TESZT – A The Vanishing of Ethan Carter főhőse, Paul Prospero névjegykártyáján hivatását tekintve „természetfeletti nyomozó” van feltüntetve. A furcsa rejtélyekkel teli Red Creek völgyében manapság nagy szükség van az ilyen szakemberre, ugyanis titokzatos módon eltűnt egy kisgyerek. Ez talán még hétköznapi is lehetne, ha nem történtek volna előtte számos hátborzongató gyilkosságok is, amik szorosan összeköthetőek az eltűnéses üggyel. Paulnak van egy nagy titka. Ez pedig természetfeletti képessége, amely olyan területeken aktivizálódik, ahol gyilkosságot követtek el. Ilyenkor megelevenednek szellem alakban az elmúlt események, és saját szemünkkel láthatjuk, mi is történt valójában. Ezek után rekonstruálhatjuk az ügyet, és megtalálhatjuk azokat a nyomokat, amik az eltűnt Ethan Carter nyomára vezetnek.

Ha egy mondatban kéne jellemeznem a játékot, akkor az így hangozna: ez a játék párbeszéd jellegű, és nem a kézügyességtől függ a végkimenetele. A történet elején rövidke bevezetésen esünk át, ami megmutatja, miként működik ez a belső nézetes kalandjáték. Ethan Carter segítségkérő levelet fogalmaz Paranormal Paulnak, amiben elhív bennünket ebbe a titokzatos völgybe. Ezek után a játék szabadjára enged minket, nekünk kell kitapasztalnunk a dolgok menetét.

Például, az oktató résznél nincs szükség a pálya elején felesleges ugrálásokra, futkározásokra vagy hajlongásokra, ahogy az más játékoknál megesik. Nincsenek a fő küldetés szálát mutató nyilak sem, és bizony vigyáznunk kell, mert simán elsétálhatunk a történet kulcsfontosságú pontjai mellett, ha nem vesszük őket időben észre. Szerencsére ezek nélkül is megfejthető a fő rejtély, viszont rengeteg fontos elemet hagyhatunk ki a sztoriból. Szerintem semmi baj nincs ezzel, a pályákon az átlagosnál kicsit jobban kell majd figyelnünk és kész.

Szabadság, szeretem

Azért sajnos ez a szabadság olyan, mint ahogyan azt gondoljuk. Egyes helyszíneken, ha elakadnánk, akkor felvillan a „Crank” szó, amiből rá kell jönnünk, hogy itt fontos dologra kell figyelnünk. Attól függetlenül, hogy a játék nem fogja végig a kezünket, mindent elkövet, hogy ne mulasszunk el egyetlen fontos tényezőt sem. Ezt azért elég idegesítővé válhat, ugyanis ha semmit nem akarunk észrevenni, akkor Dunát tudunk majd rekeszteni a felugró „Crank” feliratokkal, és teljesen el fogja lepni a képernyőt. A lényeg az, hogy amíg a The Vanishing of Ethan Carter nem akar a kalandjátékokhoz mérten tradicionális értelemben végigvezetni minket a főszálon, addig minden idegesítőt elkövet, hogy felhívja a fontosabb dolgokra a figyelmünket. Ez azért frusztráló.

Néha ezek a lebegő feliratok utasításokat, vagy Paul belső gondolatait mutatják majd, és nagyon fontosak lehetnek. Egyes tárgyakat viszonylag nehéz lesz észrevennünk , mert a fakó fűben heverésznek, s nem mindig tudjuk mérlegelni, melyik lehet a fontos. Ámde amikor egy véres hulla mellett vérben tocsogó tűzoltófejsze nyugszik, mindkettő felett ott fog lebegni a „Vizsgálj meg” felirat. Ebben az esetben egyértelmű, mit kell majd tennünk.

Használd az erőt, Paul!

Paul különleges képessége nem merül ki a tárgyak felett lebegő tippekben, sőt, igazából ez csak a kezdet. Miután sikerült rekonstruálnunk a gyilkosság helyszínét, helyére tesszük a szétszóródott bizonyítékokat, s fel tudjuk eleveníteni a történteket. Először is hologram formájában képek sorozata jelenik meg, a gyilkosság bizonyos szakaszait megmutatva. Ha minden egyes darabkát megtaláltunk, akkor időrendi sorba kell raknunk a nyomokat, számok formájában. Vajon a párocska belenézett a kriptába a gyilkosság előtt? Vagy mindez utána történt?

Amint felállítottuk a helyes sorrendet, az egész történet lejátszódik előttünk, mintha egy spektrális moziban ülnénk. Ha mégsem alakulna ki a megfelelő sorrend, akkor a történet a hibás résznél egyszerűen szétesik. Ebben az esetben semmi pánik, addig próbálkozhatunk újra, míg rendesen végig nem ér az esemény. Ez azért frankó, mert ilyenkor úgy fogjuk érezni magunkat, mintha forgatókönyv nélkül rendeznénk meg egy filmet. Lesznek egyszerűbb és bonyolultabb gyilkosságok, de a legutolsó feladvány annyira nyilvánvaló lesz, hogy hülyén fogjuk érezni magunkat, mikor a játék felkér minket, hogy rakjuk ki a helyes sorrendet. Mégis, ha elég egyszerűek, ezek a spektrális vetítések nagyon jól illeszkednek a játék képi világába.

Azért akad másfajta megoldandó rejtvény is. Lesznek memorizálandó dolgok, amik néha kimondottan nehézre sikeredtek. Annyiféle szimbólumot meg különböző formákat kellett kitalálni, hogy az számomra lehetetlennek bizonyult, ezért screenshotot kellett csinálnom, a megfelelő megfejtés miatt. Némelyik feladvány meg túl bénának bizonyul, sőt amit már más játékokban is láthattunk, de ez szerintem egyáltalán nem lesz zavaró.

Csodás ez a világ

A Vanishing of Ethan Carter megjelenítése szépnek mondható, ámde mégsem lesz elég hátborzongató, kísérteties és felkavaró. Az ijesztgetések egyszerűnek, olcsónak és hatásvadásznak tűnnek. A sötétből előre megsejtjük, mikor ugrik elő valami furcsaság. Ettől függetlenül a játék hiteles marad, és szerencsére rengeteg más megdöbbentő pillanata van, ami visszabillenti a mérleget.  Egyféle megfoghatatlan rettegés érzet végigkísér az egész játékon, de ez annak is köszönhető, hogy Paul  magányos farkas típus, és állandóan egyedül mászkál a pályákon. Azért picit megijedtem, amikor néma csendben keresgéltem a sötétben, majd egyszer csak úgy döntött, hogy hangosan megosztja elméleteit velem. Köszi, frászt kaptam. A feszültség a játékban nem fokozatosan épül föl, viszont állandó rettegésben tart, mert folyton azt fogjuk lesni, mikor fogunk megijedni. Szerintem egy ilyen típusú játékhoz sokkal jobban illik ez a fajta elgondolás, mint az ellenkezője.

A The Vanishing of Ethan Carter látványvilág Switch-en is gyönyörű. Ez az egyik legszebb külső környezet, amiben valaha is kószáltam. A fényhatások, a textúrák és a fák lombozatai kiválóan kidolgozottak. Majdnem minden percben késztetést éreztem, hogy megálljak egy picit itt-ott, és eltöltsek pár percet a táj csodálásával. Kihajolni és lenézni a duzzasztógát szélén, majd ugyanezt megtenni lentről felbámulva, csodálni a fák között átszűrődő napsugarakat, az elhagyatott épületek bámulatos részleteit, átnézni a híd másik oldalára, átkelni a rajta, majd onnan visszanézni… Egyszóval bámulatos a képi megjelenítés. Sőt egy gyenge pillanatomban még én is szívesen odaköltöztem volna Red Creek völgyébe. Igazából engem még a vérfürdőben úszó holttest látványa sem zavart a táj csodálásában.

Bandukolunk egyedül, a gondolatainkba mélyedve

A The Vanishing of Ethan Carter szépségét nagy részben a tájak részletessége viszi el. A leggyengébben kidolgozott pálya az az öreg bányás rész lett. Elég sokszor kell összezavarodva szaladgálnunk ide-oda a sötétben a szeles, sokszor ugyanolyan kinézetű alagutakban. A parafaktor olyan szinten az agyunkban lesz, hogy mindegy már, mi történik, csak essünk túl rajta gyorsan. Szerencsére a rejtvény az egész szakasz végén elég szórakoztatóra sikeredett, és ez megmenti ezt a gyenge részt.

A bejárható terület hatalmasra sikeredett, de attól függetlenül nincs tele interakcióval. Rengeteg sok szép, hosszú szakasz van, de nem kell egyebet tennünk, mint követnünk a nyomokat. Lehet, valakinek bejön ez az érzet, de én bizonyos szakaszokon halálra untam magamat. Amikor már több mint 10 percet sétálgatunk egy ösvényen, átfut az agyunkon, biztos azért vannak ekkora üresjáratok, mert ide majd egy DLC-t fognak beilleszteni a fejlesztők. Remélem így is lesz.

Azt viszont be kell, valljam, ez volt számomra az első játék, amiben a szereplőkkel történt szomorú eseményeken nem tudtam túlságosan sokáig bánkódni. Ez azért volt, mert rengeteg nyílt terület van, és elég sokat kell caplatnunk nyomkeresés közben, így elgondolkozhatunk és feldolgozhatjuk az addig történteket. A kísértetidézéses részek is meglehetősen gyorsan lezajlanak,  a megtalált nyomok elég egyértelműek. Egyes játékoknál szinte őrülten nyomkodom a space billentyűt, csakhogy legyek már végre túl az átvezetőkön, de itt ez az érzés nem uralkodott el rajtam, ugyanis minden egyes eseményre kíváncsi voltam.

Játék közben nem éreztem az idő múlását fontos eseménynek. Az első végigjátszásom kb. 4,5 órát tartott, ebben benne volt egy bő 40 perces visszatekintés az előző helyszínekre, hogy megkeressem a kihagyott dolgokat. Szerintem a legügyesebb játékos sem (aki szinte végigrohanja az egészet) tudja 3 óra alatt befejezni a játékot. De egyébként csak jót tesz a játékélménynek, ha minél tovább húzzuk, ezt, az amúgy nem túl hosszú, történetet.

Mentsünk, amikor csak tudunk. Tudunk?

Egyik nagy hátránynak éreztem a játék közbeni mentés hiányát. Egyszer késő estig játszottam, elegem lett a folyamatos parából, és szerettem volna aludni. Amikor le akartam csukni a játékot, felugrott egy figyelmeztető ablak, hogy a játékállást el fogom veszíteni, és csak az utolsó autosave-től fogom tudni folytatni. Ekkor merengtem el, vajon mikor volt az utolsó autosave? Halvány lövésem sem volt. Ez nagy baki, ugyanis az ezért felelős ikonka oly kicsi, hogy nem vettem észre, mikor villant fel. Meg őszintén, amikor bele vagyunk mélyedve az izgalmas játékba, ki a csuda figyeli az autosave-et? Mivel nem akartam elveszíteni az elmúlt másfél órányi játékidőt, sajnos nem tudtam akkor és ott lezárni az egészet. Ezek után úgy kellett pilláznom, nehogy elmulasszam az autosave-ért felelős kis ikon megjelenését.

Húsz perccel később, amikor sikerült egy újabb rejtvényt megoldanom és teljesítettem a pályát, végre megjelent a várva várt jelecske, és mehettem aludni. Másnap betöltöttem a játékállásomat, és meglepődve tapasztaltam, hogy a pálya kellős közepén állok. Viszont nem voltam benne biztos, hogy a tegnap esti rejtvényt megoldódott-e vagy sem, ugyanis ez a jelenlegi állásomból nem derült ki. Újabb hosszú, értékes percek vesztek el azzal, hogy kinyomozzam, vajon hogyan vette a játék az előző rejtvényemet. Frusztráló tapasztalat, mondhatom.

Summa Ethan Carterum

Ez tényleg nagyon idegesített, ugyanis emiatt nem tudtam száz százalékosan élvezni a játékot. Vizuálisan csodálatos. A feszültség és a rejtélyek aránya jól eltalált, a feladványok nem túl nehezek, a megoldásuk kimondottan szórakoztatóak. A hanghatások élethűek, a történet nem nagy durranás, de szódával elmegy, és érdekesnek találtam. A szellemalakok színjátéka remek ötlet, és nagyon jól illeszkedik az egész játékmenetbe.

-Malachit-

Kiadó: The Astronauts
Fejlesztő: The Astronauts
Stílus: kaland, horror
Megjelenés: 2015 Július 16