FILMKRITIKA – „This is the end…” – énekelte Jim Morrison a 40 évvel ezelőtt mozikba került Apokalipszis most nyitóképsorain, amely nemcsak minden idők egyik legjobb háborús filmje, hanem igazi filmtörténeti klasszikus is. Francis Ford Coppola – ezúttal teljes egészében saját irányítással ismét teljesen újravágta a filmet, méghozzá úgy, hogy a több mint háromórás film minden egyes képkockáját újramasterelték, továbbá megszerezték az elveszettnek hitt, eredeti hangsávokat is hozzá. A filmet 4K-ban és 7.1-es hangminőséggel néztem meg a Pólus moziban, igen kevés megjelent sajtós kollégával egyetemben. Életem egyik legnagyobb filmes élménye volt, pedig a legelső verziót nem egyszer láttam már…

 

„Az Apokalipszis most nem egy Vietnámról szóló film… Az Apokalipszis most maga Vietnám…” – hangsúlyozta Francis Ford Coppola. Nemcsak a filmvásznon bemutatott Vietnám volt maga a pokol, a forgatás is az volt: „Marlon Brando túlsúlyosan jelent meg a forgatáson, Martin Sheen szívrohamot kapott, a szélsőséges időjárás tönkretette a drága díszletek egy részét, a film bemutatóját pedig többször is elhalasztották.” (forrás: Wikipédia)

Hogy mennyire megérte a rémálomszerű forgatás, azt az is bizonyítja, hogy a film nemcsak hatalmas kritikai és közönségsiker is volt, de Arany Pálma-díjat is kapott, és jelölték a legjobb filmnek járó Oscar-díjra, valamint a legjobb filmdrámának járó Golden Globe-díjra.

Az igazi kérdés számunkra most viszont az, hogy az Apokalipszis most képes-e, most, 40 évvel az első verzió után újat mondani? És vajon az elképesztő munka, amelyet a nyolcvanéves Coppola saját, 40 évvel ezelőtt leforgatott filmjének szentelt, tényleg meghozta-e gyümölcsét? Nem kopott-e meg az élmény az eltelt 40 év alatt?

A sötétség mélyén

Joseph Conrad A sötétség mélyén (Heart of Darkness) 1899-es regénye adta az alapokat az Apokalipszis most forgatókönyvéhez, azonban Coppola a helyszínen és korszakon túl nagy változtatásokat eszközölt benne. Az Apokalipszis most tényleg maga a vietnámi háború, annak minden borzalmával, őrületével, abszurditásával, ahol a főszereplő Willard századost (Martin Sheen), azzal bízzák meg, hogy „fékezze meg” („with extreme prejudice” – ezt nehéz magyarra lefordítani, de a lényeg, hogy ölje meg) Walter E. Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki állítólag megőrült és az őt követő fanatikus híveivel önbíráskodik, foglyokat mészárol és hátborzongató, elmebetegnek hangzó üzeneteket küld.

Willard egy kis őrjáratozó hajó fedélzetén indul útnak a Nùng folyó mentén, négy másik amerikai katonával egyetemben (melyek közül az egyiket a még nagyon fiatal Laurence Fishburn, a később Matrix-béli Morpheust alakítja), akik semmit sem tudnak a küldetéséről, hogy a vietnámi háború őrületén keresztül, messze az ellenséges vonalak mögött is eljussanak Kurtz ezredeshez, csak azért, hogy Willard megölhesse őt.

Road movie

Az Apokalipszis most lényegében egy klasszikus értelemben vett road movie, ahol a lényeg nem maga a lineáris útvonal és Willard küldetése, hanem maga az út, amely Kurzthoz vezeti és amely során Vietnám poklát megismerhetjük. És ez a Pokol itt tényleg szó szerint értendő: nem a kiömlött vér, a kiontott belek, vagy lemészárolt katonák holttestei (bár láthatunk bőven ilyen képsorokat is), hanem annak elképesztő abszurditása miatt, ahogy ez a teljesen értelmetlen és ostoba háború elénk tárul.

Nehéz Coppola zseniális filmjéből egyetlen momentumot kiragadni, mégis van Willard századoshoz köthető két kultikus jelenet: a film legeleje, ahogy a Doors This is the endje alatt fennakadt szemekkel az ágyán fekszik, vagy a film vége felé a klasszikus képsorok, ahogy gyilkolni készül, sárral bekenve, a vízből kiemelkedve…

Mégis, az Apokalipszis most nem a relatíve egyszerű alaptörténete, vagy konkrét jelenetei, hanem a film hangulatának egésze miatt üt igazán. Martin Sheen karaktere valójában egy visszafogott, passzív „szem”, amelyen keresztül a néző betekintést nyerhet Vietnám groteszk borzalmába. Nem véletlenül választotta végül Coppola Marton Sheent, (először ugyanis Harvey Keitelre esett a választása, aki egyébként tengerészgyalogos volt, tehát tökéletes lett volna a szerepre, mégis, túlságosan „ott volt”, karakteres, karizmatikus színészként és ide másféle figura kellett) a színész passzív, visszafogott alakítása révén a néző befogadóként sokkal inkább az események hatása alá kerül.

Kiégett gyilkosok, mániákus őrültek

Willard a végletekig kiégett, sőt, már érzelmei terén „elszenesedett” figura, aki a háború poklát bejárva és a piszkos küldetéseit teljesítve nem érzi jól magát sehol: sem otthon, sem a dzsungelben, csak rábólint, amikor a felesége válni akar és magányosan teljesen szétissza az agyát a szállodai szobájában. (A klasszikus részeges jelenetet egyébként egy ténylegesen mattrészeg Martin Sheennel vették fel.) Csak akkor lép akcióba, amikor nagyon muszáj, számára nincs más, csak a küldetése, de igazából arról sem tudja előre, hogyan fog reagálni, amikor majd az őrült Kurtz ezredessel találkozik.

A Marlon Brando által alakított Kurtz is teljesen kiégett, viszont őt a kiégettsége nem a totális passzivitásba, hanem másféle extremitásba taszítja. Brando egyébként nagyon keveset szerepelt a filmvásznon és ez a végső vágás háromórás film idején még inkább érezhető volt, viszont azzal a pár hidegrázós jelenetével is ő vált a film igazi (negatív) főszereplőjévé.

A film másik őrült parancsnoka, a helikopterszakaszt irányító William „Bill” Kilgore alezredes (Robert Duvall), jellemében Kurtz ellentéte: igazi lelkes „háborús kutya”, aki a helikopterén Wágner Valkűr-áriájára támadja az ellenséget és mániákusan rá van kattanva a szörfölésre. Robert Duvallnak is ez a leghíresebb, legnagyobb alakítása, karaktere egyszerre sugároz hihetetlen karizmát és ugyanakkor borzasztóan öntelt ostobaságot. Nagyon kevés olyan színész létezik, aki az elmúlt negyven évben valaha is vissza tudta volna adni Duvall öntörvényű, mániákus karakteréhez hasonló katonai vezetőt.

Végül meg kell még említeni a szintén zseniális Dennis Hoopert, aki egy szintén megzakkant, névtelen fotóriportert alakít és aki az őslakosokhoz hasonlóan bálványként imádja Kurtz ezredest. A névtelen, diliflepnis fotóriporter csak löki és löki a sódert, és ehhez a karakterhez ismét csak egy Dennis Hooper kaliberű színész kellett.

„Végső vágás”

Bevallom őszintén, egyszerre vártam kíváncsian a filmbe került plusz jelenetekre és tartottamra is tőlük. Egy ilyen mestermunkánál, mint amilyen az Apokalipszis most, bármilyen felesleges plusz jelenet megbonthatja azt a – szinte „szent” – egyensúlyt, amit a film saját emlékeimben is képvisel. A 2001-es „rendezői vágás” anno talán ezért is maradt ki nálam, vagy már nem is tudom, pontosan miért, de mindenesetre örülök neki, hogy ezt a végső vágást láttam elsőként az eredeti film után (amelyet jelenetről-jelenetre, párbeszédről párbeszédre, fejből ismerek), mert még most sem tudom igazán eldönteni, hogy az a két plusz, történetet is érintő jelenet tényleg „adott-e” valamennyit a filmhez, vagy ez a film úgy tökéletes, az eredeti vágással, ahogy van?

Hogy túl sok spoilert ne áruljak el: az egyik plusz jelenetsor a Kilgore szörfjéhez kapcsolódik és viccesebb vonatkozásával kicsit kizökkent a film súlyos hangulatából, a másik pedig egy francia ültetvényes családhoz kötődik, akik mindenre elszántan fegyveresen védik meg saját kis közösségüket a vietkong katonáktól és egyéb bandáktól. Azt mondanám, hogy talán ezek a plusz részek kicsit tényleg feleslegesek voltak, bár ez amiatt is lehet, hogy úgy gondolom: ehhez a filmhez lehetetlen már bármit hozzáadni. A szörfős rész így már túl volt hangsúlyozva, az ültetvényes családdal való ebéd során elhangzó párbeszéd didaktikus és felesleges, amit legfeljebb a Willardhoz kötődő „romantikus” szál ellensúlyoz és ad még több súly karakterének, ami viszont egyértelmű pozitívum.

Filmtörténeti klasszikus

Viszont tényleg csak nüanszokról beszélhetünk, a plusz hozzáadott háborús jelenetek, snittek, a döbbenetesen profi minőségű, eredeti hangsáv és zene 7.1-ben (amikor felcsendült a This is the End a film elején, könnybe lábadt a szemem, annyira hihetetlenül tisztán szólt a film forgatásakor már nyolc éve elhunyt Morrison hangja) bőven tesznek hozzá annyit az értékeléshez, hogy az eredeti 10/10 ismét meglegyen nálam.

Mert hát az Apokalipszis most nálam azon kevés filmek közé tartozik, amelyik egyértelműen, kétséget hozzá nem férően 10/10-es mestermunka, igazi filmtörténeti klasszikus, Francis Ford Coppola legjobb filmje a Keresztapa I-II mellett.

Ha kicsit is igényes vagy, ha az állandó szuperhősfilm áradat mellett látni akarsz egy olyan alkotást, amelyhez foghatót manapság már nem képes megalkotni szinte senki, ahol minden egyes jelenet, képsor és képkocka, zene, hang, színészi alakítás igazi professzionalizmusról árulkodik, akkor ezt a filmet nem hagyod ki – főleg, ha esetleg még nem láttad.

És amikor fellángol a napalmbombáktól a dzsungel, amikor a szintén őrült Kilgore alezredes eksztatikus tekintettel „a győzelem illatáról” beszél – miközben visszaemlékezik rá, ahogy a csatatéren heverő hullák között állva a napalmot szagolja – amikor a Brando által alakított Kurtz – akit a végletekig karizmatikus, őrült katonai vezető helyett a bennszülött törzs pogány istenként tisztel – a beteges vérengzései kapcsán az amerikai vezetőség képmutatásáról beszél, akkor muszáj arra gondolni, hogy hiába nincs éppen háború: ez a film most is hátborzongatóan aktuális…

-BadSector-