás kötelékében. A náci veszéllyel dacolva, fel kell törnünk és újra kell kódolnunk három, a náciktól elrabolt mech robotot, amelyeket aztán a csatatéren kell irányítanunk. A sztori egész korrekt, telis-tele sok-sok információval, amelyek a francia fővárosban és más helyszíneken játszódó eseményekbe is bepillantást engednek. Egyetlen probléma van: túl rövid a játék és így a sztori hiába jó a sztori, az egésznek túl hamar vége van. A játék extra rövidsége egyben a legnagyobb hibája is.

Taktika, lopakodás és akció keveréke

Az első feladatunk, hogy bekerüljünk az ellenállók soraiba és bejárjuk az épületüket, amely három főemeletből áll, mindegyiknek speciális funkciója van. Az alagsor hangárként szolgál, ahol át kell programoznunk a három gépet. A második emeleten található a konferenciaterem: itt kapjuk meg a legtöbbször a küldetésre vonatkozó információkat. A harmadik emelet a technológiai zóna, a negyedik pedig az hely, ahol egy kis szoba található, ahonnan robotokat irányíthatjuk. Elég egyszerű módon tudunk hozzájutni a robotokat irányító kezelőfelülethez: egyszerűen meghúzzuk azt a kart, amelyen ülünk.

A Wolfenstein Cyberpilot rendszere alapvetően elég szimpla, de mégis van egyfajta bája annak, ahogy megtesszük az előkészületeket, mielőtt az akció kellős közepébe kerülnénk. Újra kell programoznunk a robotokat és feltörni a kódjukat a hangárban, fegyvereket kell készítenünk a laboratóriumban, illetve egy gyakorlózónában fejlesztenünk a képességeinket. Ezek mind általában ilyen minijátékok, amelyekhez tárgyakat kell manipulálnunk, melynek köszönhetően kicsit le is ereszthetjük a feszültséget az intenzív akciórészek után a két irányítható robottal: a Panzerhunddal és a Zitadelle-el.

A Panzerhund egy robotkutyaszerűség, amely egyszerre képes csapatokat szállítani (akár nagy tárgyakat, járműveket is) és lövéseket is leadni a kutya „pofáján” keresztül. A Zitadelle pedig egy két lábon járó robot, amely elképesztő ellenállással bír és hatalmas offenzív ereje van, még rakétákat is ki tud lőni.

A játék egyik problémája a rövidsége mellett, hogy az akciórészek rendkívül lineárisak. Egyszerű feladatokat kell végrehajtanunk és célokat elérnünk, miközben lövünk mindenre, ami él is mozog. Szerencsére legalább ellenségeink egész változatosak: többek között náci seregekre, robotokra és egyéb háborús járművekre kell lövöldöznünk… A mozgásszabadság most adott, tehát nem kell „ugrálnunk”, mint például a Batman VR-ban. Ügyeltek a készítők arra is, hogy a robotok lassú mozgásának köszönhetően vélhetően nem fogjuk kidobni a taccsot, annál is inkább, mert az akciót fix nézetből, a kabinból követjük.

A harmadik robot, a drón irányítása során már változik a játékmenetet. Itt a kőkemény csatákat felváltja a lopakodás, felfedezés és a kalózkodás. Mivel sokkal kisebb és törékenyebb gépről van szó, nem nagyon bírja a komolyabb sérüléseket, károkat. Ezzel a járgánnyal semmi értelme szemtől-szembe felvenni harcot a nácikkal. Másrészről a kis drónnal villámgyorsan tudunk egyik helyről a másikhoz mozogni és rejtőzködni, illetve alternatív útvonalakat is megtalálni, miközben váratlanul, a legkiszámíthatatlanabb helyekről tudunk lecsapni az ellenségre.

A drónnak köszönhetően a játékmenet elég jól ki van egyensúlyozva, még ha összességében elég egyszerű és repetitív is. A legfőbb probléma azonban nem is ez, hanem amit már említettem a teszt elején: a játék időtartama. Kétóra alatt (középső nehézségi szinten), gyakorlatilag le tudjuk nyomni a Wolfenstein Cyberpilotot, ez akárhogyan is nézzük tehát: a Bethesda címe borzasztóan rövid. Még szerencse, hogy csak 6.290 Ft.-ot kell kicsengetni érte, de ettől függetlenül sem ártott volna néhány pályával több, illetve változatosabb játékélménnyel megspékelni.

Ami az irányítást illeti, azzal nincs probléma: a három robotot kiválóan tudjuk irányítani a DualShock 4-gyel, a mozgás, célzás precizitása elsőrangú.

Azt is meg kell még említeni, hogy a prezentáció (grafika, átvezetők, sztori stb.) sokkal színvonalasabb, mint amit más VR játékokban megszokhattunk – legalábbis, ami a PSVR katalógust illeti.

Érdemes külön megemlíteni a robotok, illetve ellenfeleink kidolgozását és a sokféle speciális effektust. Ami a környezet kidolgozását illeti, az már egy kicsit hullámvasút: a belső helyszínek részletesek, viszont a külsők már kevésbé.

Ami a hangok kidolgozását illeti, általában véve kifejezetten jó színvonalról beszélhetünk, a zene viszont már nem egy nagy durranás, de legalább nem is idegesítő.

-BadSector-

Kiadó: Bethesda

Fejlesztő:MachineGames

Stílus: VR FPS

Megjelenés: 2019. július 26