SOROZATKRITIKA – Film noir, western sci-fi és más stíluselemeket is kever a híres, 1998-as animesorozat alapján készült új Netflix-sorozat, a Cowboy Bebop, amely 2071-ben játszódik és amelyben intergalaktikus interfejvadászok vadásznak veszélyes bűnözökre. Vajon érdemes belevetnünk magunkat a Sin City-re és más klasszikusokra is emlékeztető tízrészes első évadba – akár ismerjük az eredeti animét, akár nem?

 

 

Bevallom őszintén: én a második körbe tartozom, tehát még nem volt szerencsém Shinichirō Watanabe klasszikusához, amikor belevetettem magam az új élőszereplős sorozatba, így „szűz szemmel” nézhettem azt, a sztori és a karakterek az újdonság erejével hatottak. Így nem tudok arról beszélni, hogy az eredeti rajongók mennyire találják majd hűségesnek vagy kielégítőnek a Netflix élőszereplős remake-jét. Az én szempontomból viszont talán jobb is, mert a japán alkotás rajongói közül sokan panaszkodnak, hogy jobb ’98-as anime (sokkal) jobb volt és egyébként sem volt értelme az adaptációnak, amikor ott van az eredeti. Én ezzel azért vitatkoznék, hiszen akármilyen is lett (az ő szemükben) ez az új sorozat, így legalább olyankhoz is eljuthat a Cowboy Bebop, akik vagy nem csípik az animét, vagy egyszerűen csak ez a sorozat kimaradt nekik.

Mindenesetre ez az új verzión nagyon is látszik, hogy egy anime-gyökerekkel rendelkező projektről van szó, amelynél az alkotók általában véve rájöttek, hogyan lehet az anime hatást hús-vér színészekkel és gyakorlati díszletekkel megvalósítani. Emiatt szerintem a sorozat nagyon szórakoztató – még ha azért jelentős kihívásokkal is küzd.

 

 

Üdv 2071-ben!

 

A Netflix-sorozatot a képregényíró és a Marvel tévéfilmes veteránja, Christopher Yost fejlesztette, a showrunner pedig Andre Nemec volt, és az anime kreatív csapatának több tagja (nevezetesen Yoko Kanno zeneszerző) is részt vett benne.

A sorozat a 2071-ben játszódik, amikor a Föld lakhatatlanná vált, így az emberiség szétszóródott a Naprendszer különböző bolygóira, holdjaira és más helyszíneire, amelyeket úgy alakítottak át, hogy azok hasonlítsanak a mi világunkra. (A premierfilm cselekményének nagy része például a New Tijuana aszteroida-kolónián játszódik.) Hőseink „cowboyok”, azaz fejvadászok, akik a Bebop nevű űrhajójukon szökevény bűnözők után kutatva járják a rendszert. A Bebop Jet Black (Mustafa Shakir) tulajdona, egy fémkarú exzsaru, aki mindent elvesztett, amikor egy rendőrtársa bűneiért felelősségre vonták.

Társa, Spike Spiegel (John Cho) titokban az intergalaktikus Szindikátus egykori bérgyilkosa, míg a párost gyakran zaklatja vagy segíti egy másik női cowboy: Faye Valentine (Daniella Pineda), akinek múltja még saját maga számára is rejtély. És idővel Spike volt Szindikátus-társa, „Vicious” (angolul kb. „Ördögit” jelent, Alex Hassell alakítja) és volt szerelme, Julia (Elena Satine) is nyomokat kap arra, hogy az általuk Fearlessként („Rettenthetetlenként”) ismert férfi talán mégsem halt meg.

 

 

Van itt minden…

 

Az sorozat egy olyan nagy „leves”, amibe aztán jó sok mindent belepakoltak: van itt sci-fi, neo-noir, a buddy comedy, western, kung-fu és egy komoly adag gengsztereposz is. A sorozat filmzenéje sokszor használ klasszikus jazz elemeket, a szereplők által használt technológia pedig valahol a futurisztikus és a retro keveréke, a bolygóközi holografikus kommunikációtól a nyolcvanas éveket idéző videomagnókig. Ezek a szándékos stíluskeveredések nem működhetnének együtt olyan jól, mint itt, és nehéz elképzelni, hogy egy élőszereplős sorozat egyáltalán megpróbálkozzon ennyi különböző elemmel, ha nem lenne olyan forrásanyag, amely már megtette ezt. A kreatív csapat (köztük a több részt is forgató rendező, Alex Garcia Lopez) mégis tökéletesen természetessé teszi ezt a kombinációt.

Ami a sorozat humorát jellemzi: épp eléggé önironikus ahhoz, hogy megússza a giccset, például akkor, láthatjuk, mennyire unja Faye, amikor Jet a kedvenc zenéjéről kezd monologizálni.

 

 

Stíluskeveredések a látványvilágban is

 

A sorozat vizuális elemei is az ultramodern és retro elemek keverékei, a modern speciális effektek és az ötvenes évek stílusú zöld képernyő keveréke, amely egyszerre elavult és menő, így még a kicsit erőltetett jelenetek is kellemes benyomást hagynak maguk után. Sok jelmez (leginkább Spike kék öltönye a kiugró inggallérral) és még néhány felvétel is az animéből származik, de a sorozat sosem tűnik szolgai másolatnak. Ez egy lendületes és magabiztos sorozat, amely nem csapong annyira történetben, mint az eredeti alapanyag (ezt persze a rajongók negatívumként is értékelhetik), illetve találunk benne természetesen új elemeket is, mint például az a rész, amely Spike múltját meséli el.

Ami a karaktereket és a színészi teljesítményt illeti, az azért eléggé változó: John Cho remekel Spike szerepében, Mustafa Shakir is rendben van, csak időként kicsit unalmas a lányáért állandóan aggodalmaskodó Jet Blackként, Daniela Pineda viszont szinté nagyszerű a vagány és szexi Fay Valentine karatereként. Ami a hosszú, fehér hajat (parókát) viselő Vicioust illeti, ő leginkább úgy néz ki, mint egy gonosz, szociopata Witcher, akit túlságosan gyakran karikíroznak Alex Hassell alakításán keresztül, ami így törvényszerűen átmegy ripacskodásba – főleg akkor, amikor Hassell elkezd nagyon gonoszul grimaszol. Vicious karaktere körül nagyon sok a vita, még az eredeti anime rajongói szerint is egy szándékosan épphogy csak felskiccelt és nem túl erős szereplő, aki csak arra szolgál, hogy Spike volt társa és egyik legfontosabb ellenfele legyen. Másik szerint a régi Viscious jobb volt, mert az anime egy „cool” karaktere helyett itt csak apuci balfék kisfia. Tény, hogy a Hassal-féle Viscious nem túl eredeti vagy izgalmas antihős – láttunk már hasonlót épp eleget a nyolcvanas, kilencvenes évek B filmjeiben – és nyomába sem ér mondjuk egy Daredevil-féle Kingpinnek – de ebbe a sorozatba szerintem jól illeszkedik.

 

 

Erőszak és szex úton-útfélen

 

A sorozat sokszor rendkívül erőszakos, véres és a szex sem hiányzik belőle – persze, jó nagy adag humorral nyakon öntve. Hogy egy másik univerzumhoz is hasonlítsuk: engem erősen emlékeztetett a legutóbbi Öngyilkos osztaghoz.  (Kicsit igazságtalannak is éreztem, hogy olyan kritikusok húzták le a sárga földig a Cowboy Bebopot, akik az Öngyilkos osztagot viszont tömjénezték, pedig minőségben olyan rettenetes különbséget nem érzek.) Az egyik gengszter karakternek például nem azért Eunuch a neve, mert neki hiányoznak a golyói, hanem azért, mert kiheréli az áldozatait; az ökoterroristákkal, akik egy olyan vegyszert vetnek be, amely undorító módon fává változtatja az embereket a kamera előtt; de van egy olyan jelenet is, ahol BDSM (szadomazo) prostituált, azért nem ér rá, hogy Spike-kal és Jettel beszélgessen, mert „már elkéstem az éjféli bukkake-emről”, miközben időnként rácsap a magát kutyának képzelő egyik kliense fenekére, aki ilyenkor hangosan felugat. Van tehát perverzió és humor is a sorozatban bőséggel.

Végül, ami az akciójeleneteket illeti, általában véve azok is rendben vannak, de azért itt inkább a John Woo- és John Wick-filmek túlzásaira kell gondolni, realizmust ne keressünk ebben a sorozatban.

 

 

Ha nem vágysz egy hiteles adaptációra, akkor jól szórakozhatsz

 

A Cowboy Bepop első évadján általában véve jól szórakoztam, a Sin City-t, vagy más hasonló klasszikusokat és B-filmeket idéző kliskék még belefértek és mivel én nem láttam az anime-sorozatot, nem dőltem a szamurájkardomba, hogy úristen, nem olyan (jó) az élőszereplős adaptáció, mint az eredeti. Ha a sci-fit, westernt és a film noirt – megfelelő arányban – keverni szerinted is jó ötlet és nem láttad az eredetit, vagy nincsenek komoly elvárásaid az adaptációval kapcsolatban, akkor szerintem nem fogsz csalódni Andre Nemec sorozatában.

-BadSector-