FILMKRITIKA – A neve Romanoff, Natasa Romanoff és remekül szórakoztunk, miközben megismertük a bérgyilkosnő helyét a Marvel Moziverzumban és saját világában egyaránt. Egy kis James Bond, egy csipetnyi Terminátor 2 és némi Mission Impossible keveréke a Fekete Özvegy, amely ugyanakkor megőrizte a tipikus MCU-szuperhősfilm melodramatikus stílusjegyeit is.

 

A legújabb Marvel-film a Fekete Özvegy jelenlétének háttértörténetét mutatja be a Marvel Moziverzumban, amely egy családi trauma, identitásválság és testvéri rivalizálás eredetmítoszi történetét foglalja magába egy harcias kishúggal, Yelenával, akit Florence Pugh vérprofi módon alakít. Yelena nem győzi gúnyolni – de talán irigyelni is – Fekete Özvegy balettos harcmodorát, amely abszurd pózolással jár, és szerinte egy samponreklámban szereplő nő bohóckodásához hasonlít.

 

Egy eredettörténet, elszakadva a Bosszúállóktól

 

Fekete Özvegy, vagyis Natasha most elszakadt Bosszúállók családjától, és az eredettörténete kíváló alkalomnak tűnik, hogy megismertessék velünk boldogtalan neveltetését egy orosz alvó kémsejt tagjaként, amely egy átlagos amerikai családnak adja ki magát Ohioban, a távoli 1990-es években. (Jelszó: a Nirvana Smells Like Teen Spiritjének doomos feldolgozása a soundtrackről. ) A lányokról kiderül, hogy árvák, akiknek a szüleit talán meglopták; most az álanyjuk Melinda (Rachel Weisz), az álapjuk pedig az nagydarab, beképzelt Alekszej, akit David Harbour alakít egyszerre karizmatikusan és komikusan. Mindkét családtag teljesen meggyőző amerikai akcentussal bír és előszeretettel dúdolják az American Pie-t az autó magnóján, miközben szentimentálisan megpillantanak egy baseballmeccset.

Alekszej büszke arra, hogy ő az első szovjet támogatású szuperkatona, akit „Vörös Őrzőnek” neveznek el egy koppintott szuperhősruhával, és meglehetősen tragikusan megszállottja valakinek, akit ő az ellenfelének, Amerika kapitánynak tart, amit ő furcsán „a nemzetközi konfliktus geopolitikai színpadának” nevez. Mostanra gazdái elhallgatták az igazságot szuperhősi mivoltáról, és egy málladozó börtönben hagyták, ahol azzal múlatja az időt, hogy fegyenc társait szkanderversenyekre hívja ki.

A család élete az amerikai szívországban katasztrófával ér véget, és a jelenben számot kell vetniük a gonosz bábjátékossal, Dreykovval (Ray Winstone), aki egy érzelmileg zombi „özvegyekből” álló hadsereget képez ki, amelynek eredetileg a két lány is tagja volt. Ő irányítja az elméjüket, de emellett tart egy rejtekhelyen izzó-vörös ellenszeres fiolákat is, amelyek visszaadhatják a fiatal nők függetlenségét, és ezek persze MacGuffin-féle jelentőséget kapnak – olyannyira, hogy a nézőnek jogosan üthet szöget a fejében, vajon bölcs dolog volt-e egyáltalán létrehozni a fiolákat. Dreykovnak egyébként úgy tűnik, hogy ebben az évtizedben nagyon különleges politikai kapcsolatai vannak: van egy kép róla Bill Clintonnal, bár egy olyan ravasz gazember, mint Dreykov, bizonyára a Bush családdal is ápolta volna a kapcsolatokat?

Nos, Natashának és Yelena-nak Dreykovval kell felvennie a harcot, akinek jó oka van arra, hogy Natashát különös szenvedéllyel gyűlölje – Fekete Özvegy személyiségének egy olyan aspektusa, amely valójában nem olyan meggyőzően van kidolgozva, mint amennyire lehetne -, de előbb a saját nézeteltéréseiket kell rendezniük, és lenyűgöző, csonttörő, közelharc-szerű harcművészeti harcjelenetek vannak kettejük között.

 

James Bond, Jason Bourne, újratöltve

 

A Marvel-filmek gyakran arattak sikert azzal, hogy a képregényfigurákat felismerhető filmes sablonokra oltották, és Fekete özvegy a Bourne-filmekből merít. A sorozat lenyomata leginkább egy budapesti lakásban játszódó korai harcjelenetben érhető tetten, ahol a függönyök és a konyharuha potenciális gyilkos fegyverekké válnak, de az autós üldözésekben, a helyszíneken és a címszereplő hősben is megmutatkozik: egy szuperképzett bérgyilkos, akit még mindig zavarnak a félig emlékezetes múltbéli bűnök. Vannak (közvetlen és közvetett) utalások Bondra is. A Fekete özvegy képregényes ízét a Taskmaster hozza: egy koponyasisakos titokzatos gonosztevő, akit Dreykov megbízásából alkalmaznak. Taskmaster legfontosabb képessége, hogy képes bármelyik ellenfél harcstílusát megszemélyesíteni, hogy azt ellene használja.

A több mint kétórás játékidő ellenére a Fekete özvegy sosem vontatott. Pugh és Harbour különösen szívesen látott tagjai az univerzumnak. Pugh vad, vicces Yelena karakterét mindenképpen érdemes majd követni a franchise folytatásában, Harbour pedig a Cap-szintű hírnévre vágyó, erősen tetovált szuperkatonát alakítja.

 

Stílusütközések

 

Bár bizonyos szinten a Fekete özvegy felfrissíti a „kisebb léptékű” Marvel-filmet (ne aggódjatok, még mindig vannak börtönszökések, páncélozott járműves üldözések és légi csetepaték), és szórakoztatóan mutat rá Natasha szuperképességeinek hiányára („Kétlem, hogy az űrből jött istennek ibuprofent kell bevennie egy harc után, ” – viccelődik Yelena), de a Marvel-film földhözragadtabb státusza időnként szemöldökfelhúzást okoz, például amikor Natasha gyakorlatilag sértetlenül megússza a magas épületből való különösen necces zuhanást. És a történet néhány nevetségesebb technikája (beleértve Dreykov önvédelmi módszerét) és a túlzásba vitt díszletek sem illenek teljesen jól a Bourne-esztétikához és az emberkereskedelemre és a kényszerített méheltávolításokra tett komor utalásokhoz.

 

Az apakomplexus is kicsit erőltetett

 

Mégis, valahogy a legerőltetettebb kapcsolat, ami tetten érhető, az az elektra-komplexus, a Fekete Özvegy és az abszurd „apja” közötti kötelék, aki nagyon nagy, nagyon hajlamos a dühkitörésekre, és szeret összetörni dolgokat. Ez talán freudi nyomot ad nekünk Fekete Özvegy Dr. Bruce Banner, Hulk alteregója iránti vonzalmához? Ez a bepillantás a zűrös pszichéjébe már önmagában is megéri a belépőjegy árát.

A Fekete Özvegy rajongói és mindenki más számára ez az epizód remek szórakozás, Harbour pedig akár megérdemelne egy külön spinoff filmet is.

-Zardoz-