RETRO – Kegyetlen, szexi, bőrszerkója, két pengéje van, és imád szívni… Nem, nem egy szadomazós szex-DVD filmről, csupán egy vámpíros akciójátékról van szó, melynek hősnőjével keresztülszabdalhatjuk, géppuskázhatjuk magunkat élőhalottakon, nácikon és élőhalott nácikon, ha pedig elfogyott a lőszer, akkor BloodRayne éhes szájával pióca módjára szívhatjuk ellenségeinkből az utolsó csepp vért is…

 

Mivel Rayne csak félig vámpír, azt hinné az ember, hogy Blade-hez hasonlóan harciassága kimerül a kegyetlen pengeváltásokban… Az „ember” bizony tévedne: a játék során hősnőnkkel annyi vörös nedűt szippanthatunk ki az ellenségből, hogy az egész világ véradásának problémáit megoldhatnánk vele. A vérszívó hölgy pedig nem válogatós: a német katonákon kívül a rothadó húsú zombikat, a gusztustalan, nyálas húsú daemite-okat és egyéb ember formájú rémségeket is megcsapol. Ha még eddig nem jöttél volna rá: a BloodRayne iszonyúan kegyetlen és véres, ugyanakkor rendkívül dögös akciójáték is – csak idősebbeknek és erős gyomrúaknak!

Vörös vérű vérű nácik és „érettebb” zombik

A játék készítői vérszomjas hősnőjükhöz hasonló energiával szívták el mindenféle sikeres, többé-kevésbé hasonló témájú, darkos vagy vámpíros filmekből ismerős elemeket és kliséket: BloodRayne cica épp olyan fél vámpír, mint Blade, ugyanolyan lassításokat és akrobatamutatványokat hajthatunk végre, mint a Matrixban, és éppúgy nácikat kell irtani, akik az okkult erők után kutatnak, mint a Return to Castle Wolfensteinben. Szerencsére ezek az ismerős részek nagyon ízes koktélt alkotnak, úgyhogy a gyomrunk nem fog felkavarodni, de még csak felrázódni sem. Bár a történetet leginkább a „nem jellemző” szóösszetétellel tudnánk illetni, de legalább az angol nyelvet elég csehül beszélők nem fognak panaszkodni…

Ebben a játékban tehát ne számíts Anne Rice-t idéző hosszú és szellemes párbeszédekre, a hősnőnk előtörténetét bemutató érzelmes és szomorú átvezetőkre: a készítők maximálisan a vérgőzös akcióra koncentráltak – itt nincs idő túl sok szövegelésre. A szexi vámpírleánnyal Louisiana mocsárvidékén kezdünk, ahol zombikkal és jól megtermett pókokkal kell megküzdenünk. Az élőhalott humanoidok talán oszlóban vannak, és vérük kissé… „érett”, de Rayne cica nem túl válogatós, úgyhogy nyugodtan szívhatunk belőlük, az ízeltlábúakat viszont nem kedveli, ezért azokat kaszabolhatjuk ezerrel. Később Rayne német gyárakba kerül, ahol náci katonákat és katonatiszteket kell lemészárolnia.

A játék rendkívül lineáris, és nagyon kevés logikai elem van benne: a feladatok általában kimerülnek az „öld meg a német tisztet”, vagy a „találd meg a kijáratot” típusúakban, amelyet időként feldobnak olyan „kreatív” munkák, mint például egy rádióállomás felrobbantása. Az egyik epizódban egy hatalmas fémrobotot kell irányítani, és mindent szétlőni, ami az utunkba kerül: legalább az ilyen és ehhez hasonló húzások azért egy kicsit feldobják az egy idő után monotonná váló mészárszéket. Summa summarum: a vérszomjas játékosok egész biztosan megtalálják számításukat a BloodRayne-ben, mert a hangsúly alapvetően a géppuskával és pengékkel való irtáson van, no és természetesen a cuppogó hangok kíséretében végrehajtott vérszívásokon…

Blade, takarodj a vérbe!

A BloodRayne legnagyobb erőssége a vérgőzös játékmeneten túl egyértelműen a kiváló irányítás. A hosszú fogú hölggyel elképesztően látványos és precíz mozdulatokra vagyunk képesek. A két karjára csatolt pengével olyan villámgyors, náci- és zombiszeletelő nyeséseket tudunk végrehajtani, amelyeket meglátva Blade azonnal elsápadna, és visszavonulna Arizonába paradicsomot termeszteni. Az alapvágásokat különféle akrobatikus ugrásokkal és rúgásokkal is kombinálhatjuk, úgyhogy a Matrixból ismerős lassításokat bevetve egy kicsit olyan érzésünk lehet, mintha egy pengékkel felszerelt Trinityvel kavarnánk.

Ha már a „bullet time”-nál tartunk: az egyszerű fajtájúnak én nem nagyon láttam értelmét, mert még így is túl gyorsan és túl sokan lőttek rám, ha pedig csak egyetlen katonával álltam szemben, akkor inkább megcsapoltam, minthogy elpazaroljam vörös vérsejtjeit. Annál hasznosabb viszont a BloodRage nevű varázslat, amelyet akkor lehet bevetni, amikor már Rayne alaposan megszívta magát vérrel. (Mily meglepő…) Ilyenkor ugyanúgy lelassul az idő, és a vámpírhölgy egyfajta vérgőzös homályba burkolódzik, ütései, szabdalásai és rúgásai elementáris erejűvé változnak – a legtöbb főellenséget csak ezzel a trükkel tudjuk elintézni.

A vámpírhölgy egyébként ugyanúgy fejlődik a játék során, és később olyan durván gyors mozdulatokat, pengevágásokat, ugrásokat valamint rúgásokat hajthatunk vele végre, amelyekhez foghatót utoljára csak a Jedi Knight 2-ben láttam. Rayne saját pengéi mellett az ellenség által elejtett pisztolyokat, puskákat, rakétavetőket sem veti meg: a játékban a vámpírnőt egészen elképesztően változatos arzenállal fegyverezhetjük fel. A golyók használatára időnként szükség is van, mert egyes német katonák szeretnek jó messziről ránk lőni, illetve bizonyos szörnyek (például a gerincoszlopon lebegő koponyaszerű izék) nagyobb tömegekben is támadnak ránk, ilyenkor pedig nincs az a pengevillogtatás, amelyik vissza tudná verni őket.

Mondjuk az is igaz, hogy voltak olyan szakaszai a játéknak, amikor hosszú szinteken keresztül csak kaszaboltam, kaszaboltam és kaszaboltam (erről majd még később…), és a nálam lévő pisztoly- illetve puskaarzenálhoz hozzá sem nyúltam, mert teljesen felesleges volt. Az irányításhoz még hozzátartozik, hogy a kameranézetek állítgatása időnként nem egészen problémamentes: az akció hevében előfordult, hogy azt sem láttam, mire lövök, de egyszerű ugrándozás, vagy szűk, kanyargós folyosókon való rohangászás közben is helyenként bosszankodtam. Szerencsére ez nem túl gyakori, és az iszonyúan feelinges mozdulatok kárpótolnak érte.

„Csók és ölelés” – vámpír különkiadás

Persze BloodRayne nem Wonderwoman, és a golyók benne is kárt tesznek, illetve a játék nyelvére lefordítva ilyenkor megéhezik kicsit, és hörpintene egy kis vért. Ilyenkor „drágám, imádlak!” -stílusú nyakba ugrással lephetjük meg a szerető német katonákat, akik a piócakezelés közben nagyon viccesen sikoltozzák, hogy „Szedjétek le rólam, szedjéééétek le rólam!!!” Persze Rayne táplálkozás közben elég védtelen, úgyhogy remek ötlet, hogy az ellenséget elfordítva felfoghatjuk velük a golyókat, sőt a félretartott puskákkal és pisztolyokkal még lőhetünk is! Rayne vérszívásához hozzátartozik egy kis szadomazo feeling is: ha az ellenség túl messze van, akkor a Mortal Kombat-os Scorpiont is megszégyenítve egy lánccal magunkhoz ránthatjuk a meglepett humanoid ellenséget, akit aztán hátára vagy mellkasára fordítva villámgyorsan megcsapolhatunk, mielőtt még annyit mondana, hogy „Mein Gott”.

A vérszivornyán túl Rayne egyéb speckókra is képes: a kicsit rozoga zárt ajtókat vagy a szétrohadt falfelületeket például egyetlen erőteljes, fúrógépszerű rúgással pozdorjává zúzza, balett táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal oldalra tud pörögni a golyók elől, sőt még Splinter Cell-es infraszemüveg használata nélkül is képes a falon keresztül látni, és így kiszúrni az ellenséget. A designereket dicséri, hogy a legtöbb képességet nagyon is érdemes bevetni (kivéve a bullet time-ot, de erről már írtam.)

Keresem az utam…

Sajnos semmi sem fenékig véres szafttal kevert tejfel: a pályaszerkesztő úr valószínűleg Rayne fenekével lehetett elfoglalva, mert az ő munkája képezi a játék érezhetően leggyengébb részét. A helyszínek túlságosan is hasonlítanak egymásra, ráadásul hihetetlenül ötletszegények és sivárak. Louisianában a mocsarak melletti, temérdek teljesen ugyanúgy kinéző házban, tetőkön és villanypóznákat összekötő drótokon fogunk rohangászni, a német ipari telepeken pedig végeláthatatlan és rettentően unalmas gyárbelsőkben. Hab a bosszúságtortán, hogy még gyakran el is fogunk tévedni, de nem azért, mintha olyan kifinomultan ravasz módon tervezték volna a pályákat, hanem egyszerűen csak a fantáziátlanul hasonló helyszínek és rosszul átlátható elrendezés miatt.

Az egyik vízzel megtelt szobában például órákon keresztül elakadtam, ami ráadásul azért volt különösen frusztráló, mert Rayne a folyadékok közül egyedül a vért szereti, a víz (még a bokáig érő is!) maró hatással van rá. (Sokat nem mosakodhat a hölgyemény…) Iszonyú sokáig szenvedtem, mire rájöttem, hogy a szóban forgó szobában nincs is semmi trükk, egyszerűen csak bénán tervezték meg, és nagyon nehéz volt a szétvert plafonon keresztül kiugrani. Végül csak sikerült… Egy kicsit bosszantó Rayne „radarja” is, amely mindig a következő célpontot mutatja, viszont ha ezt engedelmesen követjük, akkor gyakran falba, zsákutcába ütközünk, pedig ez egy ilyen akcióorientált játéknál nem igazán jó pont…

„Túl szexi vagyok az áldozataimhoz…” – Rayne

A játék másik nagy erőssége viszont a rendkívül látványos grafika. A Terminal Reality-s srácok láthatóan nagyon sokat gályáztak, hogy a kor hangulatát visszaadják: a vudumisztikumtól átitatott, rothadó házakkal teli, mocsárbűzös, ködös Louisiana, a német propagandával valamint a Hitlert ábrázoló plakátokkal teli koszos, olajos tengeralattjáró-kikötők és gyárbelsők, vagy pedig a gótikus, baljós, gyertyafényes templombelsők egyaránt tipikus „blade-es”, darkos hangulatot árasztanak. Gond csak a már említett, túlságosan is ismétlődő, rosszul megszerkesztett pályákkal van – a grafikusok kitettek magukért, de a pályatervezőket inkább ki kellett volna hajítani.

A show igazi sztárja persze maga BloodRayne: nemcsak elképesztően jól kidolgozott és szexi női figura, de mozdulatait, külsejét is rendkívül aprólékosan dolgozták ki. Vérszívás közben például közel kerül hozzá a kamera, és ilyenkor megfigyelhetjük, ahogy a hátán gyűrődik és csillog vörös-fekete bőrhacukája, amikor pedig fel-alá ugrál, akkor sajátos kis masnikba kötött haja tökéletesen követi mozgását, amelyet a Matrix-szerű lassításokban még jobban megfigyelhetünk.

Talán az arcát egy kicsit szebben is kidolgozhatták volna, ráadásul eléggé különböznek a bevezető animációban látható kegyetlen, de szép vonásai a játékbeli babaarcához képest, ez pedig egy kissé illúzióromboló. A szörnyek kellően undorítóak, bár némelyik egy kicsit sablonos, emellett pedig a Terminal Reality végre lemondhatna már a Blair Witch Project 1-ből is ismerős daemite-jairól, mert kezdenek unalmassá válni. A német katonákat viszont a készítők egész jól kidolgozták, és PC-sként külön örülhetünk, hogy külsejük élethűbb és valahogy kevésbé idétlen, mint Xboxon.

Egyébként ez igaz a játék egészére is: a grafika bizony PC-n a legütősebb, ráadásul még kellőképpen gyors is, bár a teljes élvezethez azért szükséges egy jobb GeForce (3-4), vagy ATi (8500-on már tökéletes a játék, én is azon teszteltem). A részletességhez hozzátartozik még, hogy rengeteg mindent szét lehet rúgni és zúzni (bár a legtöbbször nincs sok értelme…) – a legsirályabb az a technikai megoldás, ahogy a német zászlókba különböző helyeken bele-belehasíthatunk. A grafikával szemben egyedüli kritikaként a helyenként kicsit sivár textúrázást róhatjuk fel – még ilyen darkos, vámpíros játékhoz is lehet részletesebbet készíteni, elég csak a Vampire: The Masquarade-re visszagondolnunk… Összességgében azért a BloodRayne a megjelenítés terén üt.

Ha ölni kell…

Hogy teljesen őszinte legyek, eleinte csalódtam a BloodRayne-ben, mert többet vártam: jobb, kidolgozottabb sztorit, érdekesebb, Anne Rice-szerű párbeszédeket (hiába, no, a Soul Reaver 2 és a Blood Omen 2 elkényeztetett ezen a téren), változatosabb pályákat és talán egy kicsit több… mélységet. A 85 alatti százalékot végül is a silány pályaszerkesztés, az unalmas, ismétlődő helyszínek és semmitmondó feladatok miatt osztottam ki rá.

-BadSector-(2002)

---

Kiadó: Majesco Games, Universal Interactive, VU Games, Electronic Arts, SCEA, Aspyr

Fejlesztő: Terminal Reality

Stílus: Akció-hack’n’slash

Megjelenés: 2002