FILMKRITIKA – Nem, nem Karib-tenger kalózai, hanem a Doktor. Dolittle meseadaptációja készül belőle.

Kisgyerekkoromban egyik kedvenc mesekönyvem volt a Doktor Dolittle, amelynek történetéről mondjuk már gőzöm sincs, miről szólt, de arra emlékszem, hogy egy az állatok nyelvén beszélő állatorvos volt a főszereplő és sok, szép, színes kép volt az oldalakon. Nagyjából ennyi egyébként az a meglévő pozitívum, amelyet a Robert Downey Jr. főszereplésével készült filmmel kapcsolatban ki lehet emelni.

Állati csalódás

Komolyan mondom, én ilyen Kelly hősei-féle Csodabogaras (Donald Sutherland) pozitív érzésekkel mentem el a sajtóvetítésre. (Jó, volt benne egy kis önszuggeszció, elismerem.) Elvégre Robert Downey Jr. azért igen kiváló színész, mostanában csak relatíve minőségi filmekben alakított igen jól, igazán érdekes karaktereket, nem is emlékszem rá, hogy egy kifejezetten rossz filmhez adta volna a nevét. Másrészről, tele volt sztárokkal a film, akik a CGI állatok hangján megszólaltak, róluk sem gondoltam, hogy egy ilyen pocsék alkotást bevállalnának. Pedig, de…

Állati nagy marhaság

Hugh Lofting filmje Doctor Dolittle ifjúsági könyvsorozatának második kötetét adaptálta elég „laza” stílusban, amelynek elején egy a hetvenes éveket idéző rajzfilmes bevezetőben ismerhetjük meg Dolittle szomorú előtörténetét, melynek az a végeredménye, hogy évekkel később egy borzasztóan igénytelen külsejű, hosszúszakállas hajléktalanra hasonlít, akinek akkor sem adnál egy százast a Boráros tér aluljárójában, ha te magad lennél Teréz anya reinkarnációja. Dolittle mogorva remeteként éli életét és csak az állatokkal hajlandó cserfelni amolyan tipikus „Robert Downey Jr.-s” stílusban.

Az első igazi problémám talán az volt, hogy a tragikus előtörténet (melynek amúgy zéró jelentősége sincs később a film során) ellenére is képtelen voltam szimpatizálni Downey Jr. szakadt, piszkos doktorával, vagy akár a málészájú kissráccal, aki a film elején csapódott hozzá és tátott szájjal felnézett rá, olyan akart lenni, mint a doki.

Állatian elkeserítő

Szomorú volt azt is látni, hogy Downey Jr. sem szimpatizált túlzottan a saját szerepével, csak 20 millió dolláros gázsiért benyelte, hogy komplett hülyét csinál magából a sok CGI-állat és helyenként fingós poénok közepette.

A történet is ide-oda csapong, nincs is idő rá, hogy bármelyik állatkaraktert megszeressük (túl sok is van belőlük), de a béna poénok és borzasztóan klisés történet is képtelen ezt elérni nálunk.

Állatian drága és túltolt CGI

Félreértés ne essék: nem az a baj a CGI-vel, hogy olcsó és igénytelen, hanem egyszerűen csak az, hogy a film 175 millió költségvetése ellenére sem sikerült az istennek sem életet lehelni ezekbe az amúgy technikailag iszonyúan túltolt digitális állatokba. Másrészt annyira durván erős és csiricsáré szín- és állatkavalkáddal van dolgunk, hogy egyszerűen nincs ideje a nézőnek egyetlen pillanatig sem elidőzni bármelyik állatkarakteren. (Akiket amúgy eredeti nyelven híres sztárok szólaltatnak meg, de a magyar szinkron miatt ez teljesen mindegy. Köztük volt például a másik Marvel-sztár: Tom Holland, mint „Jip” szinkronhangja, aki meg nem mondom, melyik állat volt a filmben.)

Aki állatian jól szórakozhatnak…

…azok a kisgyerekek. Mivel mostanában elég kevés gyerekfilm készült, a Dolittle azért legalább tényleg kitölti ezt az űrt. Gyerekfilmként annyira ez a meseadaptáció nem olyan vészesen rossz, illetve a sok giccset is leginkább csak a felnőttek veszik észre, egy áldozatos, jó szülő pedig a legbénább poénokon is együtt nevet a kisgyerekével, nem igaz?

-BadSector-