TESZT – Végre itt a Wolfenstein: Youngblood és a rettenetes Blazkowicz visszatér! Akarom mondani… többes számban… és nőnemű karakterrel… A Youngbloodban ugyanis papa helyett – Jean Cocteau után is szabadon – a „rettenetes gyerekek”: Blazkowicz két lánya lesz irányítható. A folytatása a rebootolt Wolfenstein franchise-nak, hiszen a The New Colossus után 20 évvel járunk, de még mindig lesz majd egy Wolfenstein 3 főjáték.

 

Spin-offként a Wolfenstein: Youngblood kísérleti címnek is mondható, új ötleteket és gyilkosági megoldásokat kínálva a régi receptek mellett, amelyeket akár co-op módban is kipróbálhatunk – sőt, ez a játék kifejezetten a kooperatív játékmódra van kihegyezve. Elvégre nácikat írtani Párizsban együtt nagyobb fun, nem igaz?

„Neu-Paris”, sok-sok vérrel

A történet a Wolfenstein alternatív világában, 20 évvel a New Colossus után játszódik, ahol a náci háborús gépezet még Hitler halála ellenére is tovább pörög. Miközben az USA már megszabadult tőle, a világ nagy része még a dominanciája alatt nyög, és balszerencsére B.J. Blazkowicz is eltűnt, nyom nélkül.

B.J. két lánya – a játék főszereplői – Jessica és Sophia Blazkowicz éppen ezért úgy döntenek, hogy megkeresik az apjukat. A nyomok Neu-Paris-ba („Új-Párizsba” németül és franciául) vezetnek, ahol a helyi ellenállással felvéve a kapcsolatot, közlik velük, hogy az apjuk a X-Labs-ot keresi, ahol a szuperrobotokat és egyéb náci technológiát gyártanak. Hogy a lányok megtalálhassák apjukat, három náci bázisba kell beszivárogniuk, információkat keresve apjukról.

A fősztori mellékküldetésekkel tudjuk teljesíteni, és egy RPG-rendszerrel, amely igazából iszonyúan felesleges. Fokozatosan, ahogy mi magunk, úgy az ellenség is szintet lép és még ha százalékos arányban tudunk is jól sebezni, az ellenség így is szivacsként fogja fel a lövéseinket. Az ellenünk felvonuló náciknak egyébként különféle szintjei és különféle páncéljai vannak, amely révén a játék némi taktikus jelleget is ölt, ugyanis a különféle fegyverek különbözőképpen hatékonyak ellenük. Ugyanakkor a fegyverek a New Colossus-ból köszönnek vissza, semmilyen újdonsággal nem találkozunk ezen a téren. Csak egyetlen egy különleges kompetencia van és csak a játék végén kapjuk meg. Kár egyébként, hogy semmilyen új technológiával sem találkozunk, mert arra számítottam, hogy a náci rezsim, vagy USA is fejlődött az eltelt húsz év során, mint a valós világban. Bár találkozunk új ellenségtípusokkal, de a bullet sponge (szivacsként fogja fel az ellenség teste a golyót) ezeket sem fun legyőzni. Még azokat a régi ellenségeket évekig tart lelőni, amelyeket az előző játékban könnyen elintéztünk.

A játék egyébként négy párizsi negyedben játszódik, illetve egy in medias res Zeppelin pályán is kavarnunk kell. A küldetések ugyanakkor eléggé egysíkúak és a szokásos „keresd meg ezt, öld meg azt, nyisd ki amazt, mentsd meg a civileket stb.” unalomig ismert feladatokra korlátozódik.

Ráadásul, hiába tűnnek eleinte változatosnak a helyszínek, később rájövünk, hogy a párizsi utcákon, a lenti csatornajáratokon, illetve a Brother bázison kívül nincs semmi egyéb. Ugyanakkor sok rejtett kinccsel, különféle emléktárggyal találkozunk, melyeket a küldetések során felmarkolhatunk. Ez azonban kevés az üdvösséghez és nehezen tudja palástolni azt a tényt, hogy a játékmenet rettenetesen önismétlő és fantáziátlan, konkrétan néha kínszenvedés volt a Wolfenstein: Youngblood küldetéseit teljesíteni.

A progresszió is iszonyúan le van egyszerűsítve az előző részekhez képest. Ahelyett, hogy a kompetenciákat fokozatosan kapnánk meg az akciók, vagy a küldetések során, itt pénzérméket kell gyűjtögetni hozzá. Ha nácikat ölünk valamilyen fegyverrel, akkor az növeli annak a kompetenciáját és ez fokozatosan növeli a százalékos sebzésarányt, mint a szerepjátékokban. Emellett különféle módon meg is dobhatjuk „extrákkal” a fegyvereinket, ahogy különféle darabkákat ezekre szerelve pontosabb lövéseket adhatunk le velük, vagy több sebzést tudunk fejlövéskor kiosztani stb.

Sajnos hiába az extra cuccok, ha a játék ennyire túltolta a lopakodás szükségességét: hiába lopakodunk, mint egy tigris a magas fűben, hiába öljük meg a helyi parancsnokokat, ha túl hangosak vagyunk, így is úgyis megszólal a riasztó, ilyenkor pedig az ellenség elözönli az utcákat. Pozitívum azért, hogy könnyebben fel lehet fedezni az ellenség gyenge pontjait a régebbi részekkel összehasonlítva, de még így is tönkreteszi az élményt a bullet sponge.

Párizs utcái

Bár a Wolfenstein: Youngblood grafikája egész jó, de azért túlzott fejlődésre nem szabad számítani, amikor a részletességet és az effekteket illeti. Nem rossz, csak túlzott fejlődés nem mondható el. Az ellenség kidolgozása is ugyanolyan, kivéve a végső bosst és pár mini-bosst. A zene kiváló és mulatságos az is, hogy a nácik a valós világ nyolcvanas éveinek zenéihez hasonló stílusú könnyűzenét kedvelik. A fegyverhangok és a robbanások zaja általában véve elfogadható, bizonyos fegyvereknél azért lehetett azt érezni, hogy nem annyira ütősek, mint a DICE játékaiban, vagy a DOOM-ban.

Ami a párizsi utcai környezet kidolgozását illeti, minden romos és roncsokkal, téglákkal, kövekkel vannak teli, azt tükrözve, ahogy az ellenállás a nácikkal küzdött. Ez derék, viszont minden borzasztóan statikus, egyetlen NPC-t sem látunk, amint harcolna, vagy más olyan grafikai elemet, amely kicsit megdobná az atmoszférát.

Legközelebb talán jobb lesz

Összességében, Youngblood sztorija és a két lánytestvér közötti interakció révén a játék szórakoztató lenne, de a gameplay maga egyszerűen csak erős közepes, olyan designerdöntések miatt, amelyek agyonfrusztrálják a játékost. Talán a szintén nem túl épületes Wolfenstein: The New Colossus után a trilógia utolsó darabjánál a Wolfenstein név „végre ismét szép lesz, méltó régi hírnevéhez…”

–Dante– (fordította: BadSector)

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

---

Kiadó: Bethesda Softworks

Fejlesztő: MachineGames

Stílus: First-person shooter

Megjelenés: 2019. július 26.