FILMKRITIKA – M. Night Shyamalan az öregedés rémálmává változtat egy napot a tengerparton az Idő című filmben. Bár a Sandcastle című képregény adaptációjaként ez egy jó alapkoncepció, de a rendező mégsem képes azt kellőképpen kiaknázni.

Mindenki szeret beszélni a nagy csavarról egy M. Night Shyamalan-film végén: „Neked tetszett? Számítottál rá? Hülyeséggé változtatta a film többi részét? (Néhány Shyamalan-filmben ehhez nincs szükség semmilyen csavarra.) Mégis, minden figyelem ellenére, amit Shyamalan védjegyének számító, a triplacsavaros nagy finálékra fordítanak, a filmjeiben az apró fordulatok – azok, amelyek útközben történnek – dönthetik el, hogy a szóban forgó film valóban érdekes történetet mesél-e el, vagy csak az időnket rabolja vele. Sajnos, ebben az esetben az utóbbiról van szó.

Hurrá, nyaralunk!

Guy (Gael García Bernal) és Prisca (Vicky Krieps) két gyermekükkel, a 11 éves Maddoxszal (Alexa Swinton) és a 6 éves Trenttel (Nolan River) egy trópusi szigeten, egy előkelő üdülőhelyen nyaralnak. Van egy kis dráma, amiről a gyerekek nem tudnak; a szüleik a szakítás szélén állnak, Prisca pedig egészségügyi problémákkal küzd. Ennek ellenére a pár jó képet vág, és elfogadják a szívélyes euro-üdülőhely vezetőjének (Gustaf Hammarsten) ajánlatát, hogy egynapos kirándulást tesznek a sziget másik oldalán, egy látványos sziklaszirt mögött megbúvó különleges strandra. (A furgon sofőrjét a most 50 éves Shyamalan játssza. Ami azt illeti, figyelemre méltóan fiatalnak tűnik, úgy látszik, felette viszont nem járt el az idő).

A tengerparton csatlakozik hozzájuk a szálloda maroknyi más vendége, és ekkor bizarr dolgok kezdenek történni. Egy meztelen úszó holtteste kerül elő a vízből. Aki a szomszédos kanyonban vissza próbál menni, elájul. A két gyerek pedig hirtelen sokkal idősebbnek tűnik – most már 16 és 11 évesek.

Mi folyik itt? A strandnak van valami titokzatos tulajdonsága, ami mindenkit öregít, aki ott van. Félóránként egy évvel öregebb leszel. Ez leginkább a gyerekeknél tűnik fel, de egy idő után szóba kerül a Prisca hasában felfedezett kis daganat is. Három centiméteres volt, most már golflabda méretű – majd percekkel később grapefruit méretű. (Olyan gyorsan növekszik, ahogy a nő öregszik.) Mi történik tehát? Charles (Rufus Sewell), a különc, heves és fecsegő orvos úgy dönt, hogy megoperálja – ott a parton, érzéstelenítés nélkül. (Kiderül, hogy a bemetszés azonnal begyógyul.) Bumm – a daganat kint van, csak úgy.

De mivel a közönség még mindig a film premisszáját szívja magába – hogy a tengerparton 24 órán belül szinte mindenki a sír felé veszi az irányt -, az a tény, hogy ez a rögtönzött műtét csak úgy… megtörténik, mert Shyamalan úgy gondolta, hogy ez egy menő ötlet, a nézőknek vélhetően nem fog tetszeni. Ez a csavar inkább fantáziadús, mint logikus, de Shyamalant ez láthatóan nem érdekli. Ő csak sokkolni akar.

Egy meghökkentő mese – kapkodva elmesélve

Az Időben, mint a legtöbb Shyamalan-filmben, van egy extravagáns ötlet (ami leginkább a Meghökkentő mesék című régi sorozat részeit idézi), és néhány elegáns filmkészítői fogás. De ahelyett, hogy az író-rendező ezt finoman, fokozatosan adagolná, inkább csak kapkodva sokkol minket, mindenféle szörnyűséget hirtelen előrángatva.  Az említett meztelen úszónő például egy híres rapper, a „Közepes Sedan” (Aaron Pierre) szeretője volt, akit Charles, a sebész azonnal gyilkossággal vádol. A film azt sugallja nekünk, hogy ez a rasszizmusa miatt van, de mégsem képes ezt bármilyen szinten belevonni a történetbe, vagy ennek a feszültségét kihasználni. És miért vérzik a rapper orra? Gyorsan átsiklunk ezen is.

Charles-nak és nagyigényű feleségének, Chrystalnak (Abbey Lee) van egy saját 11 éves lányuk, Kara (Mikaya Fisher), és nemsokára a lány és az immár tinédzser Trent összejöttek, a lány pedig teherbe esett. És hol van Guy és Prisca mindebben? Bizarr módon nem tűnnek idősebbnek. Bár Prisca állítja, hogy Guy ráncos lett, de ebből mi sokáig nem sokat látunk. Hozzá kell gyorsan tenni, hogy a maszk és trükkmester nem volt igazán a helyzet magaslatán, vagy látszott, hogy kis költségvetéssel készült a film. Persze, egy idő után azért látjuk, hogy mindenki öregszik, de a finom átmenetet valahogy nem sikerült elkapni. Mindez elég furcsának tűnik egy olyan filmben, amely egyébként egy ilyen drámai fejleményekről szól.

Sajnáljuk, de nem sajnálunk senkit

Végül az igazi probléma, hogy igazából annyira ostobák sokszor a dialógusok, összecsapottak, hiteltelenek a karakterek, hogy egyikük sorsáért sem aggódunk. Ha érdekelnének minket, akkor talán izgulnánk, amikor valakinek egy focilabda méretű daganatot távolítanak el a gyomrából. Vagy itt van a nem kívánt terhesség, a mentális összeomlás, a gyilkosság, a vízbe fulladás, a roham és a nagyon súlyos kalciumhiány…

Az helyenként idióta párbeszédekre egy példa: a tengerparti véres zűrzavar közepette Trent komolyan azt mondja a szüleinek: „Apa, anya, hidratálnotok kell magatokat.” Nem, ez nem valami abszurd paródia, Shyamalan komolyan gondolta, hogy ebben a helyzetben ez valóban ideillő.

Természetesen az egész egy Shyamalan-stílusú végső csavarral végződik – a film legszórakoztatóbb része, de túlságosan későn jön. Az egész film pedig egy óra 48 percig tart, szóval, nem ért észben tartani: a végére négy évvel idősebbek lesztek – és ezt minden bizonnyal érezni is fogjátok.

-BadSector-