FILMKRITIKA – Guy Ritchie oly sok más zsánerű film után visszatér az eredeti recepthez. Vannak itt Ravaszok, Agyak, és füstölgő puskacsövek is, de nem hiányoznak a Blöffök sem – azonban piszkos kis bűnözők helyett elegáns, már-már fehérgalléros úriembereknek osztják most lapokat. A nagy kérdés azonban az, hogy a már 51 éves, egykori fenegyerek rendező nem veszítette-e el a régi inspirációt?

Emlékszel még arra a sokat emlegetett, klasszikus Guy Ritchie-jelenetre, ahol Dennis Farina leírja Londont („Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins…”) a Blöffben? Vagy amikor ugyanebben a filmben a romát alakító és elképesztően viccesen beszélő Brad Pitt először beszállt a bokszringbe, miközben az Oasis „Fucking in the Bushes” című száma szólt és miután látszólag szétverték, hirtelen egyetlen ökölcsapással kiütötte ellenfelét? Vagy a Blöff elképeszt soundtrackjére? A Ravasz az Agy és a két füstölgő legikonikusabb jeleneteire? Na pont ezek a dolgok hiányoznak az Úriemberekből.

A stílus elveszett

Guy Ritchie visszatért az eredeti gengszterfilmes recepthez, de mégis mintha valahogy elfelejtette volna, hogy mi az, ami igazán egyedivé varázsolta ezeket az alkotásait. Hiába szerepelnek ismét legújabb kedvencei, Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, vagy Hugh Grant és hiába csatlakozott Colin Farrell is a stábhoz, a Ritchie-re jellemező elementáris humor és könnyedség hiányzik a történetből.

Pedig nem az említett színészek tehetnek erről, annál inkább a forgatókönyv. Hugh Grant például zseniális a minden hájjal megkent, sunyi kis firkász: Fletcher szerepében, aki megzsarolja a Charlie Hunnam által alakított Rayt (illetve leginkább annak főnökét) és a film narratíváját ezáltal meséli el a film. Colin Farrellt is érdemes kiemelni a bűnözőkhöz csatlakozó a kissé lepukkant, de annál céltudatosabb és elveihez hű bokszedző szerepében – talán ez Farrell egyik legjobb alakítása. Charlie Hunnam már többször is bizonyított (Ritchie-nél az Arthur király: A kard legendája című filmben, amely szintén nem tartozik a rendező legjobb filmjei közé, de erről nem Hunnam tehetett) és most sem az ő hibája, hogy a karaktere nem teljesedik ki igazán, ahogy furcsa módon a Matthew McConaughey által alakított főhős: Mickey Pearson is érdektelen marad.

Több dudás nem fér meg egy csárdában?

Mondhatnám, hogy az a film hibája, hogy túl sok sztár (jó párat még meg sem említettem) elveszi egymástól a levegőt és karaktereik nem kapnak elég filmidőt, ezáltal pedig nem tudnak kiteljesedni, de az igazság az, hogy maga a forgatókönyv, ami kicsit érdektelen.

Mert hát tud ám Ritchie több sztárral dolgozni, elég csak a Blöffre visszagondolnunk, ahol úgy „rejtette el” a már 2000-ben is hatalmas filmsztárnak számító Brad Pittet a lepukkant, roma bunyós mellékszerepében, hogy talán a rendező filmjeinek egyik legjobban eltalált karakterévé vált, de Jason Statham is abban filmben volt még emlékezetes számomra, azóta csak önmagát ismételve bohóckodik és bunyózik.

Láttunk már ilyet

Nem, az igazi gond nem a karakterekkel, az egyébként általában vicces, vagy szellemes párbeszédekkel van, hanem az elég elcsépelt történettel, amely vagy hagyományos „mindenkit átver mindenkit” maffiasztori, amely időnként feleslegesen túlspilázott, erőltetetten eredetieskedő fordulatokkal operál.

A film talán legnagyobb hibája, hogy miközben az egész sztori a Matthew McConaughey által alakított Mickey Pierson körül forog, igazából Guy Ritchie sem, mint forgatókönyvíró, sem mint rendező sem képes kellőképpen megszerettetni, vagy érdekessé varázsolni ezt a karaktert, hogy túlzottan foglalkoztasson, mi történik vele.

Talán mégis csak „blöff” volt ez a film, csak éppen nem a 2000-es klasszikus film értelmezésében…

-BadSector-

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!