TESZT – Az első Outlast egy üde folt volt a 2013-mas játékkínálatban, azonban az új játékmenetbeli elgondolásai ellenére nem sikerült kiaknáznia a magában rejlő potenciált, és sok szempontból elég közepes élményt nyújtott. Április 25-én, 4 év várakozás után jelent meg a második rész, amely finoman szólva is megosztóra sikeredett (nem feltétlen a kritikusok, sokkal inkább a játékosok szerint). Vannak, akik szerint a második rész minden szempontból felülmúlta az elődöt, míg mások szerint a folytatás csak az első rész árnyékában kullog. Lássuk hát, hogy mi volt az én benyomásom a játékról.

Ami már legelsőre szembetűnik, az az észbontóan durva grafikai megvalósítás. Az Outlast 2 éles textúrákkal, komplex részecskeeffektekkel, és realisztikus világítással rendelkezik, emellett pedig a karakterek kidolgozottsága is egy nagyot lépett előre a korábban látottakhoz képest. Ezen a téren mindenképpen a folytatás a befutó – az első rész ilyen téren már a megjelenése idején is erősen elmaradottnak hatott a maga késői PS2, korai Xbox 360 érát idéző vizualitásával.

A rothadás szépsége

Talán az első rész helyszíni és grafikai korlátjai, hiányosságai is okolhatók abban, hogy nem igazán sikerült anno valami maradandót alkotni művészi szempontból. A legtöbb térelem, épület, és karakter meglehetősen egyszerűnek és fantáziátlannak, kvázi tucathorrorban látottnak hatott – persze voltak ez alól kivételek, de nagy általánosságban ez volt a jellemző.

A folytatás e téren is egyértelmű előrelépést mutat; a különböző, egytől-egyig kreatív módon megalkotott ellenfelek, az érdekes és folyton változó, mindig újat mutatni képes környezet együtt teremt egy olyan erős atmoszférát, ami az első részben csak nyomokban volt megtalálható. Minden egyes helyszínt élmény volt megcsodálni és felfedezni (ha éppen nem menekültem valamilyen őrült szektás elől).

Lopakodás és klausztrofóbia felsőfokon

Bár a két játék alapvető koncepciója ugyanaz (lopakodás, rejtőzés, menekülés), az Outlast 2-nek mégis messze jobban sikerült szórakoztatnia engem, és egyúttal jobban bevonzani a világába. A 2013-mas elődben a játékom nagy része a szekrényekben, illetve az ágyak alatt való rejtőzéssel, valamint a meneküléssel telt. Nem volt túl sok opció a lopakodásra köszönhetően a meglehetősen szűkös belső tereknek, ez pedig magával hozott egy másik problémát is. Lényegében nem volt semmilyen mértékű felfedezésre és bolyongásra lehetőség.

A folytatásban szerencsére erre már számos lehetőségem nyílt, ebbe beleértve a lopakodást is, így el tudtam sunnyogni a gyilkolásra készen álló fanatikusok között a pályák nyitottsága és nagysága miatt. Persze ugyanúgy megtalálhatóak itt is az első rész klausztrofóbiás, szűkösebb belső terei, de a folytatás már sokkal több lehetőséget kínál a felfedezésre, hiszen ennek már csak egy része játszódik épületek falain belül.

A leírtak mellett még egyértelmű pozitívum az Outlast 2-őt illetően, hogy nagyon jól eltalálták a készítők a játékmenet dinamikáját. Az ellenfelekhez kötődő tevékenységeket (lopakodás, menekülés, rejtőzés, átvezetők) okos és jól adagolt arányban váltják fel a nyugisabb részek (felfedezős, mászós, egyszerű puzzle, illetve atmoszférateremtő szekciók), melyek így gondoskodnak arról, hogy a játék egy pillanatra se váljon unalmassá és repetitívvé, amely kétségtelenül az első rész egyik legkomolyabb problémája volt (az egyforma belső terek és az egyszerűbb játékmenet nem tett lehetővé túl nagy változatosságot).

Dübörögnek a pszichopaták

Ez elég szubjektív, és saját bevallásom szerint én magam sem tudok dönteni afelett, hogy melyik rész jön ki győztesen ezen a téren. Az első részben volt egy-két nagyon erős, feszültséget kelteni képes dallam, a második résznek már egy fokkal könnyedebb viszont a hangzásvilága, cserébe azonban a soundtrack sokszor klasszikus horrorfilmeket juttatott eszembe.

Horrorklasszikusok közé sorolható

Az első Outlast története sokkal inkább a háttérben zajlott és a játékosra várt, hogy összerakja-e – ebben pedig elég nagy segítséget nyújtott a The Whistleblower elnevezésű sztori DLC. A második rész talán egy fokkal könnyebben értelmezhető (legalábbis egy alap szinten) – a több átvezető nyilván sokat segít ebben – viszont érdekes módon pont emiatt valahogy több kérdést is vet fel, mint a 4 évvel ezelőtti előd.

Annyi biztos, hogy számos valóban maradandó jelenettel gazdagodtam (mint in-game szekciók, mint átvezetők által), melyek némelyike szememben annyira erős volt, hogy bekerültek a horror műfajának csúcspontjai közé. Ez persze nem is csoda, hiszen láthatóan a készítőket a műfaj legnagyobbjai inspirálták (A ragyogás 1980-ból, vagy éppen A barlang 2005-ből). Az első részből ellenben csak a befejezés és a kínzós jelenet maradt meg bennem.

Nintendo Switch (BadSector)

Idén nyáron, a nagy hőségek idején vettem elő a Nintendo Switch verziót. Egyértelműen állíthatom, hogy az egyik legszebb Switch játékkal volt dolgom, amely a kis hibrid konzolra elkészült! Ez egyaránt igaz a full HD-s megoldásra, és a tabletmódra is, de különösen utóbbinál szembetűnő ez elképesztő minőség. Tűéles textúrák, remek átvezetők, amelyek nagyszerűen érvénysülnek a kis tabletmódban, kiváló fény-árnyékviszonyok jellemzik a játékot.

Hasonló jókat tudok elmondani az irányításról is, amely mind tévén, mind tabletmódban hibátlan. Igaz, nem tartalmazza a Switch-re jellemző extrákat (tehát nincs motion control és egyebek sem), viszont az alapszintű irányítás – például a Wolfenstein II-vel ellentétben – rendkívül precíz, ami meneküléskor, a tárgyak felvételekor, vagy a megfelelő időpontban való elbújáskor rendkívül fontos.

Amit fontos azért megjegyeznem, hogy ezt a játékot CSAK sötétben, éjszaka érdemes játszani, tehát ki sem próbáltam útközben, napsütésben, mert tönkre vágná a hangulatot.  Amikor a lakásunkban még hőség volt, kiültem a viharos, hűvös, éjszakai kertbe, Switch-el kezemben és akkora hatalmas horrorhangulatot adott, ahogy a szeles, a fákat megtépázó éjszakai sötétségben az Outlast 2-vel játszottam, hogy arra nehéz szavakat találni. Pedig hát… ez nem egy exkluzív, vagy modern cím, hanem egy régebbi játék Switch portja. De mégis az egyik legjobb, legszebb, leghangulatosabb játék a hibrid konzolra. Most pedig visszaadom a szót DaemonX-nek!

Próba-szerencsétlenkedés

Függetlenül a fenn leírtaktól, egyáltalán nem állítom azt, hogy az Outlast 2 hibátlan lenne. Néhányszor elég könnyű eltévedni annak ellenére, hogy a fejlesztőknek alapvetően nem ez volt a szándéka – egyszerűen néhány pályaszakasz furcsán követi az azt megelőzőt, és olykor elég sokáig kellett keresgélnem, mire rájöttem, hogy mégis hová kell menni.

Ez igazán frusztráló, amikor üldöznek, és gyakorlatilag a szerencsére van bízva, hogy jó irányba futok-e majd el… mert, ha nem, akkor annyi nekem, és ez a trial and error jelleg kártékony hatással van a játékra. Habár engem nem zavart olyan nagyon, vannak, akik nagyon allergiásak tudnak lenni erre.

Hogy a Kaszás vinné el a kaszás öreg nénét!

A másik probléma egy olyan ellenfélhez köthető, amellyel több ponton is összefut majd a játékos a történet során, és minden egyes alkalommal idegőrlő és mérhetetlenül frusztráló lesz megküzdeni vele (pontosabban elmenekülni előle). Ennek oka az, hogy iszonyatos rossz designnal lett megalkotva. Egy ütésből öl, képes futás közben is utolérni, követi a precíz menekülési útvonalát a játékosnak (akkor is, ha már nem látta, hogy hol fordult be), így aki épp elrejtőzött, azt is megtalálja, emellett pedig nem lehet ellopakodni mellette, mert le van scriptelve, hogy észre vegye a játékost, ha X méteres közelébe került (hiába van köztük például akár egy épület is).

Mondtam már, hogy a legelső enemy-encounter ehhez az ellenfélhez köthető? Nem csodálkoznék, ha a játékosok 90%-a 20 perc után abbahagyta volna az Outlast 2-őt emiatt. Megkockáztatom, hogy többször haltam meg a kaszás öregasszony miatt a játék elején, mint azt követően összesen a 6-8 órás játékidő alatt. Hihetetlenül frusztráló és idegesítő, de ha ezen sikerül túljutnia a játékosnak, akkor egy meglepően kiforrott és szórakoztató, erős élményben lesz része.

-DaemonX-

Kiadó: Red Barrels

Fejlesztő: Red Barrels

Stílus: Horror

Megjelenés: 2017. 04. 27.