FILMKRITIKA – A Cruella az az új Disney+ film az eredettörténet, amit senki sem kért. És hiábái ellenére egész szórakoztató.

Könnyű volt Cruella de Vil ellen szurkolni az 1961-es Százegy kiskutyában: gonosz és hiú volt, és ami még fontosabb, egyáltalán nem bánta meg, hogy kiskutyákat mészárolt le. Az új Cruella-film, amelyet az Én, Tonya rendezője, Craig Gillespie rendezett, és amely pénteken kerül a mozikba és a Disney+-ra, azt hivatott elmagyarázni, hogyan vált azzá az „embertelen fenevaddá”, akit a főcímdalából ismerünk, és az eredmények vegyesek. Egyrészt mesésnek tűnő móka, és szerencsére nem az a Joker-de-nő sztori, amit a trailerek sugallni látszottak. Másrészt a sztori (Dana Fox és Tony McNamara írta, Aline Brosh McKenna, Kelly Marcel és Steve Zissis kapta a forgatókönyvet) bohókásan sikamlós, és nem tud elszakadni attól a gondolattól, hogy ennek a kutyagyilkosnak szerethetőnek kell lennie. Más szóval, annak ellenére, hogy Cruella egy gonosztevő eredettörténete, fél attól, hogy a központi karakterét gonosztevővé tegye.

„Kegyetlenke”

Emma Stone alakítja Estellát, akinek anyja (Emily Beecham) a „Cruella” becenéven szidja, ha különösen rosszalkodik. Amikor egy incidens miatt anyja idő előtt meghal, Estella magát hibáztatja, és mindent megtesz, hogy Cruella-oldalát félretegye, miközben összefog a Twist Olivér-szerű árvák, Jasper (Joel Fry) és Horace (Paul Walter Hauser) társaival, hogy különböző apró csalásokból éljenek. Amikor sikerül állást kapnia a híres bárónő (Emma Thompson) által vezetett divatházban, elhatározza, hogy ragaszkodni fog a jó úthoz. Ám ahogy a múltjával kapcsolatos gusztustalan igazságok napvilágra kerülnek, Estella azzal küzd, hogy kordában tartsa lázadó ösztöneit. Szerencsére az 1970-es évek Londonjában járunk, és a lázadás hamarosan divatba jön. Cruella (egy Malcolm McLaren-szerű butik tulajdonos segítségével) a Dalmata-verzió Vivienne Westwoodjává válik.

Ahogy az illik egy olyan történethez, amelynek állítólagos hőse és gonosztevője egyaránt a divat megszállottja, a film természetesen stílusos. Az Oscar-díjas jelmeztervező, Jenny Beavan (Mad Max: Fury Road) munkája meghalni való, különösen, ami Cruella és a bárónő ruháit illeti, és könnyű lenne azt állítani, hogy Gillespie rendezőként elsősorban a film kinézetével és hangjával foglalkozott, hiszen az állandó tűhegyes cseppek egy egész estés klip hangulatát adják Cruellának. Ezek a felszíni örömök nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy elfedjék a film hibáit, többek között azt, hogy a dalmatákat gonosszá (vagy legalábbis relatíve gonosszá) teszi, hogy valahogy érthető legyen Cruella későbbi hajlama, hogy kabátot csináljon belőlük.

Estella, vagy Cruella?

A film legnagyobb problémája az Estella-Cruella kettősségben rejlik. Legalábbis a film elején Estella látszólag megtestesíti a jól nevelt nőket, akik – ahogy a mondás tartja – ritkán írnak történelmet. Csak akkor nyeri el a bárónő figyelmét, és kapja meg álmai tervezői állását, amikor viselkedik, azaz elengedi Cruellát. Azt a néhány következményt, amit ez az átalakulás okoz – a csatlósai elidegenítése, akik joggal érzik úgy, hogy természetesnek veszik őket -, csak néhány jelenetben söpörjük le, ahelyett, hogy tovább firtatnánk azt a gondolatot, hogy az a fajta főnöknői attitűd, amit felvett, több mint egy mérgező lehet.

Mivel a film nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy Cruella de Vil végső soron egy olyan karakter, akinek az a hírneve, hogy ártatlan háziállatokat akar lemészárolni, a film egy újabb jele annak, hogy a kortárs filmipar milyen korlátokba ütközik, amikor a régi, ismerős IP-t próbálja megfejni a beépített közönség kedvéért. Cruella végül nem úgy tűnik, mintha a dalmaták történetéhez való kötődéséből bármi haszna is származna, azon túl, hogy felhasználhatja Cruella ikonikus fekete-fehér frizuráját, és valójában a film története egy fiatal lány és szörnyű divatmágnás főnöke közötti központi konfliktusával végső soron inkább Az ördög Pradát visel című filmnek köszönheti a sikert. Ehelyett a kikacsintások, amelyeket a film kénytelen a régebbi forrásanyagra vetni – például, hogy miért hívják Cruella de Vilnek (tényleg csodálkozott bárki is?), és hogy miért akarja majd felnőve megnyúzni a dalmatákat – a legjobb esetben is erőltetettnek tűnnek.

Emma Stone mindent megtett

Stone mindent megtesz, hogy a legtöbbet hozza ki az karakterből, különösen a gyakran kínos párbeszédek során küzd erősen. Az Oscar-díjas színésznő már többször is bebizonyította, hogy nem fél a nagy erőfeszítésektől, és Cruella szerepe gyakorlatilag megköveteli, hogy maximálisan kijátssza a karaktert. Thompson azonban a film igazi MVP-je, aki Miranda Priestly szerepét 11-es fokozatra kapcsolva karikatúraszerűvé teszi, anélkül, hogy valaha is kikacsintana a közönségre. Fry és Walter Hauser mellékszereplőként kissé földhözragadtabbak, de hasonlóan emlékezetesek, Fry pedig érveket szolgáltat a romantikus komédia főszereplőjének szerepére, Gillespie I, Tonya című filmjében pedig Walter Hauser ismét bebizonyította, hogy bárkitől ki tud zsebelni egy jelenetet, aki keresztezi az útját.

Mindent egybevetve a Cruella sokkal jobb, mint amire számítottunk, és elsősorban az a tény hátráltatja, hogy ez egy Disney-film, egyrészt abban az értelemben, hogy az animációs és élőszereplős elődökhöz kell igazodnia, másrészt pedig abban, hogy a főszereplőből nem lehet valódi antihőst faragni. Mint egy Disney-film főszereplőjének, Cruellának szimpatikusnak kell maradnia, és mint Disney-produkciónak, Cruellának meg kell tennie néhány ügyetlen erkölcsi próbálkozást. Ezek a korlátok talán visszatartják a filmet, de mint a jelmezeit ihlető punkok, legalább tudja, hogyan kell jól kinézni a domina szerkókban.

-Zardoz-