FILMKRITIKA – A hatvanas évek végi Hollywoodról, egy pályája lejtmenetén lévő filmsztárról (Leondardo DiCaprio) és mellőzött kaszkadőrjéről (Brad Pitt), illetve egy híres, tragikus esemény sajátos feldolgozásáról szól Quentin Tarantino legújabb filmje, Volt egyszer egy… Hollywood.

A filmtörténet egyik legérdekesebb korszakáról, a hatvanas évek végéről szól a Volt egyszer egy… Hollywood: a nagy átmeneti korszakról, Hollywood hanyatlásáról. A közönség (az akkori, egyre kiábrándultabb társadalom) már nem vevő az álomgyár egyre mesterkéltebb álmaira. Korábban hatalmas sikert aratott műfajok, mint például a bibliai eposzok, a kosztümös filmek és főleg: a westernfilmek (melyet egy jó időre az olasz spagetti western váltott fel) már nem képesek elég nézőt a moziba csábítani és ráadásul a televízió egyre nagyobb népszerűsége sem tesz jót Hollywoodnak.

Tarantino értő kézzel nyúlva a témához épp egy ilyen kitalált, lecsúszott westernszínész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és szintén parkolópályára került kaszkadőrje és barátja, Cliff Booth (Brad Pitt) történetét meséli el, valódi egykori hollywoodi sztárok és a véres gyilkosságairól hírhedté vált Manson-família tagjainak karaktereit szerepeltetve.

Lecsúszott westernhős, aki csak mellékszerepre jó

Rick Dalton egykor vezető sztár volt a westernfilmekben és bár most is szívesen szerepeltetik tévésorozatok pilotjainak főgonoszaként, vagy mellékszereplőjeként, főszereplőnek már nem kell senkinek. Erről nem Dalton tehet, hanem egyszerűen nem is nagyon készülnek már ilyen filmek, így a film első szakaszában azt láthatjuk, ahogy Dalton jobb híján, kicsit vergődik a másodhegedűs szerepekben, miközben kaszkadőrje, és cimborája, Cliff Booth sem igazán találja a helyét – bár ő azért „elvan” azzal, hogy Daltont furikázza és a sztárnak segít a ház körül.

A két karakter történetével párhuzamosan ismerhetjük meg Sharon Tate (Margot Robbie) és barátai körének életét, illetve egy baljós, – főként fiatal lányokból álló – szektás hippibandát, amelyet Charles Manson (Damon Herriman) vezet…

Többet nem akarok elárulni a sztoriból, még a valóban megtörtént eseményeket sem, bár azt biztosan sokan ismeritek. Annyit viszont mindenképpen megosztok róla, hogy a tényleges cselekményvezetés eléggé „visszafogott” és ebben a tekintetben némileg Tarantino másik klasszikusára, a Jackie Brownra emlékeztet.  Tarantino inkább a kor hangulatára helyezte a hangsúlyt, illetve igen sokat láthatunk Jack Dalton westernfilmes jeleneteiből is.

A Margot Robbie által alakított Sharon Tate-et annyira nem látjuk keveset, mint amennyire más kritikusok panaszkodtak emiatt (legalábbis ahhoz mérten, hogy ez a film nem róla szól) viszont az tény, hogy nagyon keveset szólal meg, ami kifejezetten furcsa egy Tarantino filmben, melyeknek legfőbb erényei mindig is a dialógusok voltak.

A Volt egyszer egy… Hollywood egyébként sem épít annyira a rendkívül szellemes és jól megkonstruált dialógusokra, mint ahogy azt Tarantinótól megszokhattuk. A párbeszédek most is színvonalasak, de egy igazi Tarantino-rajongók kicsit hiányolni fogja, hogy ezek már nem a megszokott, helyenként elmélkedő, máskor vicces stílust képviselik.

DiCaprio legjobb alakítása

A film legnagyobb erőssége kétségkívül Leonardo DiCaprio színészi teljesítménye, aki ebben a filmben (Tarantinóval való közös munkájának köszönhetően) annyira kimaxolta képességeit, hogy egyértelműen ez a 44 éves sztár legjobb filmje, messze felülmúlja még A visszatérőt is, amelyért az Oscart kapta.

Brad Pitt karaktere és színészi játéka itt visszafogottabb, de épp ezáltal hozza tökéletesen a saját karakterét. A rendező és két színésze itt olyan közös munkát tett le az asztalra, amelyet manapság ritkán látni filmvásznon.

Végül ki kell emelni még Margot Robbie Sharon Tate alakítását is, amely miatt nem véletlenül sírta el magát Tate húga, Debra Tate, mert annyira életszerű volt. A filmvásznon látható Sharon Tate nemcsak szexi, de rendkívül kedves, szeretetreméltó nő is, aki büszkén mosolyog, amikor a nézőközönség értékeli alakítását egy „anonim” mozinézés alkalmával.

Kicsit sajnáltam azért, hogy Polanski és Tate közismerten elég „zűrös” kapcsolatát (Polanski például orgiákra, és hármas szexpartikra kényszerítette feleségét, amikor pedig Sharon gyereket várt, rá akarta venni, hogy a nő vetesse el) Tarantino teljesen kihagyta a filmből és Polanskit egyébként is alig látjuk benne. Érthető és védhető Tarantino álláspontja, hogy ez a film nem erről szólt, ettől függetlenül én hiányoltam a házaspár életének kicsit realisztikusabb ábrázolását.

Ütős, de nem a legjobb

Kiváló Tarantino film ez is, de azért annyira nem átütő erejű, mint a rendező többi alkotása. A zseniális párbeszédek, a forradalmian felszabdalt, alternatív időrendbe szedett jelenetek elmaradtak, a Tarantinóra jellemző karcos humor is kicsit kopott. Amiben viszont Tarantino egyértelműen ott van a topon, az a hihetetlen hangulat és korrajz, továbbá DiCaprióval való közös munkájának köszönhetően egyértelműen ez a színész messze legjobb alakítása! Nekem még mindig ez a Fehér éjszakák mellett az idei év egyik legjobb filmje, és Tarantino-rajongóként az ELSŐ dolgom lesz, hogy feliratosan, eredeti nyelven is újra nézzem a filmet, mert sajnos a szinkron elég vacak lett…

-BadSector-