FILMKRITIKA – „Ez sosem történt a másik fickóval” – mondta George Lazenby még 1969-ben, az Őfelsége titkosszolgálatában egyik jelenetében, amikor egyetlenegyszer alakította – elég sótlanul – James Bondot. Az a George Lazenby, akitől szintén csak egyszer láttuk James Bondot könnyet hullajtani. Most Daniel Craig ugyanezt mondhatná – saját magáról is. A Nincs idő meghalni egy érzelmes 007 és egyben mindig idők talán legkevésbé „Bondos” filmje.

Egy személyes, szubjektív vallomás: kamaszkorom óta rajongok a James Bond filmekért. Sean Connery legelső filmjével kezdtem és a leadben említett Őfelsége titkosszolgálatában kivételével az összeset végignéztem, az Ian Fleming regényeket és novellákat is mind egy szálig elolvastam. Lazenbyt leszámítva az összes Bond színészt szerettem, mindegyik valami mást adott a karakternek. Daniel Craig már 2006 óta használja a 007-es kódnevet és a legelső nagyszerű Casino Royale óta sötétebb, kegyetlenebb, ridegebb vonásokat kölcsönzött James Bondnak, ami nagyszerűen illik eredeti, regénybeli karakteréhez, így alakítása különösen élvezetes volt számomra. Ez, amit a mostani érzelemdús, kicsit csöpögős és szenvedős – rendkívül hosszúra nyúlt – Nincs idő meghalniban láthatunk, viszont szerintem egyszerűen nem James Bond.

Olaszországból – meg mindenhonnan – szerelemmel

A film első szakaszában rögtön egy olaszországi románc kellős közepében járunk James Bond (Daniel Craig) és Madeleine Swann (Léa Seydoux) között. Ráadásul mindezt úgy, hogy James közben még mindig a Casino Royale-ban megismert Vesper Lynd után is kesereg. Az események azonban rövidesen felpörögnek és igazi Bond akciójelenetek kellős közepébe kerülünk, egy nagyon jól koreografált autós üldözéssel megspékelve (melynek részleteit a trailerekben is láthattuk) és összességében így az érzelgősebb, romantikus, „lelkizős” részek még elviselhető szinten, megfelelő arányban lennének.

A gond csak az, hogy a film bevezető része után a Nincs idő meghalnira továbbra is az érzelmes szálak túlburjánzása a jellemző, tömérdek párbeszéddel, túlolt filmidővel. Ha ez a film egy romantikus kémfilm lenne, nem is lenne ezzel komolyabb gond, azonban ez James Bond legújabb kalandja, azé a 007-é, aki egy sokszor hideg és kegyetlen szuperkém, a nőket extrém helyzetben pajzsként tartja maga elé és nem hosszú dialógusokban vall nekik szerelmet, vagy lelkizik nekik. Az egyébként tehetséges Daniel Craig sem tud igazán megbirkózni ezzel a „modern”, PC, melodramatikus James Bonddal, aki szerintem épp olyan mellékvágány, mint a bevezetőmben említett sírva fakadó George Lazenby.

Muszáj kimondani: Daniel Craig James Bondja ebben a filmben teljesen karakteridegen.

Forgatókönyv: keverve, nem felrázva

Persze, ehhez az is hozzájárul, hogy a forgatókönyv tele van logikátlan, még Bond filmhez mérten is nehezen hihető fordulatokkal. Nem nagyon akarok spoilerezni, szóval tényleg csak annyit, hogy a totálisan elzárt, kamerákkal egyfolytában figyelt SPECTRE vezető: Ernst Stavro Blofeld (Christoph Waltz) olyan „akciókra” képes, amelyet gyakorlatilag lehetetlen lenne végre hajtani – de amúgy értelme sincs sok – hogy aztán szintén teljesen nevetséges dolgok történjenek vele. Ez csak egyetlen egy példa – a film sajnos tobzódik a logikailag rosszul felépített jelenetektől, vagy nehezen hihető karaktermotivációktól.

A megalomán Lyutsifer Safint (Rami Malek) eredetileg a bosszúvágy hajtja, aztán később már a jó isten tudja mi, mert a forgatókönyv nem nagyon volt képes igazán értelmes motivációkat adni neki, hogy ő most akkor mitől is ennyire gonosz. Amennyire remek színésznek tartom egyébként az Oscar-díjas Malekot, csak egy erősen középkategóriás főgonoszt láthattunk tőle, aki a különlegesen ragyás arcán túl nem igazán emlékezetes karakter – valahogy egy haloványabb Doctor No jutott róla eszembe. Ha már ezt a modernebb, lelkizős vonalat viszi az új Bond, akkor egyébként is kilóg belőle egy ilyen hagyományos, megalomán főgonosz, aki a legelső 007-film óta mintha nem változott volna semmit.

Ami pedig a két főszereplő: Daniel Craig és Léa Seydoux közti kémiát illeti, az mintha nem is létezne, ami önmagában nem lenne akkora probléma, ha nem építene oly mértékben a film rá. Léa Seydoux egyébként is kidolgozottabb, érdekesebb karaktert alakított sokkal jobban Hideo Kojima Death Strandingjében, ebben a mostani szerepben nem nagyon brillírozott.

Végül meg kell még említeni a sajtóban korábban sokat emlegetett „másik 007-est”: a Lashana Lynch által alakított Nomit, aki meglepően unalmas és ellenszenves volt, pedig legalább egy újabb Halle Berry-re számítottam.

Búcsú Bondtól

Persze, értem én, hiszen már vagy százszor leírták: ez a mostani világ már nem való egy macho, kemény, sokszor kegyetlen 007-esnek. Ide lelki és szerelmi problémákkal küszködő, „sharing is caring” James Bond kell, állandó önreflexióval és lelkizéssel. Akkor viszont nem kellett volna erőltetni a hozzá a szokásos James Bond paneleket: a megalomán, világuralomra (vagy mi a szöszre – igazából ki sem derül, Malek karaktere mit akart) törő őrült főgonoszt, a „henchmanjét”, akivel a kötelező (itt nem túl ütős) verekedős jeleneket is ki kellett pipálni. Ugyanis, ha ezt a kétfajta irányt egyetlen filmben erőltetjük – ráadásul egy iszonyúan hosszú műben, ahol bő egy óráig szinte alig történik valami – abból csak egy erősen közepes alkotás születik, ami nem méltó minden idők egyik legszórakoztatóbb franchise-ához.

-BadSector-