FILMKRITIKA – Bár a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendája a Marvel Moziverzum része, mégis kevesebbet köszönhet a képregényeknek, mint a legtöbb elődje. A film a túlnyomórészt ázsiai szereplőkkel ügyesen zsonglőrködik az epikus világépítés és a könnyedebb vígjátékok között oly módon, amellett, hogy azért a szokásos Marvel-kliséktől ez a film sem mentes. Ugyanakkor a film igazi erőssége a remekül kidolgozott, hiteles főgonosz…

 

A „Shang-Chi” egy újabb Marveles eredetfilm, viszont ezúttal olyan hősről van szó, aki még a filmvásznon nem szerepelt. Igazi jelentősége, hogy egyszerre eredeti (azaz nem folytatásos) cím, illetve csak moziban látható, tehát a Disney+ előfizetések ösztönzésére nem használják fel.

 

Két looser közül az egyik szuperhős

 

Shang-Chi (Simu Liu) és Awkwafina (Katyja) meglehetősen céltalanul éldegélnek San Franciscóban, amikor a végzet bekopogtat, és a lány érthetően megdöbben, amikor a férfit megtámadják egy buszon izmos csatlósok, akik lenyűgöző harcművészeti képességeket mutatnak be a film első és legjobb akciójelenetében.

Mint kiderül, barátja a középiskola óta rejteget egy titkot: apja (Tony Leung), a misztikus Tíz Gyűrű birtokosa, aki hatalmas hatalom forrása, képzett bérgyilkosként nevelkedett. A hirtelen behatolás nemcsak azt jelenti, hogy apa megtalálta őt, hanem azt is, hogy Shang-Chinek meg kell keresnie a húgát (Meng’er Zhang), ami a Bay Area-i haverokat a mágia és a rejtélyek világába taszítja.

Az izgalmas akciójelenet nemcsak a Speedet idéző pusztítással rúgja fel a filmet, hanem a valódi arcát is megmutatja: olyan, mint egy ütős hong kongi blockbuster, amely stilárisan a Crouching Tiger, a Kung Fu Hustle és Jackie Chan filmjeihez hasonlít. (A filmet Bradley Allan kaszkadőr-koordinátornak, Chan Sing Ga Ban csapatának egykori tagjának ajánlják). Egy makaói kirándulás során Shang-Chi újra találkozik elhidegült húgával, Xialinggal (Meng’er Zhang), és szédítő ökölharcokat vívnak néhány felhőkarcolóra szerelt bambuszállványzaton, amelyre maga Chan is büszke lenne.

 

A képregény csak az alapokat szolgálja

 

Az 1970-es években debütált Shang-Chi-képregények mindig is problematikus alapokkal rendelkeztek, mivel a főgonosz Fu Manchu irodalmi karakterében gyökereztek, aki Shang-Chi apja volt.

Destin Daniel Cretton rendező – aki a forgatókönyvön Dave Callahammel és Andrew Lanhammel dolgozott együtt – a történet lényegében (és bölcsen) a képregényeket csak vázlatosan használta fek. Bár a karakter szuperhősös sorsában hasonlít a Fekete Párducra, a film hangvétele inkább a Doctor Strange-re hasonlít, ahogy a Marvel eredettörténetekben szokás.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendája ügyesen szövi be a nagyobb MCU karaktereit is, kicsit „kikönnyítve” a bonyolult családi történetet és az apa és fia közötti majdnem Shakespeare-szerű kapcsolattal teli mitikus elbeszélést.

 

Remek szereposztás

 

Bármennyire is elvonja a figyelmet a látvány, a film legütősebb eleme a szereposztás, Cretton bölcsen körülveszi szimpatikus, de kissé névtelen főszereplőjét egy sor kiváló tehetséggel. Leung, aki első angol nyelvű szerepében rendkívüli komolysággal és profzimussal játssza el a szokatlanul összetett Wenwu szerepét, akinek elhunyt felesége (Fala Chen) iránti odaadása adja a lendületet világveszélyes ambícióihoz, míg Michelle Yeoh egyszerre sugároz melegséget és erőt Ta-Lo legfőbb védelmezőjének szerepében.

Awkwafina pedig a humort viszi személyében mindeközben a filmbe, mint a főhős nem túl vonzó, de annál viccesebb „barátnője”. A barátnőt itt szó szerint kell érteni, lévén a kapcsolatuk továbbra is szilárdan plátói marad, egyike a kevés hibás lépéseknek itt, kevés ok van arra, hogy a duó miért ne találhatná meg a romantikát a „Hotel California” versszakai között.

 

 

Bruce Lee öröksége – kevesebb CGI-vel jobb lett volna

 

A Marvel Comics ritkán szégyellt más popkultúrából ihletet nyerni és „A kung-fu mestere” című képregény a ’70-es években a tévésorozat és a Bruce Lee-filmek népszerűségéből merített. Ennek fényében meglepő, hogy Shang-Chi mégis mennyire szuperhős-film lett, beleértve a számítógépes generálással készített, elkerülhetetlennek tűnő pusztítást, mielőtt véget érne.

Bár vizuálisan lenyűgözőek, ezek a jelenetek valójában kevesebb izgalmat nyújtanak, mint Shang-Chi földhözragadtabb jellegű, közeli összecsapásai, amelyek káprázatos kaszkadőrmutatványokat és mozgalmas akciókat mutatnak be. Örök közhely azt írni, hogy a kevesebb több, de ebben a kontextusban valóban igaz, hogy minél több varázslatot alkalmaz a történet, annál kevésbé varázslatos az akció.

 

 

Új fiú a porondon

 

A kis apróságokat félretéve, a „Shang-Chi” egy újabb okosan kalibrált bővítése a Marvel filmeknek a sokszínűbbé válásra irányuló törekvések közepette. A stúdió gondosan megtervezett következő fázisában a folytatások rohamát megelőzve ez a film és a közelgő „Örökkévalók” talán a legnagyobb kockázatot jelenti a kevésbé ismert címek terén A galaxis őrzői óta, amely nyilvánvalóan szépen kifizetődött.

A Marvel hatalma azóta csak nőtt, és gyakorlatilag nehéz nem csodálni, hogy a cég milyen aprólékosan szövi be az olyan filmeket, mint a „Shang-Chi”, egy olyan filmes listába, amelynek lehetőségei a Disney+ segítségével tovább bővültek.

-BadSector-