FILMKRITIKA – Pablo Larraín rendező a “Jackie”-vel egyszer már felforgatta a műfaj konvencióit, most pedig a Spencer filmben egy másik ikonikus nő válságát vizsgálja, aki számára „mesebelinek” kikiáltott házasságának utolsó illúziói omlanak össze.

Ez nem életrajzi film. Ezt érdemes tudnia mindenkinek, aki elmegy megnézni a Spencert a mozikba (mert csak ott vetítik), amelyben a Los Angeles-i születésű Kristen Stewart élete eddigi legjobb alakítását nyújtja Diana Spencer walesi hercegnőként.

Jéghideg kastély, kihült szerelem, mentális összeomlás

Csak ne várjuk Diana teljes történetét. A Spencer mindössze 72 órát mutat be a legendás és tragikus sorsú hercegnő viharos életéből, amikor 1991 karácsonyát készül ünnepelni Sandringhamben a királyi családdal és Károly herceggel (Jack Farthing) – egy szó szerint jéghideg kastélyban (a brit uralkodóház nem szokott itt fűteni) élik meg teljesen kihült kapcsolatuk vélhetően egyik legrosszabb pillanatát.

Ez nem is olyan egyszerű. A rideg királyi családhoz való tartozás Dianát mentális összeomlásba sodorta, amit csak súlyosbít a vagdosással, bulimiával és hánytatással való kényszeres viselkedése. Diana igazából szívesen eltűnne (sőt, oda sem ment volna), ha nem lennének ott imádott kisfiai: William (Jack Nielen) és Harry (Freddie Spry).

A chilei rendező, Pablo Larrain, akinek „Jackie” című filmje Oscar-jelölést kapott Natalie Portmannek a JFK özvegyének szerepében a merényletet közvetlenül követő viharos időszakban, ez a remek karakterdráma egy nő lelkének repedezett tükrévé válik.

Vidéken elveszve

A Stephen Knight álomszerű forgatókönyve alapján dolgozó Larrain már a kezdetektől fogva elveszettnek képzeli Dianát. Szó szerint: amikor egyedül leautózik a kastélyhoz: alig tudja megtalálni azt. Miután dacolva a hagyományokkal, saját maga (biztonsági szolgálat nélkül) Erzsébet királynő (egy mereven hűvös Stella Gonet) vidéki kastélyába hajt, megáll egy kávézóban, hogy megkérdezze: „Hol vagyok?” Az ottlévők csak szájtátva és bambán néznek rá: Diana hercegnő látványa annyira elképeszti őket, hogy erre az egészen egyszerű kérdésre sem tudnak válaszolni.

Amikor késve érkezik – a lázadás egy másik formája -, Dianát felszólítják, hogy öltözzön fel a parancs szerint, de csak azután, hogy mérlegre állt. Ez egy viktoriánus rituálé, amelynek során a vendégeket ki-be járva megmérik, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az ünnep után felszaladtak-e a kilók, a nonstop, királyi lakmározás tiszteletére.

Agyrém? Várj, ez még mind semmi. A szolgák megvizsgálják Diana párnáját, hogy nem találnak-e olyan szőrszálakat, amelyek egy titkos szeretőjéhez tartozhatnak. A hálószobája függönyét összevarrják, hogy megakadályozzák a paparazzókat. A királyi rosszallás olyan súlyosan nehezedik Dianára, hogy Boleyn Annának, VIII. Henrik lefejezett második feleségének képzeli magát.

Kordában kell tartani

Mivel a házon belüli kémek minden lépését figyelik a korona érdekében vagy azért, hogy eladják őt a médiának, Diana melegséget és játékos társaságot talál öltöztetőjében, Maggie-ben, aki egy kis szerepben, a nagyszerű Sally Hawkins által kapott méretben, terjedelemben és őszinte érzelmekben bővelkedik. Maggie-t azonban hamarosan elküldik, így a volt katona Alistar Gregory (Timothy Spall, elképesztően eltalált karót nyelt arcmimikával játsza a szerepet) marad, hogy kordában tartsa Dianát.

Persze, Kristen Stewart nem az első Diana, hiszen már láthattuk őt Emma Corrin és Elizabeth Debick alakításában a A korona című sorozatban, de Jenna de Waalig is alakította őt a Diana: The Musical című musicalben. Mégis Stewart Diana mindössze három napján keresztül bemutatott interpretációja semmihez sem hasonlítható, és sokatmondóan, izgalmasan élő.

-BadSector-