FILMKRITIKA – Az a nap is egy volt a sok közül, amikor némi Respect-re számít az ember. Végzünk a munkával, letesszük a ’V-Lantot’ (nyugodjék békében!), majd fél óra múlva büszkén lobogtatjuk sajtós világjegyünket (a másikat jelenleg nem kell felmutatni), és beülünk egy sötét terembe, ahol az emberek sziluettjén érződik a kötelességtudat. Itt vannak, mert ez a hivatásuk (és nem a $ziv@tásuk) és mert…nos…ingyen van.

 

Aztán jön az nyitó jelenet. Gyerekkor, házibuli. ‘Gyere énekelj a nagyoknak’ és persze: felirat. Tehát lirics video!

A klasszik (de annál hihetőbb) háttértörténetben a 10 éves tehetség traumatizált gyerekkorát láthatjuk, vallási mézes bundában megforgatva. Az Isten jó, irgalmas, Apa pedig lelkipásztor és egy pszichopata állat. (olyankor nem annyira tiszteletes, #respect-es, node lapozzunk is).

 

 

Take my horse to the ‘hotel room’?

 

Egyik házibulit annyira túlhúzzák, hogy szinte maga Lil Nas X lép be az ifjú Ree (Aretha Franklin) szobájába, hogy az éjszaka csendjét Nas-szel törjék meg. A jelenetet persze csírájában át is lapozzák, nem úgy a fellépéseket, amik a legapróbb részletekig kidolgozottak. És pont ez az, ami vontatottá teszi számomra a filmet, az a bizonyos +fél óra popcorn nélkül (nem volt min rágódnom a végére).

Nézzük a karaktereket. Ott van Ree férje, akinek viszket a tenyere, aztán később meg Ree, akinek meg kapar a torka. Szinte kötelező körök, zsarnok Apa, megbocsátó Apa, veri vagy nem veri, iszik, vagy vedel és egyéb mimikára fagyott dilemmák. A nőt látjuk 20 év múlva egy kamera körbe-pásztázás után (szép időhorizont ugrás 1 snittben, mint az Arany Élet 2. évadának eleje felé az éttermes jelentben).

 

 

Fáj, nem is tudod, hogyan fáj…

 

A tiltott szerető kiszereti a lányt a családi fészekből (nem ide vág, de látom, hogy a csajszi kajak keresztbe alszik a metróülésen, lehet, hogy ő is ezt a filmet látta?) Aztán persze kirángatja a Columbia records-ból, és elviszi egy faluba Soul-istákhoz zenélni.

A karakterek többsége kiemelt mellékszereplő, de azért a konfliktusok kidolgozottak. A dráma kedvéért viszont túl sok a megbocsátás, veretés és csapatás (ami a koncert-sorozatokat illeti). A semmiből előkerült 3-4 gyerekről nem is szólva, akik teljesen súlytalanul potyogtak bele a történetbe. Legalább ennyire is törődött velük (kb. semennyire).

 

 

Nem inkább ’funk szól, brother’?

 

A Respect rendezőnője: Liesl Tommy valószínűleg jól ismeri Az örökös ’studios’ civakodást, mert ezzel filmjében is operál (talán az Universal és MGM is vitázott sok esetben), de a dráma nem igazán építkezik, inkább csak visszacsatolt oldalköröket fut (végtelen jelre hajazva). Az életrajzi film korhű emléket fest Martin Luther King Junior-ról (copyright by Luther Márton?) akinek orgánuma, és karakán hanghordozása pontosan olyan, ahogy híres beszéde alapján megálmodnánk (‘I have a dream…’).

Viszont némely templomi gospel jelenetben már a szektás áhítatot véltem felfedezni (#átitat.az.áhitat), de szerencsére nem lett Drum & Bass church a vége, pedig sajnos létező műfaj, ha ámulni szeretnél:/

 

 

’Kevesebb’ hangnemet, ha kérhetem!

 

Nyilván nagy tanítás lehet magas C képzésekor egy lobogó száj, de ez nem menti meg a drámai s(z)índarab szerelvényes építkezését. Ugyanis mindig előbukkan még egy újabb másodosztályú kocsi, majd végül W.C. A volt egyszer egy Hollywood építkezése esett így szét. Nyilván az sem segít, hogy évente kapjuk a zenei életrajzi filmeket, így tehát menjen el az, aki szereti az éneket, mert nekem kiújult az Oldscool-Hiphop hiányom. Ez pedig popcorn nélkül annyira hiányzott a filmből (és a lelki üdvömből), hogy az otthon megevett hal adta a másikat (pedig az szálkásít).

 

 

#Legyen tánc, avagy ’Do the harlem shake’?

 

Hiába: egy átlagos napon átlagos mozi jár, ahol a drámai tetőpont: az Obama előtti fellépés, és nevének lebegtetése. Legalább én is átéreztem picit, hogy ‘Freedom’. Végén már inkább hallgattam volna az Una Paloma Blankát Korda úrtól, és nem azért mert abban fehér a szárnyas. De ha már artikuláció: a világ legédesebb ‘Oh Yeah’ éneklése a Junior Senior koncertvideójában látható, míg a legtökösebb ’Yeah’ kétségkívül Lil Jon nevéhez köthető. Nekem viszont nem ‘repkedett’ a lelkem hazaúton, az biztos. Főszereplőnk a történet végére kimaxolja a sztár-magic-kombót (jelentsen ez bármit is) és mindenki boldog.

A film érdemét dicséri, hogy nem került elő egy kender meglepetés sem, ezért mi se legyünk annyira lehúzósak (jó magyar módra). Elvégre: kritizálni a hülye is tud, és meg is teszi! Ha szereted a sztár-világ nehézségeit feldolgozó filmeket, akkor ez a film a szívedből ‘soul’, egyéb esetben inkább Vin Dieseltől hallgasd, hogy ’van dízel!’, s hagyjátok el a termet halálos (de minimum hatsávos) iramban. Nincs is más hátra, mint pontokat tenni a történet végére, jöjjön záróakkord a visszahurkolt 8asok után. Ének szempontjából csillogós csillagos 10-es, Jennifer Hudson hangi és színi alakításáért pedig Respect, akinek hangja Radics Gigiére emlékeztet. A színészek többsége hitelt érdemlően alakít, de pontban az igazság, így azt is leírjuk feketén – fehéren.

-Jay’P.Sonix-