RETRO – Rayman az evolúció csodája: nincs karja, se lábszára, de a levegőben lebegő tappancsaival és ökleivel legalább olyan jól tud érvényesülni, mint nagy mellű riválisa, Lara Croft. A méla tekintet és bumfordi külső ne tévesszen meg senkit: Rayman a 3D-s platformjátékok egyik legnagyobb arca!

A francia illetőségű Ubisoft sokat köszönhet ennek a furi kis lénynek… A kilencvenes évek közepén, amikor az egyébként patinás cég épphogy csak vegetált, a PC-n és az akkori konzolokon (Playstation 1, Sega Megadrive, SNES) megjelent első Rayman-részek döbbenetes sikert arattak.

Igazából senki sem értette, mi az őrület oka, hiszen egy mezei oldalnézetes ugribugriról volt szó, amely PC-n ráadásul egyszerű (igaz, nagyon szép) VGA-s grafikával szerénykedhetett, pedig az SVGA akkor már igencsak elterjedőben volt. Vajon ez volt az a kis játék, amely mellé az aktuális barátnőt is le lehetett ültetni, és a sok – kissé már unalmassá váló – Doom-klón és háborús stratégia mellett nekünk is felfrissülést jelentett a meseszerű Rayman-világ, valamint az amúgy jól kidolgozott platformos játékmenet, vagy egyszerűen csak betöltötte az akkori időkre jellemző űrt ebben a stílusban?

Pontosan nem lehet tudni, de mindenesetre a meghatározhatatlan fajú kis lény kalandjai elképesztő eladásokat produkáltak: a mai napig 11 millió példány kelt el ezekből a játékokból. A Ubisoft nem hiába tekinti Raymant emblematikus figurájának: a cég nélküle egész biztosan nem tartana ott, ahol most van…Persze Rayman első sikerei óta évek teltek el, és bár az újabb részek is aránylag jól szerepeltek az eladási listákon, ezeknek sajnos nem mindegyike volt olyan élvezetes, mint az egykori klasszikus…

Az első rész különféle Gold és bővített verziói után öt évet kellett várni a 2000-es Rayman 2-re. A folytatás nagy erénye volt, hogy elsőként használtak hozzá igazán látványos 3D-s grafikát, amely tarkabarka, meseszerű színvilágával teljesen meghódította a fura kis hőst addig nem ismerő platformer rajongókat is. Konzolon a Rayman 2 megérdemelt sikert aratott, PC-n viszont sajnos hiába ütött a grafika, és volt kellően jópofa, élvezetes, sőt még változatos is a játékmenet, a rendkívül rossz kameranézetek és irányítás sok játékost elkedvetlenített.

A fejlesztők néhány későbbi konzolverzióban teljesen helyrepofozták e téren a játékot, de ez nekünk, PC-seknek csak annyi volt, mint halottnak a csók… 2001-ben jelent meg a Rayman M, amely egy meglehetősen furcsa próbálkozás volt a Ubisoft részéről: keverni szerették volna a Quake 3-féle „arénás”, multiplayeres játékmenetet a hagyományos külső nézetes, 3Ds platformos megjelenítéssel.

Rayman mellett bármilyen más karaktert is lehetett választani a multi-csaták során, és bár mellékeltek a játékhoz egy single player „küldetéssorozatot” is, lényegében semmilyen történetet sem kaptunk: a feladat csak annyi volt, hogy egyre több MI által irányított ellenséget kellett lekaszálni az újabb és újabb pályákon. (A készítők egyszerűen lekoppintották a Quake 3 és az UT single playeres részét.)

A Rayman M a kis lény karrierjének legfatálisabb tévedése volt: az összekötő történet, a normális, hagyományos single játékmenet hiányában, és az ide nem illő multis gyakás miatt totális érdektelenségbe fulladt. Szerencsére a készítők tanultak hibáikból…

És a Rayman név megint szép lesz…

Amikor tavaly szeptemberben kilátogattam az ECTS-re, és elsasszéztam a Ubi Soft standjához, a Splinter Cell iránti érdeklődésem mindent elnyomott, de azért kipróbáltam a jó öreg Rayman legújabb részét is. Sajnos csak a Playstation 2-es verziót állították ki, és azon is csak egy éjszakai, mocsaras pályát mutattak be. „Csini, de semmi extra” – jegyeztem meg magamban, aztán visszarohantam a Splinter Cell végre szabadon maradt gépéhez.

Aztán nemrégiben ellevelezgettem egy Ubisoft-os marketinges hölggyel, aki rámszólt, hogy „Van Rayman 3-as verziónk, küldjünk?” – „Küldjetek. Köszi.” – írtam vissza különösebb lelkesesedés nélkül, úgyhogy amikor végre megérkezett postán a küldemény, akkor pár napig rá sem bagóztam. Aztán egy unalmasabb este nagy nehezen rászántam magam, hogy betöltsem, és körülbelül hajnali négy körül vettem csak észre „magam”, hogy még mindig raymanezek.

Még a Buena Vista is megirigyelhetné

Amivel a kis lény legújabb kalandja az első körben a képernyő elé szögezett, az a tarkabarka, de mégsem ízléstelen, színektől és 3D-s effektektől dús, meseszerű grafika: a Rayman 2 is szép volt a maga idejében, ám a harmadik rész még azt is felülmúlja. Maga Rayman bumfordi külseje ellenére szintén kidolgozottabb, igaz, ő maga, barátai, valamint a különféle poénos szörnyek sokkal kacagtatóbbak annál, mint hogy a poligonjaikat számolva ájuldozzunk tőlük.

A különféle 3D-s, fény-árnyék és egyéb effektek (a víz például ilyen típusú játékhoz képest nagyon ütős), valamint a rendkívül jól kidolgozott környezeti elemek pedig garantálni fogják, hogy egy igazi rajzfilmben érezd magad. A helyszínek ráadásul nemcsak gyönyörűek, hanem kellően változatosak is: néhol egy kicsit az Alicere emlékeztető szürreális, álomszerű kastélyokban, boszorkánytanyákon vagy barlangokban nyomulunk, máshol pedig varázslatosan meseszerű falucskákban és egyéb „napsugaras miliőkben” rohangászunk a kar és lábszár nélküli manóval.

A látványos grafika mellett az amúgy jópofa zenét és a különféle hangokat ugyan szinte észre sem vesszük (sajnos a játék külön nem támogatja a 3D-s hangkártyákat), viszont szinkronszínészeknek igazi profikat vettek fel: az (angolul jól tudó…) ínyencek például felismerhetik John Leguizamo (Jégkorszak) és Billy West (Futurama), hangjait: előbbi Globoxot, utóbbi pedig Murphyt szinkronizálja.

A mókás hangok mellett szerencsére a szövegek sem kevésbé poénosak: még a legtöbbször unalmas oktató rész is viccesre és főleg a játék hangulatához illőre sikerült. (Nem úgy, mint például a negatív ellenpéldának felhozható, rémesen fantáziátlan Neverwinter Nigths tutorialban, ahol mindegyik oktatóember ilyesmivel köszöntött, hogy: „Üdvözöllek, kalandor! Én vagyok az xy-t betanító ember.

Ha ezt a beszélgetést szüneteltetni akarod, akkor nyomd meg a billentyűzeten a [d] gombot!” – mekkora bukta volt…) Itt viszont mindjárt a játék elején jókat fogunk vigyorogni a Raymant segítő zöld, repkedő… „legyecske”, Murphy állandó beszólásain, vagy azon, ahogy a kezében tartott kézikönyvből felolvas, és állandóan anyázzák egymást. Globox, Rayman kék… békaszerű barátja pedig a legtöbbször teljesen haszontalan varázsénekekkel próbálja a játék során a zárt kapukat kinyitni, ami természetesen nem működik, ám derék hősünk mindig azt hiszi, hogy előbb-utóbb sikerülni fog.

Persze, amikor végre kinyitottad a szóban forgó ajtót, akkor a bamba melák azt hiszi, hogy az ő dalaitól sikerült a mutatvány. Globox amúgy sem túl hasznos segítség, de Rayman jó haverja, ráadásul lenyelte Andrét, a Dark Lum Lordot, vagyis a hoodlumok vezérét, úgyhogy azon is végig röhögni fogunk, ahogy utóbbi állandóan szitkozódik Globox siránkozásain. A rendkívül látványos grafika és a Cartoon Network legjobb rajzfilmjeit idéző humor tehát garantálni fogják, hogy a játék hangulata mindvégig fogva tartson, és biztosak maradjunk abban, hogy a játékmenet ott van-e azon a bizonyos szeren…

James Bond húzzá’ inné’ jön az igazi profi!

A Rayman 3 felveszi a versenyt a legjobb konzoljátékokkal is, ám azt rögtön előrebocsátom, hogy gamepad nélkül feleannyira sem élvezetes, és főleg nem olyan jól irányítható. Én egy mezei Microsoft Sidewinderrel teszteltem, de támogatja a manapság egyre elterjedtebb rezgő gamepadeket is, úgyhogy aki egy ilyen kütyü boldog tulajdonosa, az még jobban belemerülhet a játék konzolos hangulatába.

Maga a játékmenet nem változott sokat az előző részek óta; annyi a különbség, hogy többet kell harcolnunk, sőt egyes helyeken, ajtókon csak úgy tudunk továbbjutni, ha elintézünk egy-egy rosszarcút. Szokás szerint a küzdelemhez Rayman kilöhető fehér kesztyűs ökleit használhatjuk: ha sokáig nyomva tartjuk a gombot, akkor egyre jobban felpörög, majd ha eleresztjük, akkor jó nagyot csap ellenfeleinkre. Egy-egy ilyen felturbózott ökölcsapással egyébként teljesen kiiktathatjuk a hoodlumokat (ők törnek a legtöbbször életünkre).

A speckókhoz tartozik még Rayman „görbe ütése” is, amellyel a különféle akadályok mögött lévő ellenségeket intézhetjük el, vagy kapcsolókat nyomhatunk le. Ehhez kötődik az egyik liftes rész is, ahol lényecskénkkel csak úgy tudtunk feljutni a felsőbb szintre, hogy egy eltakart gombot folyamatosan ütögettünk.

Más 3D-s ugri-bugriban még nem találtam ehhez foghatóan kreatív feladatot, úgyhogy a készítőket megint csak dicséret illeti. Egyes helyeken különféle színes konzerveket találunk, amelyeket felfalva Rayman egy rövid időre elszíneződik, és öklei valamilyen speciális képességgel gazdagodnak: például egyszerűen csak dupla akkorát ütnek, vagy kampókat lövellnek ki – előbbi bizonyos platformok leereszkedéséhez vagy zárt ajtók szétzúzásához kell, utóbbival pedig Tarzan módjára lengedezhetünk egyik magaslati helyről a másikra.

Rayman két mancsán kívül borzas haját is használhatjuk: ugrás közben az egyik gombot megnyomva egy kicsit „repkedhetünk” vele, ám ez csak a nagyobb ívben való leszállást jelenti, mert magasba emelkedni csak a később megtalálható, fejre csatolható propellerrel tudunk.

Aki legyőzte Harry Pottert

Talán meglepőnek tűnik, hogy egy ilyen típusú játékra ennyire magas százalékot adunk, de a Rayman 3 rengeteg szempontból kiemelkedik saját műfaján belül is, másrészt más akciójátékokat tekintve is. Minden részéből érződik, hogy fejlesztői mennyire profik a témában – a 3D-s ugri-bugri játékok igazi rákfenéje, hogy egy idő után unalmassá válnak, ezúttal viszont sikerült olyannyira változatos feladatokat, látványos pályákat, egészen máshogyan kinéző és sokféleképpen elintézendő, ötletesen kidolgozott főellenségeket, továbbá főleg annyi humort és fantáziát belevinni a játékba, hogy a Rayman 3 szinte egyfolytában a képernyő elé szögez.

Egyedüli negatívumként talán csak azt tudnám felhozni, hogy gamepad nélkül, billentyűről az irányítás egy kicsit körülményes, de hát ilyen típusú játékhoz amúgy is alap ez az eszköz. Kis környezetemben a fiatalabbak között tavaly karácsonykor nagy favorit volt a Harry Potter második része: nos, akik a mágustanonccal kavartak a Chambers of Secretben, azok töltsék be a Raymant is, ha egy igazán király ügyességi akciójátékot akarnak látni…

-BadSector-(2003)

Kiadó: Ubi Soft Entertainment

Fejlesztő: Ubisoft Shanghai, Ubisoft, Gameloft

Stílus: Platformer

Megjelenés: 2003.02.21