FILMKRITIKA – Egy kicsit mindenhonnan lopott Emily Blunt és Dwayne Johnson új romantikus és természetfeletti családi filmje: a Dzsungeltúra és csak a megfáradt kliséket puffogtatja.

A Dzsungeltúra egy újabb olyan film, amely eredetileg egy vidámparki attrakcióként indult Disneylandben. Ez egy tematikus parki utazás és egy olyan folyami hajóút, amelyért a Disneyland látogatói az 1950-es évek óta sorban állnak: egy régimódi hajó, amely egy mesterséges dzsungelfolyón halad lefelé, és egy vidám kapitány mutatja a mesterséges aljnövényzetből előbukkanó mesterséges állatokat.

Loptak ide aztán mindenből

Most sikerült az a „mutatvány”, amit annak idején a Disney tervezett még akkor a Karib-tenger kalózaival, amikor még nem derült ki, hogy Johnny Depp mennyire szenzációs abban a filmben: egy unalmasan ártalmatlan, visszafogottan szórakoztató művet készítettek belőle. Glenn Ficarra és John Requa forgatókönyvírók (akiktől a Bad Santa és az I Love You Phillip Morris című filmeket kaptuk) összemixelték az említett Karib-tenger kalózait, Az Afrika királynőjét és Az elveszett frigyláda fosztogatóival, és még hozzácsepegtettek – bevallom, szürreális – némi Werner Herzogot is: az Aguirre, az Isten haragja és a Fitzcarraldo című filmjeit, amelyekben Klaus Kinski alakította címszerepeket. Itt jegyeznénk meg, hogy mindenképpen érdemes ezt a két klasszikust megnézni.

Eleinte fun…

Az első húsz percben még egész fun a film. 1916-ot írunk, és Emily Blunt játssza Lily Houghtont, egy gőgös, de idealista brit tudóst, akit a londoni férfitársadalom nagyon lekezel. A nő fennhéjázóan felbérel egy folyami hajót Brazíliában, hogy valahol a dzsungelben megtalálja a sokat emlegetett „Életfát”. A hajó kapitánya egy Frank Wolff nevű cinikus, aranyszívű gazember, akit Dwayne Johnson alakít. A hagyományos ismerkedés után egyre erősödő románcuk a másik utast játszó Jack Whitehall komédiájával folytatódik: Lily hóbortos, neurotikus öccsét, MacGregor is egész vicces. Egyszer Whitehall szemérmes, nyámnyila angolja elmagyarázza Dwayne Johnsonnak, hogy meleg – vagy inkább mond valami közvetett dolgot arról, hogy nem olyan, mint a többi férfi, és a téma soha többé nem kerül szóba, az edwardi visszafogottság szépen illeszkedik a Disney családi értékrendjéhez. Kell a PC, ugye, ez ki nem maradhat. Ez egy olyan sztereotípia, amelyet maga Walt is felismerhetett, miközben persze helyesli Frank nyilvánvaló heteroszexualitását az izmaival, csizmájával és matrózsapkájával.

…aztán merő unalom és klisérengeteg lesz a folytatás

A trió mindenféle máshonnan ismerős CGI Disney-kalandokkal találkozik, szembeszállnak a gonosz német nemes Joachim herceggel (Jesse Plemons), aki az Életfa erejét a német hadsereg megerősítésére akarja, és a szellemszerű Aguirre-rel (Edgar Ramírez), aki a 16. században indult a fa keresésére. A szikra, ami a nyitórészben még megvolt, eltűnik, és a film valami iránytalan, ötlettelen és unalmas kliséheggyé degradálódik.

Külön érdemes megemlíteni Dwayne Johnson alakítását, aki annyira dögunalmas Johnny Depp Sparrow-jával összehasonlítva, hogy az már szinte fáj. Az egyébként máshol nagyszerű Emily Blunt is itt inkább irritáló, hiába csinosabb, mint bármelyik másik filmjében. Ennek megfelelően a két színész között kb. a nulla felé konvergál a kémia, még annál is kevesebb – bármilyen szintű – szexuális kikacsintással, ami azért az ilyen filmekre (a Disney-féle Karib-tenger kalózaira is!) jellemző.

Egyébként is jellemző a filmre kimért sterilitás, a nagyfokú és szintén hihetetlenül unalmas politikai korrektség. A legszomorúbb talán, hogy a Dzsungeltúra pontosan olyan lagymatag és semmitmondó, mint Frank Wolff szándékosan béna aranyköpései a filmben.

-BadSector-