RETRO – Ha a Fable (alias: Project „Ego”) ember és nem játék lenne, akkor ő lenne a legönzőbb figura a világon. Azt képzelné, hogy körülötte forog a világ, csak az egyéni fejlődése és érvényesülése számítana neki, és mindent csak a saját szemüvegén keresztül lenne képes látni. Idegesítő fickó lenne, az egyszer biztos. Viszont így, hogy a Fable játék, totál odavagyunk érte.

 

Ahogy a híres történelmi személyeknél a legendák homályába vész, hogy mi igaz, amit valakiről állítanak, elég nehéz már kibogozni, hogy a nagy „mesélő”, Peter Molyneux eredeti Fable-lel kapcsolatos, fokozatosan visszavont ígéreteiből végül is mi valósult meg. A híres sztárdesigner tagadhatatlanul sokkal több játékbeli lehetőséggel kecsegtette a várakozókat (hogy pontosan melyekkel, azt az előzetesemben már leírtam), ám ezeknek csak egy részét sikerült a végleges játékba belepréselni.

Mindenesetre azt mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy a Fable, bár éppúgy a karakterfejlődésről szól, mint bármilyen más szerepjáték, közel sem olyan nyitott és szabadon bejárható, mint a Bethesda monumentális Morrowindje – talán inkább egy RPG-elemekkel jócskán teletűzdelt non-lineáris akció-kalandjátékhoz lehetne hasonlítani.

PC-n még nem is nagyon találkozhattunk hasonlóval, egyedül talán a Black and White-rajongóknak lehet ismerős az a megoldás, ahogy a főhős jelleme és külseje folyamatosan alakul a játék során. Konzolon a Nintendo Zelda című sorozatához lehetne mérni, és ha a Microsoftnak van egy csöpp esze, akkor invesztál egy kis pénzmagot a Fable-be, hogy a folytatások révén hasonló brand váljék belőle.

Az a vicces egyébként, hogy leginkább azok hiányolták a beígért és kimaradt játékelemeket, akik a fejlesztést folyamatosan figyelemmel követték, illetve Molyneux minden egyes – túlságosan sokat ígérő – nyilatkozatát elolvasták, ugyanis akik teljesen új szemmel néznek a játékra, azok garantált el lesznek tőle ragadtatva. Így ebben a tesztben én is ezt az elvet fogom követni, és a „ha a nagyanyámnak kereke lett volna, akkor villamos lett volna”-féle sajnálkozás helyett arra fogok koncentrálni, ami végül ténylegesen a Fable-be került. Nu, csapjunk is a lovak közé…

Esti mese humorral fűszerezve

A RPG-k egyik leglényesebb része az epikus történet, e nélkül egy szerepjáték olyan, mint a bableves csülök nélkül. Az eddigi legkidolgozottabb sztorival a két Knigths of the Old Republic büszkélkedhet, és szerintem ezeket jó ideig semmi sem fogja túlszárnyalni.

A Fable története remekül kidolgozott, de a hangulatos falfreskókat idéző átvezetők, illetve a mesélő delejes hangja ellenére sem annyira cizelláltan kimunkált és torokszorítóan hangulatos, mint ahogy ezt a két KotOR-ban megszokhattuk. Hősünk életútja a bosszúról szól, miután a faluját gyermekkorában banditák rohanják le, apját lemészárolják, anyját és nővérét pedig megkínozzák és elhurcolják.

A feladatunk ezek után az, hogy megbosszuljuk apánkat, illetve kiderítsük a nővérünk és anyánk hollétét. Bár néhány meglepő fordulattal fogunk találkozni a játék során, összességében az események a megszokott mederben csörgedeznek majd, nem lesz a játékban annyi hihetetlen csavar, mint amilyen például a KotOR-ban volt.

Amiért mégis mérföldkövekkel jobban élveztem a Fable sztoriját, mint például a múlt számunkban tesztelt Dungeon Siege 2 epikusnak szánt, dögunalmasra sikerült történetét, az a játék kacagtató humora. Ez az összes párbeszédet átitatja, és a kiváló szinkronszínészek munkájának köszönhetően helyenként majdnem annyit nevettem, mint például a nemrég megjelent Bard’s Tale-ben.

Kötöttségei ellenére a Fable viszonylag nyitott játék, fix sztorielemekkel, ahol gyakran nekünk kell döntenünk, ezáltal másféleképpen alakítva fokozatosan fejlődő hősünk sorsát. Miután befejeztünk kiképzésünket a Hősök Szövetségében (amely akár órákig is eltarthat, ha ott minden apró mellékküldetést végrehajtottunk), a világ teljesen nyitott számunkra.

Albion legtöbb részébe már a legelején azonnal elvándorolhatnánk, de persze hamar fűbe harapnánk, mivel egyre keményebb szörnyek kötnének belénk.

„Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet.” (Európa Kiadó)

Amikor a városkákból vagy falvakból kilépünk, fix útvonalakon kell járnunk, Albion ugyanis nem olyan szabadon bejárható, mind a Morrowind világa. Legtöbbször persze mindenhova vezet valamilyen ösvény, de eleinte furcsa lesz ez a kötöttség a hagyományos PC-s RPG-k után.

Igaz, a Sudeki, az ebben a hónapban tesztelt másik Xbox-konverzió mellett az echte PC-s Dungeon Siege is ezt a megoldást használja, úgyhogy úgy látszik, ebből már trend lesz (legalábbis az Elder Scrolls: Oblivionig). Másrészt a fene sem bánja a lineáris helyszíneket, ha a környezet ennyire káprázatosan szépen kidolgozott.

Akár a greatwoodi erdőben a hajladozó búzamezőkön és buja fák mellett, akár valamilyen óriási erődítmény falai között barangolunk, egyfolytában a padlóra esett állunk koppanására fogunk felfigyelni. Nincs még olyan PC-s RPG, ahol a környezet ilyen elképesztő műgonddal lett volna kidolgozva – bizonyos helyeken perceken keresztül egész egyszerűen azért nem haladtam tovább, hogy a körülöttem elterülő világban gyönyörködjek. A Fable grafikája már Xboxon is a tévéképernyő elé szögezett, de amit az élesebb textúráknak, a magasabb felbontásnak köszönhetően PC-n láttam, az alaposan maga mögött hagyja a korábbi konzolos grafikát.

A Sudeki mellett egyébként ez már a második konzolkonverzió, amelynek megjelenítése igazán megszépül PC-re kerülésnek köszönhetően: látszik, hogy erről a platformról könnyebb áthozni a játékokat, nem úgy, mint PS2-ről, melyek PC-s változatai gyakran tartalmaznak grafikus bugokat, és ritkán sikerül szépíteni rajtuk.

„Mi ügyelünk a részletekre”

A pompázatos, de helyenként kicsit meseszerű, illetve halványan a japán RPG-ket idéző grafika mellett azt hinné az ember, hogy egy leegyszerűsített világban járunk, pedig a Fable történelme alaposan ki van dolgozva. Szinte minden tárgynak saját története van, akár a legendás kardokat, akár az egyszerű ruhaneműket nézzük, sőt, ha klikkelünk rajtuk, még az egyszerű tetkóról is egy kis leírást találunk, hogy kik szokták magukon viselni, és miért.

Emellett tömérdek könyvet találunk a házikók könyvespolcain, ládákban, vagy csak a földön heverve, amelyek egész Albion, híres sárkányok vagy mitikus helyszínek, hősök történelmét taglalják. Azon is meg fogunk lepődni, hogy Albion egész világa apró részleteiben is mennyire „töményen” ki van dolgozva. Sehol sincs egy talpalatnyi hely, ahol ne történne valami, ha odakerülünk, ne kellene valami ellen harcolnunk, vagy valakivel beszélnünk.

Amiért azonban a Fable mégis leginkább elismerést érdemel, az a „többszintű” játékmenet. Ha sietsz, és gyorsan végig akarod tolni a játékot, akkor körülbelül 20–25 óra alatt ki tudod végezni a főküldetéseket és a kisebb mellékquesteket. Akik azonban a teljes élményt akarják, akik tényleg Fable-özni akarnak, azok elolvassák a megtalált könyveket, leveleket, így jobban meg fogják érteni, hogy bizonyos eseményeknek mi a jelentősége, szóba elegyednek az NPC-kkel, elcsábítják az utcákon sétáló hölgyek fejét, hogy aztán egy meghitt pillanatban paráználkodjanak velük.

Sőt saját házat is vehetnek, amelybe a kalandok után visszatérhetnek kicsit megpihenni. Ha ahhoz van kedvünk, akár kereskedhetünk is, vagy ha nagy, gonosz, erős antihőst akarunk, akkor mindenkit kiirthatunk a városban, játszhatunk a gyerekekkel, de akár meg is félemlíthetjük őket, betérhetünk a kocsmákba, és hülyére ihatjuk magunkat, hogy aztán a végén egy szép kiadós hányással koronázzuk meg tivornyázásunkat. Ha akarunk, még ennél is tovább mehetünk, hiszen rengeteg, barlangot őrző beszélő ajtóval találkozunk például, amelyek csak akkor engednek tovább, ha valamilyen speciális feladatot hajtunk végre a számukra.

Az egyik legdurvább ajtó az volt, aki azt kérte, hogy hízzak meg, mint a disznó, na erre azért nem voltam hajlandó, pedig állítólag, ha igazán sokat zabálunk hősünkkel, akkor ugyanúgy meghízhatunk, mint CJ a GTA: San Andreasban. Az ajtók küldetéseinek jutalma egyébként általában valamilyen jó kis fegyver, úgyhogy érdemes küzdeni érte. A Fable-ben tehát az az igazán fantasztikus, hogy kezdők és haladók egyaránt ugyanúgy fogják élvezni, mindenki megtalálja benne a számítását, ez pedig manapság nagyon ritka, a legtöbb játék vagy agyon van bonyolítva, vagy egyszerű, mint a százas szög.

A ruha teszi a hőst

A Fable másik igazi ereje a szabadsága: gyakorlatilag olyanná formálhatjuk hősünket, amilyenné akarjuk. A játék legelején mindenki ugyanúgy néz ki: jópofa kis kócos kölök, amikor azonban túlléptünk az oktató részen, hősünk úgy fog megváltozni külsőleg, ahogy a játékot játsszuk, és rengeteg faktor alapján alakulnak ezek a változások.

Az persze alap, hogy egy tucatnyi ruhát (kesztyű, csizma, ing, nadrág, sisak, sapka) ölthetünk magunkra, ezt már megszokhattuk más RPG-gkből. Olyan módon keverhetjük ezeket az öltözékeket, ahogy akarjuk, nincs mágus/harcos megkötés. Legfeljebb bizonyos fokú erőnlét kell bizonyos páncélokhoz.

Ugyanakkor a ruha befolyásolja, hogy a mások miként tekintenek ránk: aki a gyilkosok bőrpáncélját viseli, azt nem fogják böcsületes srácnak nézni a jó polgárok, hanem félnek tőle, aki viszont kifényesített vaspáncélban trappol, arról egyből azt hiszik, hogy egy dicső lovag („szép a ruhád, szép a lovad” – Süsü), és még a nők is jobban buknak rá.

Külsőnket persze másféleképpen is alakíthatjuk: benézhetünk a borbélyhoz is Bowerstone-ban (csak megjegyzésképpen: konzolon a Fable megelőzte a GTA: San Andreast…), vagy egy vándorfodrászt is megkérhetünk, hogy nyírja le a sérónkat.

A frizura természetesen szintén befolyásolja, hogy mennyire tartja vonzónak hősünket a gyengébbik nem, illetve mennyire leszünk félelmetesek. (A két dolog nem feltétlen befolyásolja egymást, de ha már egy nő fél tőlünk, azt ritkán tudjuk elcsábítani.) A másik, szintén a GTA-ban is alkalmazott testalakítás a tetoválás, ami szintén növeli a félelmetességet, illetve a vonzerőt. Mindegyik tetováláshoz valamilyen sztori is kötődik, érdemes ezeket végigbogarászni.

Helyes srác volt, most már csak sebhelyes

Ugyanakkor külsőnk bizonyos változásai felett nincs hatalmunk. Ilyen például a sebhelyek szerzése, amelyeket csata közben gyakorlatilag lehetetlen elkerülni. Amikor egy ellenség bevisz egy keményebb találatot, akkor egész biztosan csúnya seb marad utána, amely csak hosszú idő alatt fog eltűnni, ahogy öregszünk. Bár a páncél valamennyire megvéd a sebektől, de annyira nem, hogy egy-két nagyon durva találat azért ne csúfítsa el testünket.

Ez alól szegény hősünk feje sem kivétel, amelyen így a legváltozatosabb sérülések keletkeznek. A sebek mintája egyébként eléggé véletlenszerű, így ha többször játsszuk végig a játékot, akkor biztos, hogy emberünk másféleképpen fog sebződni. Hiába halványulnak el egy idő után a sebek, újak is keletkeznek, úgyhogy abban ne reménykedjünk, hogy a játék végéig megússzuk angyalpofival: ekkor már, ha levetkőzünk, úgy fogunk kinézni, mint egy igazi háborús veterán (és mutogathatjuk magunk büszkén a nőknek, mint Mel Gibson a Halálos fegyverben  – Csonti).

Ha már itt tartunk, akkor persze nem mehetünk el az életkor változásai mellett sem. A játék belső órája szerint elvileg 48 perc egy játéknap, de ha mágiát használunk, az sokkal jobban öregít – egy kicsit túlságosan is. 20 játéknap alatt gyakorlatilag már el is érted a maximális 65 éves korhatárt, így a Jack of Bladesszel zajló végső összecsapást egy igazi öregemberrel kell lezavarnod.
Persze ha fiatal akarsz maradni, akkor nem muszáj mágiát használni, illetve van egy kegyetlenebb módszer is az öregedés ellen: egy sötét templomban gyerekeket áldozhatsz fel, így vissza fogsz fiatalodni…

Hiába no, a Fable-ben nem minden játék és mese, ha meg akarjuk kóstolni a sötétség oldalát. A korosodás mellett akár meg is hízhatunk, ha sokat ülünk és tömjük a bucót, illetve sörrel öntjük le a sok falatot – igaz, elég keményen kell ezt művelnünk, hogy ez meg is történjen. Emellett, ha sokat rohangászunk a napon, akkor lebarnulunk, de mondjuk ne valamilyen szétszolizott macsóra gondoljatok, hanem inkább magatokra, amikor a sok gépezés után lementek Balcsira, és pár napra kimentek a vízhez, hogy aztán egy kis színt összeszedve megint a gép előtt tespedjetek.

Izomtibor, vagy nem izomtibor: ez itt a kérdés

Persze izmosodni is fogunk a játékban, ám számomra kicsit meglepő módon karjaink és vállunk nem az alapján vastagszik, hogy mennyit csépeljük az ellenséget, hanem egész egyszerűen attól, hogy a strength-pontokat mennyire fejlesztjük a Hősök Szövetségének szintlépő „gépében”.

Ha már a többi testi változás a külvilág eseményei alapján változik, akkor nem értem, ez miért nem. Hősünk fejlesztését amúgy alaposan végig kell gondolnunk, a mágiában való jártasság tápolása ugyanis szépen öregíti hősünket, illetve bizonyos varázslatok irányultságunkat is befolyásolják. Aki túlságosan lelkesen megtanulja például az életelszívó varázslatot, az bizony a Sötét Oldal felé tesz egy jelentős lépést, a gyógyítás fejlesztését viszont pozitívnak tekinti a játék, aminek mondjuk nem is nagyon örültem, ugyanis PC-n gonosznak akartam kinevelni hősömet.

Hasonlóan a Dungeon Siege-ekhez, itt sincsenek „osztályok”, tehát aszerint fejlesztjük bizonyos képességek irányába hősünket, ahogy csak akarjuk, de mondjuk itt is érdemes egyfajta utat kijelölni, és azon végigmenni, mert a Fable vége felé már nagyon kemény ellenfelekkel kell megküzdenünk. Annyit azért hozzátennék, hogy mindeniképpen érdemes valamennyit az erőre is rátolni, akkor is, ha nagyon mágusok szeretnénk lenni, mert a manából bármikor kifogyhatunk, illetve a távolról mágiával támadó ellenség ellen semmit sem ér az egyszerű védekezés.

Én vagyok a jó királyfi

A leghatalmasabb ötlet azonban, hogy külsőnk aszerint is változik, hogy miképpen játsszuk a játékot (ezt nyúlták le aztán a KotOR II-ben, amely konzolra sokkal később jelent meg, mint a Fable), vagyis hősünk morális változását aszerint befolyásolhatjuk, hogy a küldetések során jó-, netán rosszfiúként viselkedünk.

Néhány küldetésnek meg is van a „rosszféle” változata is: az egyikben meg kell óvni a várost a banditáktól, a másikban viszont őket segítve kell az őröket lemészárolnunk. Sajnos itt kell első negatív kritikai megjegyzésemet megtennem: idegesítően kevés a „rossz” küldetés, illetve a „rosszféle” döntéseknél (amikor el kell döntenünk, hogy jól, vagy rosszul viselkedünk-e egy adott szituáció során) nem kapunk túl sok negatív pontot.

A rosszaság növeléséhez feláldozhatunk ártatlanokat is a már említett templomban, de túlságosan is sokat kell velük kutyagolni, mire odáig elbumlizunk. Eléggé felboszszantott az is, amikor egy főnökkel való hosszú párbaj után (nem volt annyira rosszfiú a lelkem…) el kellett dönteni, hogy kinyírjam, vagy megkegyelmezzek neki, akkor szándékosan (mivel most PC-n a gonosz oldalra hajtok) az előbbi mellett tettem le a voksom, erre meg nem jó pontokat adott a játék, mikor kivégeztem?! Azt hittem, lefejelem a monitort… No de térjünk vissza a külső alakulásának ecsetelésére.

A jófiúk fizimiskája (főleg szakállal) már-már krisztusi képmássá formálódik, a fejük fölött glória keletkezik, kis apró pillangók repkednek körülötte, és állandó fehér fényben úszik, míg a rosszarcok fején szarv nő, a szemük vörös lesz, és döglegyek keringenek körülöttük, mintha egy hét óta nem láttak volna vizet és szappant.

Xboxon az előbbi verzió nekem simán összejött, viszont PC-n, ahol rossz akartam lenni, azt nem vettem figyelembe, hogy az erdőben a kereskedők megmentését (ami számomra azt jelentette, hogy ütött egy bandita egy kalmárt, és miután társa belém is belém kötött, én is bekapcsolódtam a csetepatéba) jó cselekedetnek tekinti a Fable, így sajnos egy időre szépen visszaállt hírom átlagosan gonosz csókára.

Karriertörténet

A játék során viselkedésünket állandóan kommentálják az utunkba akadó polgárok: ahogy meglátnak, nem a saját életüket ecsetelik, hanem ránk tesznek eleinte fitymáló, majd elismerő, esetleg tiszteletteljesen félő megjegyzéseket. A különféle statisztikák közül a legfontosabb a hírnév, amely alapján egyre inkább felfigyelnek ránk a polgárok. Kicsit furcsa fejlesztői ötlet viszont, hogy pénzért vásárolhatjuk meg azt, hogy minek hívjanak minket.

A legelején mindenki chicken chasernek hív (grrrr…), ha meglát, viszont ha van rá elég pénzünk, akkor ezt a dehonesztáló elnevezést azonnal megváltoztathatjuk… bármire. Mondjuk ennek speciel szerintem ebben a formában nem sok értelme volt… A respektusnak egyébként a játékmenetre is van némi befolyása: minél híresebbek vagyunk például, annál jobban buknak ránk a csajok, még akkor is, ha egyébként annyira nem vagyunk vonzóak.

Ha pedig a vonzerő már maximális szinten van, akkor ha bemész egy városba (ha csak nem rosszalkodtál ott túl sokat), és ráadásul még híres is vagy, akkor azonnal az összes nő szerelembe esik veled, nem is kell hozzá semmit csinálnunk. A városokban egyébként megjegyzik, hogy hogyan viselkedtünk, így elfordulhat, hogy félnek tőlünk valahol, pedig alapvetően jó arcok vagyunk, csak kicsit roszszalkodtunk a helyi kocsmában.

Mindenesetre akár rettegnek tőlünk, akár imádnak, a központban mindig te leszel: ha végigszambázol az utcán, mindenki azonnal rád fog figyelni. Mondjuk az NPC-k reakciói általában kicsit sablonossá válnak egy idő után, de időnként zseniálisan emberi viselkedéseket is kiválthatunk belőlük.

Az egyik faluban például elkezdtem udvarolni egy nőnek, aki nem is volt érzéketlen hősünk iránt, erre odajött egy fickó, és finoman megjegyezte: „Khöm… szóval ő a feleségem…” Persze nem izgatott a dolog, erre fickó egyre idegesebben kezdte ismételgetni: „Öreeeeg… ez az én nőm!” meg „Hahó, húzzá’ már el!” A végén már nem bírta ki, és szegény nekem esett, így kénytelen voltam kinyírni, miközben a gép előtt fetrengtem a röhögéstől.

A másik hasonlóan mókás szitu az volt, amikor már volt feleségem, és betértünk együtt egy kocsmába, ahol a felszolgálólánynak elkezdtem csapni a szelet. Persze a nejem azonnal iszonyúan ideges lett, elkezdte osztani a hölgyikét, aztán végül nem bírta tovább cérnával, és depressziósan hazahúzott. (Persze otthon jól meg… vigasztaltam )

Kalandra fel!

A Fable egyszerű Sims-klón lenne, hacsak ezekből az életből ellesett momentumokból állna a játék, de erről szó sincs: a játék gyökerét a sztori mód és a küldetések alkotják. Ezeket egy hatalmas térképasztalról lehet felvenni (ez a megoldás engem egykori kedvencemre, a Dungeon Keeper 2-re emlékeztetett).

Alapvetően kétféle küldetést kapunk: a sztorihoz kapcsolódóak viszik tovább a történetet, a kisebb mellékquestek pedig arra jók, hogy pénzt, elismerést és tapasztalatot nyerjünk belőlük. Sajnos összességében viszonylag kevés küldetés van, és olyan tetemes mértékben ez a kibővített PC-s verzióban sem változott.

A játék aránylag könnyű volt Xboxon, PC-n viszont az az érzésem, hogy mintha nehezítettek volna rajta valamelyest. Mi magunk is nehezíthetjük egyébként a feladatokat, ha extra „hetvenkedést” vállalunk be: például puszta kézzel verjük szét az ellenséget, vagy életben tartjuk az összes szövetségest. Előbbinek szerintem semmi értelme, utóbbit pedig párszor kipróbáltam – változó sikerrel jött össze.

A missziók egyébként a játék vége felé, amikor már tele vagyunk pakolva mindenféle brutális páncéllal, illetve fegyverzettel, és gyógyító meg újraélesztő italokkal, kicsit túl könnyűre sikerültek: itt már szinte lehetetlen meghalni. Sokkal nehezebb mások életére vigyázni – hacsak nem fejlesztettük fel agresszíven a gyógyítás képességét.

Bunyó

A Fable harcrendszere szerintem tökéletes, nemcsak kiválóan irányítható, hanem rengeteg változatos manővert is alkalmazhatunk. Én személy szerint a legtöbbet eleinte a blokkolás és a tűzlabda kombinációját használtam, ha pedig sokan vettek körbe, akkor a rendkívül látványos és pusztító infernal wrath nevű area mágiával toltam a tűzesőt.
Később megtanultam és alaposan kifejlesztettem az életelszívó varázslatot, nagyobb ellenfelek ellen pedig gyakran használtam az időlassítást.

Zseniális ötlet az XP-sokszorozó: ha sérülés nélkül ütöd folyamatosan az ellenséget, akkor egy kis számláló fokozatosan növekszik, és többszörösen annyi tapasztalati pontot kapsz, mint egyébként. Bár úgy is végig tudsz jutni a Fable-ön, hogyha nem vagy valami nagy Zorro, de a játék így azokat is jutalmazza, akik ügyesebbek közelharcban az átlagnál. A harcban egyedül az zavart, hogy a sok célpont közti kijelölés kissé szerencsétlen, talán jobb lett volna, ha egyszerű ráfordulás helyett mondjuk egy billentyűgombbal válogatunk köztük, mint a WoW-ban.

Ez leginkább akkor zavaró, amikor a rosszfiúk között ott ácsorognak a „jók” is, és véletlenül őket választjuk ki, s a harc hevében elkezdjük csépelni őket. Mondjuk az is igaz, hogy a játék második felében már nem nagyon használtam ezt a funkciót, mert e nélkül is remekül boldogultam.

A sok hentelés helyenként viszont monotonná válik, amikor sokáig kell valahol mászkálnunk és újra és újra ugyanolyan ellenfelek tömegeit kapjuk a nyakunkba. Szerencsére itt maguk a helyszínek annyira nem ismétlődőek, így azért az adok-kapok nem válik oly unalmassá, mint például a Dungeon Siege 2-ben.

Tömör gyönyör

Miközben manapság megy az állandó vita, hogy ez az FPS-motor erre képes, ellenben ez a másik még csak azt tudja stb., addig a Fable egész egyszerűen csak… gyönyörű. A grafika már Xboxon is a legszebbek közé tartozott, de Albion birodalma PC-n vált igazán szemkápráztatóan széppé, hála a magasabb felbontásnak és az új grafikus effekteknek. A Sudeki mellett ez a mostanában megjelent második világos, vibráló színeket használó RPG, és a Lionhead grafikusainak köszönhetően ezek egyáltalán nem ízléstelenek, hanem fantasztikus élményt nyújtanak.

Kicsit javult is a játék az xbobos verzió óta az NPC-k külsejének tekintetében. Bár most is eléggé ismétlődnek, viszont az arcvonásaik némileg kidolgozottabbak – ezt leginkább akkor láthatjuk, amikor a kamera rájuk közelít. A legdurvábban pedig állandóan alakuló hősünk néz ki, akinek mélyülő ráncait, sebeit, őszülő haját elképesztő minőségben sikerült PC-n ábrázolni. A grafika mellett a hanghatásokról is muszáj pár szót ejteni.

Barangolásaink során általában madárcsicsergést és szélfuvallatot hallunk – talán egy kicsivel több effekt itt nem ártott volna. A városban az emberek egyfolytában beszélgetnek egymással, de sajnos elég sok ismétlődő párbeszéd van, ami egy idő után kicsit idegesítő, még akkor is, ha ezek eleinte kacagtatóak.

Ami viszont mindenképpen kiemelkedik más RPG-kkel összehasonlítva, az a muzsika, amelyet nem más szerzett, mint híres holywoodi filmzenész Danny Elfman (például ő szerezte az első Batman zenéjét is). Miközben Jeremy Soule atmoszférikusnak szánt zeneszámai egyre unalmasabbak, Elfman apaitanyait beleadott a Fable-be, és a végeredmény még az ő megszokott munkájához képest is pazar lett.

Egyszemélyes felmentő sereg

Az utóbbi hónapok soványka termése, illetve a nem teljesen tökéletes KotOR II után a Fable végre megmentette a PC-s RPG-s világot. Igaz, Peter Molyneux még ebben a feljavított verzióban is rengeteg lehetőséget kiaknázatlanul hagyott, de azzal a tömérdek kreatív ötlettel és lehetőséggel, amennyit végül is sikerült belepréselni a játékba, még így is messze lepipálja az utóbbi évek RPG-s termését, sőt, igazából így utánagondolva, ennyi eredetiség mostanában más stílusú játékokba se nagyon férkőzött bele – mondjuk a GTA részeit leszámítva.

Ha már a GTA szóba került, akkor be kell vallanom, hogy a Fable-t valamenynyivel jobban élveztem, mint a San Andreast, mert abban hiába volt szám szerint több játékbeli lehetőség, ugyanakkor itt nem voltak olyan frusztráló momentumok, hogy újra és újra végig kelljen játszani bizonyos részeket, illetve a PC-s irányítás a Fable-nél szerintem mérföldekkel jobban sikerült, a sokkal szebb grafikát már nem is számítva.

A Lionhead játékán érződik, hogy nemcsak egy egyszerű konverzió, hanem igazán PC-re termett, és csak a dolgok piaci alakulása miatt adták ki először Xboxon kicsit lebutított verzióját. Szóval nagy gratula mister Molyneux, a Fable igazi mestermunka lett, várjuk, hogy a következő hónapban mivel tetszik előrukkolni a Black and White 2-ben!

-BadSector-

---

Kiadó: Microsoft Game Studios

Fejlesztő: Big Blue Box, Lionhead Studios

Stílus: Akció-szerepjáték

Megjelenés: 2004