FILMKRITIKA – Mondjatok, amit akartok James Wan legújabb őrült horrorfilmjéről, az Eleven kórról, de az biztos, hogy nem egy futószalag-horror. Egyszerre megrázó és unalmas, nevetséges és félelmetes, eredeti és giccses –  a film igazi ellentmondásokra épül. Valahol a Cronenberg-féle testhorror és egy Stephen King-féle pszichorror között húzódik meg. A nyögvenyelős és unalmas részek között mégis felragyognak az igazán eredeti pillanatok, nem is beszélve az utolsó harmadról, amit látni kell, hogy elhiggyük. Egy biztos: Wan mindent beleadott, amit csak tudott…

 

A bevezető rögtön „megadja a hangot” – egy elmegyógyintézetből való szökés, egy mészárlás és egy nyugtatópisztoly szerepelnek benne -, és megalapozza az über-felfokozott, szájbarágós hangnemet, ami aztán hirtelen komorba fordul. A terhes Madison (Annabelle Wallis) egy bántalmazó kapcsolatban ragadt, a traumát brutálisan hatékonyan, realisztikusan ábrázolják. A rohadék  férjet hamarosan elintézi Gabriel (Ray Chase), egy félelmetes lény, akinek hosszú fekete haja eltakarja torz arcvonásait. Madison eszméletét veszti; amikor felébred, megtudja, hogy elvetélt – nem először.

 

„Jégvarázs” – kicsit másképpen

 

James Wan Eleven kór című filmje, amely az Aquaman című családbarát blockbusterfilmes kitérője után visszatér a horrorhoz, bizonyítja, hogy a rendező-producer még mindig tudja, mitől döglik a légy a B-kategóriás horror műfajában, ahol már egyszer nevet szerzett magának. Bár bizonyos értelemben a rendező még mindig stúdió-franchise üzemmódban dolgozik, hiszen az Eleven kór az elképzelhető legőrültebb Jégvarázs remake-nek tekinthető.

A Jégvarázshoz hasonlóan a „Malignant” középpontjában két nővér áll, az egyikük pezsgő és optimista, a másik kísérteties és valószínűleg természetfeletti erőkkel megszállt. A hasonlóságok itt sem feltétlenül érnek véget – bár a nővérek hajszínét felcserélték -, de ha ennél többet elárulnánk, azzal elrontanánk a film leglényegesebb tulajdonságát: a hajlandóságát arra, hogy folyamatosan és céltudatosan leereszkedjen a delíriumos őrület legalacsonyabb szintjére, majd még tovább menjen.

Wan, aki Akela Cooper forgatókönyve alapján dolgozik, a 70-es évek klasszikus giallijaitól kezdve a 80-as évek szappanoperáin át a 90-es évek végi akciófilmekig, zsaru-vígjátékokig és pszichológiai thrillerekig mindenféle elemet beledob egy nagy, zagyva „levesbe”, és a végén egy olyan filmet kapunk, amely semmihez sem hasonlítható az életrajzában. Nehéz megmondani, hogy egy ilyen őrült film „működik-e” vagy sem, de lehetetlen nem csodálni mind a mesterséget, mind az extravagáns rossz ízlést, amely a mindent elsöprő energia mögött rejlik.

 

„Itt az ideje, hogy kivágjuk a rákot!”

 

A film bizonyos csúcspontjai láttán azt kívánjuk, bárcsak Wan a történet többi részét is ennyi érzékkel és eredetiséggel ruházta volna fel. A tűzlépcsőn és a földalatti alagutakba vezető üldözéses jelenet majdnem tökéletes kivitelezésű, akárcsak a börtönben zajló mészárlás (ez utóbbi valóban az egyik legvagányabb, legvérmesebb – egyszerre borzalmas és röhejes jelenet). Egy különlegesen kovácsolt arany tőr az elsődleges fegyver, amellyel húsdarabokra vágják és szúrják az embereket.

Kár, hogy Wan szükségét érzi az elhúzódó, ötlettelen szakaszoknak, amelyek Akela Cooper forgatókönyvét követik – amely, valljuk be, nem fog díjakat nyerni. Íme néhány jobb részlet: „Rossz, rossz fiú voltál, Gabriel”; „Olyan volt, mintha áramot ivott volna”; „Ő… sugározza a gondolatait!”; és az újra és újra megismélt erőltetett és buta mondat: „Itt az ideje, hogy kivágjuk a rákot!” Egyrészt, minél giccsesebb és idétlenebb a szöveg és az előadásmód, annál viccesebb is lesz tőle  a film, másrészt viszont az Eleven kór ripacskodása ellentmondásba kerül a túlságosan is valós traumákkal, amelyet Wan itt érint: a rossz szülői nevelés, a bántalmazó kapcsolatok, a múltad sötét elemeinek visszatérése, hogy kísértsenek, vagy a pszichológiai démonok távol tartása.

 

Kreatívitásból jeles – de nehéz komolyan venni

 

Valószínűleg sejthető, hogy nagy vonalakban hová vezet ez az egész, de a konkrét nagy csavarra nem fogunk rájönni, és Cooper forgatókönyve gondoskodik arról, hogy körülbelül 15 percenként legalább egy drámai felfedezést dobjon be, amelyek közül az egyik „döbbenetesebb”, mint a másik. Nehéz elképzelni, hogy bárki, aki részt vett ennek a filmnek a készítésében, teljesen komolyan vette volna, de bármennyire is olcsó ripacskodásra sikerül néhány alakítás, vagy párbeszéd mégsem nem bukik el a megszokott, unalmas klisékben a film.

Ami a zenét illeti: Joseph Bishara zenéje a film „bármit megengedő” filozófiájával összhangban olyan változatos forrásokra emlékeztet, mint a Hitchcock-féle Bernard Herrmann, vagy a Pixies, míg Desma Murphy díszlettervező a ködös pincéktől és hátborzongató külvárosi házaktól kezdve egészen Old Seattle földalatti romjaiig mindent megad nekünk.

-BadSector-