FILMKRITIKA – Bármilyen szerencsétlen is voltál az életben, örülj, hogy nem a 14. században élsz, nőként. Bár egy nemesasszonyról beszélünk, nagyon durva, amin Jodie Comer Marguerite de Carrouges-jének át kellett mennie Az utolsó párbaj című filmben, amely sok mindenről szól – szerelemről, háborúról, a középkori francia jogrendszer ostobaságairól – de leginkább, a férfi hiúságról.

 

Az utolsó párbaj a francia történelem egy sötét fejezetébe röpít minket vissza. Ridley Scott rendező kíméletlen képet fest komplex hőseiről és antihőseiről ebben a kegyetlen, véres harcról szóló történetben. Az igaz eseményeken alapuló film komor sztorija és nyomasztóan sötét hangulata egy nő igazságért folytatott harcát mutatja be – szembe állítva az állítólagos becsület, a kötelesség és a „lovagiasság” üresen kongó frázisaival. Amitől azonban igazán izgalmas és eredeti ez a film, az az események három szemszögből való bemutatása…

 

 

Bosszú egy nő megbecstelenítéséért…

 

A XIV. századi Franciaország sokszor kegyetlen ellenséges hely lehet – különösen egy nő számára. Ez még inkább igaz egy olyan nőre, aki nemi erőszakkal vádol egy férfit – ahogy ezt Marguerite de Carrouges teszi. Bár Az utolsó párbaj története nagyrészt arra összpontosít, hogy az ehhez vezető események és maga a szörnyű tett hogyan játszódik le egy középkori udvarban, a film a címadó utolsó párbaj vágtájával nyit.

Azt hihetnénk, hogy egy szokásos lovagi tornát láthatunk, de ez komoly dolog, hiszen Jean de Carrouges (Matt Damon) és Jacques LeGris (Adam Driver) lovagok készülnek a halálos küzdelemre. Mindez a becsület nevében történik – Jacques-ot azzal vádolják, hogy megerőszakolta egykori barátja feleségét. Ez idáig egy egyszerű bosszútörténetnek hangzik, ám Ridley Scott filmje minden, csak nem egyszerű…

 

 

Az igazság három szemszögből

 

Miután rövid, de brutális bepillantást nyerhetünk a rövidesen bekövetkező véres párbajba, visszakerülünk a történet legelejére, és több fejezetben mesélik el nekünk lényegében az eseményeket. Az film érdekessége, hogy egyes tanúvallomásokra lebontva többször is végignézzük ugyanazt a történetet. Először Jean de Carrouges igazságát látjuk, majd a vádlott, Jacques LeGrisét. Végül a teljes igazságot nem más, mint Jacques áldozata, Marguerite de Carrouges tárja fel. Már, ha hihetünk neki, hiszen a teljes „igazság” végsősoron nem is létezhet, itt csak különféle szemszögek, megélt traumák vannak – Scott elég ügyes ahhoz, hogy filmje ne váljék didaktikussá.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a történet elmesélésének ez a módja nehézkes, ám a történet rendkívül hatásos, ügyesen mutatja meg, a nüansznyi különbségeken keresztül az egyes szereplők verzióinak megbízhatatlanságát, ahogyan a saját céljaiknak megfelelően elferdítik és kiforgatják az eseményeket – akkor is, ha a konkrét tények tekintetében ritkán hazudnak. Jean és Jacques egyéni jellemhibáinak feltárásával ez egyúttal Jean és Jacques megrázó vizsgálata is.

 

 

Különböző „szemszögek”

 

A két férfifőszereplő Jean és Jacques vallomása már egy olyan részletben is eltér, hogy egy epikus, elsöprő erejű csatában mindkét férfi azt állítja, hogy ő mentette meg a másik életét. Nyilvánvaló, hogy mindketten saját történetük hőseként akarják feltüntetni magukat, és a hősiesség fényében sütkérezve akarják megtestesíteni a becsület és a lovagiasság valódi jelentését. Legalábbis ők így látják magukat.

Hamarosan még nagyobb repedések kezdenek kialakulni az események mindkét férfi verziója között. Jean egy igazi szerelmi történetet mesél el a véletlen találkozásról Marguerite-tel, amely házassággá bontakozik ki, tökéletes érzelmi töltettel, hétköznapokkal és szexuális együttléttel, amelyet csak a külső, rideg világ eseményei törnek meg.

Eközben Jacques egészen más képet fest a párról. Az ő története Jean-t hideg, érzéketlen férfiként ábrázolja, aki nagyon kevés szeretetet érez a felesége iránt. Ehelyett Jacques azt mondja, hogy ő az, aki igazán szereti Marguerite-ot… és azt állítja, hogy a nő is így érez.

Ezeket az ellentmondásokat Comer, Damon és Driver tökéletesen játsszák el a különböző verziókban. Scott igazi trükkje ebben a filmben az, ahogyan a történet eseményei csak nüasznyi különbségekkel változnak egyik verzióról a másikra – ugyanakkor épp ezek a nüanszok, amelyek az egész történetben a leglényegesebbek és a film savát-borsát adják.

 

 

Van, ahol mégsincs két külön verzió…

 

A Jean és Marguerite közötti szemérmes flörtölés „furcsa párossá” válik, amikor Jacques elmeséli a történetét. És bár Comer és Driver között tagadhatatlan a kémia – különösen Jacques verziójában -, ez hamarosan a nemi erőszak kíméletlen, kemény ábrázolásává válik, mire Marguerite elmeséli a történetét.

Scott a megerőszakolás a brutális, borzalmas természetétől sem zárkózik el. Ehelyett kénytelenek vagyunk szembenézni Marguerite teljes vallomásának valóságával, és riasztó nézni, ahogy az egész kibontakozik.

Érdekes egyébként, hogy maga a nemi erőszak minden történetben egyértelműen az, viszont Jacques saját verziójában azzal áltatja magát, hogy Marguerite valójában önként adta oda magát, a viselkedése csupán egy férjes asszony „szokásos tiltakozása”, aki beleszeretett egy másik férfiba, de a férje miatt mégis meg kell játszania magát. Talán itt Scott jobban hozzáigazíthatta volna a bemutatott eseményeket Jacques szemszögéhez, de elképzelhető, hogy ezt még a jelenleg is tartó #metoo miatt sem merte megtenni, így az erőszak mindkét verzióban képileg nagyjából ugyanolyan maradt. Kár ezért a „meghunyászkodásért”, mert a film egyébként remekül felépített logikai váza itt kicsit megbicsaklott.

 

 

„Itt nincs igazság. Csak az emberek hatalma van.” (Jean édesanyja)

 

Lényegében erre fut ki Az utolsó párbaj: két férfi küzdelme egy nő nemi erőszakra vonatkozó állításának valóságtartalmáról. Ez egy olyan kemény és illúzióktól mentes történet, amelynek a romantikus lovagtörténetekhez az égvilágon semmi köze. Felejtsd el Ivanhoe-t, Robin Hoodot és Arthur királyt – ez emlékeztető arra a küzdelemre, amellyel sok nőnek kell szembenéznie, még ma is.

A történet komolyságát a hangulatos helyszín is alátámasztja. Scott a visszafogott szürkék és a köves várfalak palettáját használja, hogy komor, szinte klausztrofób hangulatot teremtsen. A film világának súlyát szinte minden jelenetben érezni lehet.

 

 

Briliáns alakítások

 

A három főszereplő egyaránt brillíroznak ebben kegyetlen háromszögben: Matt Damon kicsit egyszerű, írástudatlan és szegény nemes, aki saját magát igazi bosszúálló hérosznak hiszi, sokszor valójában rettentően ostobán cselekszik és feleségével kapcsolatban is áltatja magát. Damon zseniálisan hozza ezt az egyszerű gondolkodásmódja ellenére is rendkívül összetett karaktert.

A másik oldalon Adam Driver is nagyszerűen alakítja a kifinomult, értelmiségi, több nyelven beszélő, jóképű nemesember szerepét, aki az események sodrában próbál barátjához hű lenni, mégis vérének és Marguerite szépségének nem tud ellenállni, amit pedig tesz, az tényleg aljas és gyalázatos. Ő sem fehér, vagy fekete, hanem kifinomultan összetett figura.

Jodie Comer Marguerite de Carrouges-a az igazi főszereplő ebben a filmben, vele szimpatizálunk a leginkább és Comer is igazi profizmussal mutatja be karakterének különböző aspektusait, illetve a kétségbeesett küzdelmét igazáért és életéért.

Végül meg kell még említeni Ben Affleck emlékezetes alakítástá a különc (és mérhetetlenül lezüllött) Pierre d’Alençon gróf szerepében. Egy igazi – magát „szabadelvűnek” valló – velejéig romlott grófról van szó, akinek hálószobai bohóckodásai, valahol viccesen korrupt viselkedése és szitkozódásai megtörik a film gyakran túlságosan is zord hangvételét. Affleck elképesztően profi a szerepben.

 

 

Nem egy lovagtörténet

 

Az utolsó párbaj a lassú történetmesélés mestermunkája, amelynek köszönhetően az összetett cselekmény három különböző fejezeten keresztül természetes módon tud kibontakozni. A történet különböző nézőpontokból történő újbóli elmesélése révén Ridley Scott a szereplők saját magukról állított pozitív önképét atomjaira tudja lebontani, és megkérdőjelezni azokat.

-BadSector-