FILMKRITIKA – Wes Anderson vitathatatlanul a giccses furcsaságok királya, a legmagasabb rendű alkotó a rendkívül maníros és igényes filmkészítés területén.

Anderson jellegzetes stílusát már nem lehet elvitatni, filmjei szorgos kis diorámák, amelyek zsúfolásig tele vannak utalásokkal, szövegekkel és szeretett karakterszereplőkkel, olyannyira, hogy a szem alig tudja mindezt regisztrálni. Legújabb filmes kuriózuma, a Francia Kiadás azonban azt bizonyítja, hogy néha a túl sok jóból is lehet öncélúan megrendezett és helyenként kifejezetten irritáló unalom.

Saját paródiája lehetne

A Francia Kiadás könnyen lehetne egy Wes Anderson-film paródiája is, mert túlságosan is andersoni a maga nemében. Sokan szerepelnek benne a szokásos repertoár szereplői közül: Bill Murray, Owen Wilson, Jason Schwartzman, Edward Norton, Tilda Swinton, Saoirse Ronan, Tony Revolori, Adrien Brody, Frances McDormand, Léa Seydoux és Wally Wolodarsky, valamint néhány új arc is: Timothée Chalamet, Benicio del Toro, Elisabeth Moss és Jeffrey Wright. A filmet Anderson telezsúfolta olyan szintű vizuális információval, és olyan sok munkát igényelnek minden részlet felismeréséhez, hogy lehetséges, hogy a szem és az agy egyszerűen elutasítja a feladatot.

A film, amely epizodikus vignetták sorozatára épül, amelyek mindegyike egy-egy magazincikket ábrázol. Makroszinten A Francia Kiadás a New Yorker magazin előtt tiszteleg, a cím egy fiktív kiadványra utal, a kansasi Liberty Evening Sun egyik mellékletére, a kiadó fiának, Arthur Howitzer Jr-nak (Bill Murray) a kedvenc projektjére. A fiktív francia faluban, Ennui-sur-Blaséban (igen, valóban ez a neve) található a központ és újságírók, kritikusok és tudósítók színes kavalkádja alkotja a francia Dispatch címlapját.

Cikkekre tagolt történet

Minden fejezet egy-egy írást követ: Wilson a bicikliző újságíróként Ennui „couleur locale” leírását kínálja; Swinton művészeti kritikusként hosszú előadást tart egy rabból lett művészről (Del Toro), aki őrszerelmének és modelljének (Seydoux) köszönhetően a modern absztrakt expresszionizmus sztárjává válik; és egy bebörtönzött ügynöknek (Brody). McDormand egy politikai riporter, aki egy diák (Chalamet) által vezetett tiltakozó mozgalomról ír cikket, ami lehetőséget ad Andersonnak, hogy egy párizsi pop-fantáziaországban játsszon, amely a Nouvelle Vague és Jean-Luc Godard korai filmjeihez szól. Az utolsó fejezetben az ételkritikus (Wright) egy talkshow-ban meséli el az emberrablási cselekményt, amibe belekerült, egy Jean Renoir által inspirált, második világháborús francia kémthrillerhez hasonló stiláris érzékkel, plusz egy animációs filmes autós üldözéssel.

Remittenda

Nehéz kritikát megfogalmazni egy olyan filmmel és filmkészítővel szemben, aki látszólag tiszta szándékkal igyekszik bájos szerelmeslevelet írni a (nagyvonalúan finanszírozott) nyomtatott sajtó aranykorához. De azok a stílusjegyek, amelyet Anderson gyakran utánzott, de soha meg nem ismételt esztétikáját alkotják, A Francia Kiadás esetében elérték azt a pontot, hogy aktívan ellene dolgozzanak. Ha mondani akar is valamit velük, nem világos, hogy mi lehet az.

Ez A Francia Kiadás tipikusan olyan csalódás, amelyből a valódi magazinok remittendái halmozódnak csak fel.

-BadSector-