FILMKRITIKA – Ritchie remekel ebben a Christopher Nolan-féle akcióthrillerben, amelyben egy halálos „róka” (Statham) vállal munkát egy Los Angeles-i pénzszállító cég „tyúkóljában”.

Amikor H (Jason Statham) megjelenik a Guy Ritchie „Az ember haragja” című filmjében, a Fortico Securitynél senkinek sincs sok oka gyanakodni, hogy más indítéka is lehet, mint a páncélszállító cég pénzének védelme. Az új fickó – aki nagyon hasonlít a „Crank” és a „Transporter” filmek kopasz fickójára – nem vesztegeti a szót. A háttértörténete stimmel, ahogy a referenciái is. Jól lő, de nem annyira jól, hogy feltűnést keltsen. Csak egy újabb őr egy tapasztalt csapatban, amely nemrég két emberét is elvesztette egy véres rablás során.

H nem viccel

Az első munkanapján azonban néhány rabló megpróbálja kirabolni H teherautóját, és ő nem tudja megállni, hogy ne mutassa meg nekik, hogy komolyan gondolja a munkáját. Ami egy 2,5 millió dolláros rablás lehetett volna, végül úgy végződik, hogy a munkatársai biztonságban vannak, a pénz is, fél tucat bünöző pedig holtan hever. Ráadásul nem csak halottak, de olyan pontos találatokkal lőtték le őket, hogy nehéz nem észrevenni, hogy H valamiféle profi lehet – és messze jobb mesterlövész, mint amilyennek a megbízói hitték.

A nézők jóval kevésbé lesznek meglepve, mint az instant hős Fortico kollégái, amikor megtudják, hogy H jóval több, mint mezei biztonsági őr. H-t ugyanis Jason Statham alakítja, aki több mint két évtizeddel a „Lock, Stock and Two Smoking Barrels” után újra találkozik Ritchie-vel, és nem véletlenül döntöttek úgy, hogy újra összeállnak.

A páros bűnügyi filmes együttműködéseit tekintve ez a legutóbbi projekt közel sem olyan egyedi és különleges, mint a karrierjük két csúcsát jelentő A Ravasz az Agy és a két füstölgő puskacső, vagy a Blöff. Míg Statham az időközben kialakult sztoikus keményfiú-szerepét játssza, addig Ritchie Christopher Nolan feszült, de viszonylag visszafogott módszereivel – konkrétan „A sötét lovag”, a „Mátrix” óta a legnagyobb hatással bíró akciófilmmel.

Ritchie sajátotos stílusának rengeteg utánzója van, de itt üdítő látni, hogy most a rendező kicsit „megnyugszik”, és valami olyat nyújt, ami kellően komplex és érdekes, de mégis jól követhető. A produkció elegáns, szinte monokróm színpalettát alkalmaz, míg a zeneszerző, Christopher Benstead tagadhatatlanul Zimmer-szerű, kettős basszusú zenéje folyamatosan fűrészeli az idegeinket, és két órán keresztül tartja is a feszültséget. Akárcsak a főszereplő: H, az Egy igazán dühös ember, mint film is egyszerre magabiztos, profi és igazán hatásos.

Francia krimi alapján készült

Bár Ritchie és „Az úriemberek” társ-forgatókönyvírói, Marn Davies és Ivan Atkinson sok mindent átalakítottak a sztoriban, de „Az ember haragja” összességében Nicolas Boukhrief 2008-as Le Convoyeur című francia filmjének remake-je, amely egy feszes, 95 perces thriller, melyet Franciaországon kívül kevesen láttak. A felállás ugyanaz, bár jobb, ha homályban marad, tekintve, hogy milyen szórakoztató, ha az új film rejtélyes első órájában H indítékait találgatjuk: Vajon a kormány ügynöke? Bűnözői lángelme? Saját rablást tervez? Vagy azért csatlakozott Forticóhoz, hogy meghiúsítsa a következő rablást?

A cím nyilvánvalóan támpontot ad, és idővel Ritchie feltárja az indítékokat: egy szinte katonai pontossággal végrehajtott stratégiai puccsból indul, amely során egy építőmunkásnak álcázott csapat feltartóztatja a Fortico teherautóját, és ellopja a tartalmát, miközben megöli az őröket és néhány civilt is. Amikor először látjuk a jelenetet, a kamera a jármű hátuljában lévő pénzeszsákok közül mutatja az eseményeket és nehéz kivenni, hogy pontosan mi is történik. A rablás akár velünk, a nézőkkel is történhetne, annyira félelmetes és közvetlen az egész.

Több szemszögből elmesélt történet

Ritchie még kétszer mutatja be a rablást: először H szemszögéből (történetesen éppen a Fortico főhadiszállását veszi szemügyre, amikor az történik), majd ismét a rablást kitervelő osztag szemszögéből – konkrétabban a sebhelyes arcú, renegát tag (Scott Eastwood) szemszögéből, aki az egészet végiglövöldözte. Ekkorra már több mint világos, hogy H hogyan kapcsolódik mindenhez, és az is, hogy mi a végcélja, ami több, mint az eredeti francia filmben.

Rejtélyek bőven akadnak az óraműpontosságú feszültségkavalkádban. Bár nem mentes a cselekmény lyukaktól, a mechanizmus megragad, ahogy fokozatosan építkezik a csúcspontot jelentő terv felé, hogy az év legnagyobb pénzes napján, a fekete pénteken lecsapjanak a raktárra – a terv egy belső emberen múlik.

Ahelyett, hogy csak felújítaná Boukhrief filmjét, Ritchie inkább saját, eredeti struktúrával áll elő, és a stílus tekintetében a már említett Nolan-féle „A sötét lovag” és Michael Mann Szemtől szembe című thrillerének stílusjegyei keverednek. Ritchie saját, extravagánsabb vizuális technikáit használja, lendületes kameramozgásokkal és a változó filmsebességgel.

Néhány évvel ezelőtt, amikor Sam Mendes elhagyta a Bond-franchise-t, Ritchie neve felmerült, mint lehetséges utód. Nem vállalta el a munkát, de az Egy igazán dühös ember megmutatja, hogy akár be is vállalhatta volna. Ez a megközelítés remekül illett volna a 007-es franchise-hoz.

-Zardoz-