Menu

The Last of Us Part II – A bosszú ötven árnyalata

TESZT – Érzelmileg és idegileg is rendkívül megterhelő, ugyanakkor korszakalkotó játékot fejeztem be tegnap éjjel, amikor a The Last of Us Part II befejező képsorait megláttam. A két főszereplő véres bosszúhadjárata során Seattle romos utcáin keservesen küzdöttem minden pillanatban az életemért, a gombától fertőzött mutánsokkal, egy fanatikus milicisita szervezettel és egy még mániákusabb, agymosott szektával.

 

Harminc óra tömény érzelmi hullámvasút, idegtépő lopakodás, véres és kegyetlen, sőt, embertelen élet-halálharcok tényleg hidegrázósan félelmetes mutánsokkal, és emberi mivoltukat teljesen elveszített szektásokkal, milicistákkal, bandatagokkal egy olyan túlélőhorrorban, melynek fő tematikája a vérbosszú. Mindez nyakon öntve egy elsőrangú, ugyanakkor avant garde történettel: erről szól a The Last of Us Part II, amely kétszer olyan hosszú, legalább kétszer olyan kegyetlen és hatványozottan erősebben hatásos érzelmileg, mint az előző rész.

Pedig ezek nem olyan tulajdonságok, amelyeket videojátékokról túl gyakran el tudnánk mondani. Az elmúlt 20 évben a történetmesélés tekintetében hatalmasat fejlődött a játékipar, de ez leginkább az interaktív elmesélés módjára vonatkozott: a bizonyos esetekben már-már fotórealisztikus, vagy legalábbis iszonyúan részletes grafikára vagy professzionális szinkronra. Persze, előfordul, hogy az AAA játékok esetében igazán elgondolkoztató, egy klasszikus film szintjéhez felérő módon is színvonalas történetet meséljen el (például: Red Dead Redemption 2), de azért alapvetően elég ritka.

Az egyértelmű, hogy a videojátékok történetében talán még sohasem sikerült ennyire innovatív módon elmesélni egy sztorit, különféle idősíkokat váltogatva (á la Tarantino), két különböző karaktert irányítva. Bár a The Last of Us Part II rendkívül „vakmerő” döntéseket hozott az első rész történetét illetően, azt még a kritikusainak is el kell ismerniük, hogy innováció terén nincs hiány.

Itt nincs fény az alagút végén

No de helyezzük kicsit képbe azokat is, akik valamiért kihagyták az előző részt. 2038-ban járunk. Huszonöt évvel korábban egy gombás fertőzés harapózott végig a Földön (ez ironikusan valahol a természet bosszúja), amely az emberi populáció zömét „fertőzöttekké”, vagyis nagyjából zombikká változtatta.

Öt évvel korábban Joel Miller, egy eleinte cinikus és öntörvényű csempész, női társával, Tess-szel a 14 éves, a fertőzésre immunis Ellie-vel vándorol az USA-n keresztül. Miután Joel egyedül marad, elvileg az lett volna a feladata, hogy Ellie-t elvigye egy tudós-kutató orvoshoz, aki megtalálhatná a megfelelő gyógymódot, azonban amikor Joel megtudja, hogy Ellie nem éli túl a műtétet, amely során „kiszedik” belőle az emberiséget talán megmentő ellenszert, akkor megöl mindenkit a kórházban, hogy megmentse a lányt még az operáció előtt.

Amikor a The Last of Us Part II elkezdődik, Ellie és Joel a Wyoming államban lévő Jacksonban élnek, egy olyan faluban, amely viszonylag védett a fertőzöttektől. Az első rész két főszereplőjének kapcsolata azonban már erősen megromlott. Rövidesen egy tragédia is bekövetkezik és Ellie-nek Seattle-be kell mennie, hogy bosszút álljon.

A The Last of Us Part II elképesztően sötét, depresszív, sokszor cinikus és nihilista. Ahogy az apokalipszis utáni, romos Seattle-t bejárod, mindenhol a gombától mutánssá vált, deformált hullákat, vagy élőhalottakt találsz, sokszor írásos megemlékezésekkel, amelyek tanúi annak a katasztrófának, mely a fertőzés elterjedése után beütött. A borzalmas külsejű mutánsok mellett pedig milicistákkal, bandákkal, és egy agymosott, saját magukat elcsúfító, megsebesítő szekta tagjaival kell élet-halálharcot folytatnod. Itt nincs kegyelem, nincs bocsánat, itt az „ölj, vagy megölnek” a kulcsmondat. A játék teljesen klisémentesen mutatja be a legrosszabb tulajdonságainkat: egy olyan emberiségét, amely még akkor is képtelen összefogni és egymást segíteni, amikor már a nagy része kihalt a fertőzés miatt.

Anélkül, hogy spoilereznék, annyit elárulok, hogy míg az első The Last of Us egy fókuszáltabb történetű, epikus road movie-ra hasonlított, amely Joel és Ellie útját mesélte el a Firefly bázisig, addig a folytatás inkább egy tévésorozatra emlékeztet (miközben tudjuk, hogy jön a HBO sorozat is), sokkal több karakterrel (köztük két külön irányíthatóval is), az említett idősíkváltásokkal, véletlenszerű találkozásokkal és döntésekkel, jelenetekkel. A sztori fő tematikája a kérlelhetetlen vérbosszú és annak mindenféle aspektusa, eredménye. Sokan (főleg a jobboldali, vagy szélsőjobboldali érzelmű emberek) szidták a játékot, hogy a sokszínűséget promotálja, beleérte Ellie leszbikusságát (amit mondjuk már a The Last of Us DLC óta tudni), Abby kigyúrt mivoltát (aki fokozatosan megérti a motivációit, megérti azt is, miért vált ilyen „szuperkatonává), illetve a sokféle nép gyermekeit bemutató karaktereket.

Előfordul a játék során, hogy a történet kicsit elveti sulykot: például az első szakaszában az Ellie és Dina közötti néhány romantikus jelenet és párbeszéd szerintem kicsit idegesítő (attól teljesen függetlenül, hogy milyen neműek), illetve az egyik hozzánk csapódó karakternél a nemi identitásának kérdése talán kicsit túl van tolva, tekintettel arra, hogy egy poszt-apokaliptikus világban (meg annak tükrében, hogy a szóban forgó karakternek egyébként mint kell megélnie) ezzel a kérdéssel foglalkoznak talán az emberek a legkevesebbet.

Ezek az apró bosszúságok azonban a történet elenyésző részét képezik, és akik az „sjw-propaganda” és hasonlók miatt kiáltanak fel égbe emelt kézzel, azok nem játszottak a játékkal és nem élték bele magukat a véres élet-halálharcokba, illetve nem ismerték meg a karakterek tényleges motivációit. A játék sztorija egyértelműen avant garde, ilyen történetvezetést eddig leginkább csak filmekben láthattunk, de ugyanakkor elsőrangú és a befejezés nálam akkorát ütött, hogy órákig a hatása alatt voltam, pedig rám már nehezen tud ennyire hatni bármilyen médium (film, vagy videojáték).

A The Last of Us Part II - eladás -ben Ellie már 19 éves, és Jacksonban valami békére és normalitásra hajazó dolgot talált.

Csak csendben, csak halkan, hogy Ellie meg ne haljon…

Csakúgy, mint a történet terén, a The Last of Us Part II játékmenetében mindenre rátett két lapáttal – miközben az eredeti játékelemeket azért megőrizte. A PS4 exkluzív tekintélyes része sötétben, árnyékban játszódik, elhagyatott, romos épületekben, föld alatti alagutakban, járatokban. A ránk vadászó emberek és élőhalottak okosabbak, brutálisabbak és lényegesen többen vannak, mint az előző részben.  Akár még élnek, akár már élőhalottak, feltett szándékuk, hogy megöljenek, agyonlőjenek, cafatokra szaggassanak, lakmározzanak a testedből, vagy csak megfertőzzenek, hogy közéjük tartozz. (Ez utóbbi ugye Ellie esetében nem számít, mivel ő immunis.) A közel 30 órás játékidő alatt a The Last of Us Part II ügyesen adagolja ezt a kétféle ellenségtípust: nagyjából egyenlő arányban fogunk most velük találkozni és a legváltozatosabb taktikákkal kell őket elintézni, attól is függően, hogy milyen fegyvereink vannak éppen.

Hard fokozaton küzdöttem végig a The Last of Us Part II-őt, és ez is a megfelelő nehézségi szint (nagyjából ez számít „normalnak”, a „moderate” egy túlélőhorrohoz képest túl könnyű, csakúgy, mint az előző résznél), még így is maradt bőven lőszerem a játék utolsó szakaszában, mert inkább lopakodva intéztem el az ellenséget. Alapvetően egyébként a Splinter Cell-re hajazó játékmenet a The Last of Us Part II talán legnagyobb erőssége, a magasszintű AI-nak és a tömérdek támadási, gyilkolási lehetőségnek köszönhetően hatalmas élmény igazi osonó gyilkosként egymás után kivégezni az emberi ellenségeket, illetve torokszorítóan izgalmas és félelmetes élmény, amikor a hörgő, nyáladzó, bőgő fertőzötteket próbálod egyenként kiszedni a már teljesen mutálódott „kattogók” közül (utóbbiakat jobb elkerülni.) Kapunk egyébként néhány új szörnytípust is, amelyekkel lényegesen nehezebb leszámolni, mint az első részekből is ismerős mutánsokkal. Ugyanakkor fegyverarzenálunk és azok tartozékai is kibővültek – ezekből a leglényegesebb talán a pisztolyra szerelhető hangtompító, amellyel fejlövéssel csendben el tudjuk intézni az emberi ellenségek nagy részét, és a még nem teljesen mutálódott fertőzötteket is. A hangtompító alaposan kibővíti taktikai lehetőségeinket (és ezáltal a játék élvezeti értéke is megnőtt az előző részhez képest), tehát érdemes rá alapanyagot spórolni.

Rambo itt elvérezne

Sokszor előfordul persze, hogy már nincs mese: észrevettek akár a katonák, szektások, bandatagok, vagy a mutánsok és ilyenkor tűzharcba fogunk keveredni. Az emberi ellenség AI-ja érezhetően jobb lett az Uncharted 4, illetve Lost Legacy-hoz képest is: fedezékbe vonulnak, próbálnak bekeríteni és ész nélkül ritkán ront nekünk bárki. Hard fokozaton nagyon jól céloznak, tehát szemből, védtelenül eszünkbe ne jusson semmilyen emberi ellenséggel tűzpárbajba keveredni. Ilyenkor ugyanis nemcsak jó nagyot sebződünk, hanem több másodpercre is lebénulunk, ahogy a lövés ereje hátra taszít, miközben persze már kapjuk a következő lövést. Amikor már látnak minket, nyíllal, vagy hangtompítós pisztollyal sem érdemes próbálkozni, itt már a shotgunon, lángszórón, vagy más, erősebb tűzerővel rendelkező fegyvereken a sor. Érdemesebb egyébként a közvetlen közelben lévő ellenségeket elintézni, majd elrohanni, elbújni (ha van rá lehetőség) és nem bevárni a többieket, mert ha már bekerítenek, akkor elég esélytelen a túlélés. Ha szem elől veszítenek, akkor megint a lopakodáson a hangsúly, amely tulajdonképpen e rész fő játékeleme is.

A játékmenet alapvetően az ölésre koncentrál, az akció-kaland elemek elenyészőek, bár a felfedezésen, a kiút megkeresésén is nagy hangsúly fekszik. A játék elején, amikor Jacksonból először Seattle-be érkezünk, egy „ál-open world”, „hub-okból” (különféle épületekből) álló játékrészt kapunk, ami némileg az Uncharted: Lost Legacy-ra emlékeztet, csak itt nem dzsippel, hanem lóháton kell különféle helyszínek között közlekednünk. Szerencsére később nem erőlteti a játék ezt a megoldást, mert azért a Lost Legacy-ban ezt jobban kidolgozta a Naughty Dog. Így viszont, hogy csak egy relatíve rövid ideig találkozunk vele, érdekes színfoltja a The Last of Us Part II egészének.

Később már alapvetően sokkal lineárisabbá válik a játék, viszont annyiféle egészen elképesztően változatos és profi pályaszerkesztéssel kidolgozott helyszínnel találkozunk, hogy ez egyetlen pillanatra sem válik zavaróvá. Ezen a téren egyébként az első részhez képest a folytatás érezhetően modernebb és professzionálisabb.

Érdemes még megemlíteni a skillrendszert, amelynél elsőre kicsit „gyomrosként” ért, hogy az előző, szabadabb fejlesztéshez képest (igaz, jóval kevesebb képességgel) itt olyan skill faágak vannak, ahol a legalsó skilleket csak akkor kapod meg, ha fokozatosan végig mész rajtuk. Ez eleinte azért tűnt olcsó és némileg bosszantó megoldásnak, mert azért eléggé véges a fejlesztéshez szükséges felszedhető „pirulák” mennyisége és eleinte csak egy skillágat láthatunk. Később azonban, ahogy szakkönyveket találunk, úgy kapjuk meg fokozatosan új skillágakat, így rövidesen rájöttem, hogy ez a rendszer is összességében jobb, mint az előző részben. A többszöri végigjátszásnál mindenképpen érdemes kipróbálni másféle képességek fejlesztését.

The Last of Us Part II - Akkor már érdemes lesz várni a Sony feltehetőleg június környékén megrendezésre kerülő műsorára, ugyanis idén nem fognak az E3-on részt venni a japánok.

Fotórealizmus

Bár az nyilvánvaló, hogy a 2018-as E3 demóhoz képest a grafika elég komoly downgrade-en ment keresztül, de még így is a PS4 generáció talán legszebb címe. A grafika részletessége, kidolgozottsága, fotórealisztikus vonása terén a játék páratlan, az „olyan, mintha egy filmet irányítanál” klisés szöveg itt maximálisan igaz. Seattle lerombolt városának minden egyes sarka elképesztően részletes és különösen hátborzongató, ahogy a civilizáció pusztulása a szemünk elé tárul egyfajta intő jelként.

Ami az emberi karaktereket illeti, minden egyes többé, vagy kevésbé fontosabb szereplőt szintén rendkívül aprólékosan kidolgozták a grafikusok, legfeljebb pár ellenfél grafikai megmunkálásából vettek vissza kicsit. A szörnyek külsőjét viszont a legcsekélyebb panasz sem érheti: a gombafertőzés különböző stádiumában lévő mutáns előhalottak egytől egyig rémületesen, idegtépően realisztikusak, amikor pedig szétmarcangolják hőseinket, az a legkeményebb horrorokat idézi.

Persze, a „béke szigetei” az előző részhez hasonlóan most sem hiányoznak, most több ilyen helyszínnel is találkozunk, amelyek kidolgozottsága terén szintén elégedetten csettinthetünk majd. Amikor például nyári, erdős helyszíneken járunk, ahogy a folyók tiszta vízében láthatjuk valós időben tükröződni a széltől lengedező fákat, annak látványa egyszerűen pazar. Alig várom már egyébként, hogy PlayStation 5-ön is kipróbáljam majd a játékot, hiszen várhatóan ott közelít majd a grafika a 2018-as E3-on látottakhoz.

Talán az egyedüli durvább grafikus hiba egy antialiasing bug volt, amely a játék bizonyos helyszínein, bizonyos tárgyakon látszódott, de ez – bár zavaró volt – eltörpül az elképesztő látványvilág mellett.

A generáció horrorjátéka

Talán sokaknak furcsa ez a közcímem, illetve az a tény, hogy ezt az aspektust emelem ki a The Last of Us Part II-ből, de számomra talán ebben foglalható össze leginkább Neil Druckmann és csapatának mestermunkája. Ez egy ízig-vérig professzionális, művészi, avant garde túlélő horrorjáték, nemcsak a mutáns, fertőzött élőhalottakkal való harc és az előlük való bujkálás, parázás, illetve az elképesztő apokaliptikus hangulat miatt, hanem azon borzalmak révén is, amelyeket a két főszereplő átél. Ha egy kicsit empatikus vagy, akkor, ahogy a történet végére élsz, garantáltan megszereted őket és maximálisan át fogod érezni azt a testi, lelki traumát, amelyen mindketten keresztülmentek. Ez egy kegyetlen, véres, sokszor cinikus és mégis elgondolkoztató mese. Akármit is tudsz eddig a játékról, itt a megtett út számít, nem csak a befejezés, amelyet csak akkor fogsz megérteni és átérezni, ha végigmentél ezen a rendkívül emlékezetes, harmincórás, véres kalandon, amely napokig veled marad majd a stáblista megtekintése után is…

-BadSector-

Sziasztok! Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patron adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

konzolk2

Pro:

+ Egy avantgarde, korszakalkotó történet, amely többféle oldalról mutatja be a vérbosszú meséjét
+ Végig torokszorítóan izgalmas, feszült akció-kaland, horror- és taktikai elemekkel
+ Elképesztő látványvilág

Kontra:

– Ha nem bírod a főszereplőket és a sokszínűséget, diverzitást
– Antialiasing grafikus bugok, némileg visszavett grafika az E3 2018 demóhoz képest
– Kicsit döcögősen induló első szakasz, hubos fél-open world megoldással


Kiadó: Sony Interactive Entertainment

Fejlesztő: Naughty Dog

Stílus: túlélő-horror, akciókaland

Megjelenés: 2020. június 19.

TESZT – Érzelmileg és idegileg is rendkívül megterhelő, ugyanakkor korszakalkotó játékot fejeztem be tegnap éjjel, amikor a The Last of Us Part II befejező képsorait megláttam. A két főszereplő véres bosszúhadjárata során Seattle romos utcáin keservesen küzdöttem minden pillanatban az életemért, a gombától fertőzött mutánsokkal, egy fanatikus milicisita szervezettel és egy még mániákusabb, agymosott szektával.   Harminc óra tömény érzelmi hullámvasút, idegtépő lopakodás, véres és kegyetlen, sőt, embertelen élet-halálharcok tényleg hidegrázósan félelmetes mutánsokkal, és emberi mivoltukat teljesen elveszített szektásokkal, milicistákkal, bandatagokkal egy olyan túlélőhorrorban, melynek fő tematikája a vérbosszú. Mindez nyakon öntve egy elsőrangú, ugyanakkor avant garde történettel: erről szól…
Ez egy ízig-vérig professzionális, művészi, avantgarde túlélő horrorjáték, nemcsak a mutáns, fertőzött élőhalottakkal való harc és az előlük való bujkálás, parázás, illetve az elképesztő apokaliptikus hangulat miatt, hanem azon borzalmak révén is, amelyet a két főszereplő átél. Ha egy kicsit empatikus vagy, akkor, ahogy a történet végére élsz, garantáltan megszereted őket és maximálisan át fogod érezni azt a testi, lelki traumát, amelyen mindketten keresztülmentek. Ez egy kegyetlen, véres, sokszor cinikus és mégis elgondolkoztató mese. Akármit is tudsz eddig a játékról, itt a megtett út számít, nem csak a befejezés, amelyet csak akkor fogsz megérteni és átérezni, ha végigmentél ezen a rendkívül emlékezetes, harmincórás, véres kalandon, amely napokig veled marad majd a stáblista megtekintése után is…

The Last of Us Part II

Játékmenet - 8.8
Grafika - 9.4
Történet - 9.2
Zene/Audio - 9.2
Hangulat - 9.4

9.2

SZÉDÜLETES

Ez egy ízig-vérig professzionális, művészi, avantgarde túlélő horrorjáték, nemcsak a mutáns, fertőzött élőhalottakkal való harc és az előlük való bujkálás, parázás, illetve az elképesztő apokaliptikus hangulat miatt, hanem azon borzalmak révén is, amelyet a két főszereplő átél. Ha egy kicsit empatikus vagy, akkor, ahogy a történet végére élsz, garantáltan megszereted őket és maximálisan át fogod érezni azt a testi, lelki traumát, amelyen mindketten keresztülmentek. Ez egy kegyetlen, véres, sokszor cinikus és mégis elgondolkoztató mese. Akármit is tudsz eddig a játékról, itt a megtett út számít, nem csak a befejezés, amelyet csak akkor fogsz megérteni és átérezni, ha végigmentél ezen a rendkívül emlékezetes, harmincórás, véres kalandon, amely napokig veled marad majd a stáblista megtekintése után is…

User Rating: 4.78 ( 2 votes)

Spread the love

https://smallseotools.com/

Kiemelt partnerünk: www.konzolkirály.hu