FILMKRITIKA – Jack London világhírű regénye nyomán készült Chris Sanders filmje: A vadon hívó szava, Harrison Ford és egy CGI animált kutya főszereplésével. Az alaposan átdolgozott sztori csak nyomaiban emlékeztet London eredeti regényére, a kérdés, hogy vajon ennek ellenére is el tudja-e varázsolni a nézőket ez az erősen családi mozi hangulatú adaptáció?

 

A vadon szava (The Call of the Wild) Jack London amerikai író 1903-ban kiadott egyik legnépszerűbb regénye. A történet a XIX. században, a klondike-i aranyláz idején játszódik, amikor rendkívüli kereslete volt az erős szánhúzó kutyáknak. Buck, a 140 fontos, vastag bundájú gyönyörű kutya, Miller bíróék hatalmas birtokán királyként éli életét, amíg orvul elrabolják és eladják északra az aranyásóknak. Buck a kegyetlen körülmények hatására átalakul és a túlélésért folytatott harc során egyre erősebb, szabadabb, függetlenebb állattá válik.

Jack London 1903-as regényének egyébként ez már a sokadik adaptációja, többek között Clark Gable, Charles Heston, és Rutger Hauer főszereplésével is készült már film Jack London regényéből.

London után szabadon

„Nyomokban Jack Londont is tartalmaz.” – némi iróniával ezt az alcímet is adhattam volna, de azért tény, hogy A vadon hívó szava, ha nem is hűen követi az eredeti regényt, de igyekszik nagyjából visszaadni Jack London szellemiségét – némi családi film ízesítéssel. Aki gyermekével szeretné megnézni a filmet, nem kell aggódnia: a tényleg „cuki” kutyát főszerepeltető film semmilyen olyan véres jelenetet sem tartalmaz, amely a regényre azért jellemző volt: a brutálisabb eseményeket teljesen átalakították benne.

Az indiánokat sem akarták rossz fényben feltűntetni, tehát az őket érintő negatív történeti eseményeket lecserélték másféle történetre. Ez szerintem kevéssé tett jót a történetnek, amely így némileg szájbarágósabbá, sablonosabbá vált arról nem is beszélve, hogy kimaradt ziccer a westernfilmek vadromantikáját átadó indiános rész.

Igaz: ennek a filmnek alapvetően nem ez volt a célja, hanem a regénytől teljesen különböző John Thorton (Harrison Ford) karakterének kidolgozása, illetve a Buck és Thornton között eleinte nehezen alakuló, majd később igazi mély kutya/gazdi szeretetté váló kapcsolat sokkal hangsúlyosabbá vált. Ezáltal Harrison Ford, e sokkal összetettebb karakter alakítása révén is jobban meg tudta csillogtatni színészi képességeit. Az eleinte gyermeke elvesztésén kesergő, alkoholista, végletekig depressziós, magányos férfi, aki a kutya szeretetén és a közös élményeken keresztül talál magára kellően hatásos változtatás az eredeti John Thortonhoz képest ahhoz, hogy ezúttal talán bocsánatos bűnként tekintsünk arra, hogy az eredeti sztorit teljesen átalakította Michael Green forgatókönyve.

Állati, hogy mennyire emberi?

A film látványvilága és CGI megvalósításai, trükkjei általában véve rendben vannak és bár egy jelenet során egy belobbanó, lángra gyúlt, hatalmas tüzet sikerült valami elképesztően otrombán kidolgozni, viszont a lényeg: a kutyák és főleg Buck kidolgozása, mozgása – egy-két egyébként is elég béna jelenetet leszámítva a film elején – összességében rendben volt.

Más kérdés, hogy egy kicsit túltolta a forgatókönyv és Chris Sander rendezése is, hogy egy kutya mennyire képes emberi módon gondolkozni különböző kérdésekről. Amikor például egy másik kutyatársa éhezik és odaadja a saját halát, már azt is nehezen veszi be a legalább alapszintű realizmusra vágyó lelkünk, de amikor még ráadásul azt is meg tudja ítélni, hogy Thornton számára az alkohol mennyire rossz és ezért mindenféle módon megakadályozza, hogy a férfi megigya a Whiskey-jét (például úgy, hogy ellopja az üveget és elássa), az azért már szerintem túlmegy mindenen. Ráadásul a film azért alapvetően – a CGI kutyákat leszámítva – viszonylag realista, és ez az alkoholizmust megakadályozó Buck és más hasonló, magas szintű emberi empátiát igénylő jelenetek eléggé zavarók és kizökkentenek a filmből is.

Hollywood családi szava

A vadon hívó szava nem az a Jack London adaptáció lesz, amelyet látva elégedetten csettintesz, hogy végre egy, az eredetihez hű alkotás, de a film második felében, kutya és ember mély, szerető kapcsolatát hatásosan vissza tudja adni, hála Harrison Ford alakításának is, aki rutinosan hozza ezt a másféle, idősebb, mély családi traumát hordozó John Thorntont.

Sajnos viszont nem csak az eredeti történet, de a hitelesség is áldozatul esett filmben, amikor a főszereplő Buck olyan kérdéseket tud például megítélni kutyaként, hogy mennyire káros Thornton alkoholizmusa.

Viszont a látvány, a kutyák CGI kidolgozása (egy-két durvább bakit leszámítva) általában véve rendben vannak. Rövid időn belül egyébként a Dolittle és a Sonic, a sündisznó után ez a harmadik családi, ifjúsági film, és a három közül szerintem ez a film sikerült talán – hibái ellenére is – a legjobban, ha választani kell, akkor erre vinném el a csemetét.

-BadSector-